Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
A megbántott testet felissza majd
a föld s feledve magtalan keservét,
meghal a lélek is, de zord tenyészet
dacos virága felremeg s kihajt.
Korbácsütés el nem veszik s a könnyek
az ártatlanság köntösét diszítve
felcsillannak az Örök Nap tüzében,
s a próféták s martirok egyre jönnek.
Kemény ágyát az alkotó Időnek
trágyázzák, mig a Hétköznap hatalma
zsákmányt keres. A meggörnyedt fejekre
lehull a kard s szivek szivekre törnek.
A sárba gázolt vér s a porba tiprott
kis életek lépcsőfokán az Eszme
magasba hág az ősi fényt keresve,
leráz magáról üldözést és szitkot.
Remények szemfödője hull a sírba
tolongó nemzedékek szomju vágya
fölé, de él az esztelen, vak ábránd
a csalhatatlan csillagokba írva.