Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
Egyedül lenni! Gondolkozni!
Marci ment nagy lépésekkel, ökölbe szorult kézzel, földreszegett nyakkal, tarlókon, szántásokon keresztül, susogó kukoricaföldek szélén, bele az éjszakába.
A csillagok lassanként kigyultak és Marci leült a dülőút menti fakó gyepre. - Mért vagyok így megkergülve? - Mért? - kérdezte zúgó fejjel, türelmetlenül.
Dühös volt magára, hogy az érthetetlen indulatok ennyire legyürték. De most már elég volt!
Szemébe kell nézni a dolgoknak.
Megölt két csendőrt, mert megalázták, újra megtámadták, nem engedték, hogy kitérjen előlük. Elmult, lenyelte, nem bánta meg. Olyan volt, mintha a százfejű sárkánynak leütötte volna két fejét. Ki sajnálja a százfejű sárkányt? Megnyugodott, majdnem elfelejtette. Aztán jött ez az asszony, szép szemével, meleg hangjával, himbáló, puha járásával. A vére forr tőle, az bizonyos. De ha elhagyná, nem törődne vele többet, maradna minden a régiben. Eddig se keresték, ezután sem fogják keresni. Úgy látszik, csak azért szédült meg a feje, mert az a legény - hogy is hívják? - igen, Jóska - olyan váratlanul vágta fejbe azzal az újsággal, éppen, mikor egészen máson járt az esze.
Hát csak ennyi az egész. Ezért nem kell úgy meggárgyulni.
Fellélekzett és felnézett a csillagokra, melyek között rettenetes mély, fekete lyukak tátongtak.
Hamar megérezte, hogy csak csalja magát és hogy gennyesre gyült szivét nem lehet ilyen könnyen megnyugtatni. Első sorban nagyon fájt, hogy az asszonyról le kell mondania. Olyan nagyon fájt, mintha valami eleven tagot választanának el testétől. De még ez sem az igazi. Van egy mélyebb fájás is a szivében. Mi az? Mi lehet az? Mért olyan keserves a világ, mióta ezt megtudta?
Fogcsikorgatva nyögött kínjában, hogy nem tudta kitalálni.
Egyszerre, mint a távoli csengettyűszó, megcsendült fülében a kisfiú édes madárhangja: «Jó bácsi, jó bácsi!» És újra érezte meleg, puha karjának tapadó szorítását nyakán. Felugrott vadul és ökleivel gyömöszölte nyakát, hogy ne érezze.
Annak az embernek a fia, akinek torkát szétmorzsolta markában! Kis mezítlábas poronty, amilyen ő volt, ő maga is, porban játszó, kukoricacsővel gurigázó, ökröktől megriadó szegény parasztgyerek.
Megvilágosodott minden, szörnyű világossággal.
Embert ölt! Nem idegent, nem ellenséget, az csak a ruha volt. Ökle földdel dolgozó szegény testvérek közé csapott le. Asszonyt, gyereket, édesanyát sújtott, csak hogy jóllakjon büszkeséggel.
Leroskadt és nézte irtózatos két nagy markát, mintha mérges varangyot nézne.
Ezek voltak! Zsákot dobáló, ekeszarvat tartó becsületes kezei!
- Nem tudtam, nem tudtam, - sóhajtott fel keserű megbánással.
A susogó szellőben borzalmak nyaldosták körül és vergődött, mint egy vízbefuló.
Megpróbált védekezni.
Végiggondolta újra az első megalázást, az ostoba hiábavaló vallatást. A második találkozást, rejtőzködését és szembeszállását. Letiport szíve kicsit föléledt, de régi dühét nem tudta megtalálni. És olyan semminek látszott most avval védekezni, hogy igaza volt! Az a kis fiú és az a szép szemű asszony többet nyomott a mérlegen, mint az igazság. És az a meggyilkolt másik? Ki tudja, ki siratja, ki nyomorog utána?... Rosszak voltak, utálatosak, de emberek, - szegény uszított, kenyérért küzdő emberek. Nem kellett volna olyan nagyot ütni. Minek is van ilyen rettenetes ökle?! Zúzta, tördelte egyik kezével a másikat, hogy a vér kiserkedt belőle. Ölni! mindjárt ölni! most ő maga is olyan utálatos, mint azok.
Gondolatai ugráltak, támolyogtak. Hosszú, kábult szünetek alatt elfelejtette, amit már egyszer végiggondolt és újra kezdte. Míg jött egy pillanat, hogy nagy teste nem bírta tovább a gubbasztó töprengést. Felugrott, mint egy lekötözött óriás, aki lerázza magáról a bilincset. Tétovázva körülnézett, aztán egy gondolat, egy vágy villant meg fejében és elindult öles lépésekkel a falu irányában.
Megtalálta mindjárt a harmadik házat. Olyan volt, mint a többi, alacsony cserépzsindelyes vályogépület, két apró ablakkal az utcára.
A tulsó oldalról lihegve nézte.
Hát idáig ért az ökle! Idáig!
A falu csendes volt. Egy lélek sem járt az utcán. Messze elhaló hangon vonított egy kutya. A két kis ablak vörösen világított, mint két kisírt, vádoló szem. Lassan közelebb húzódott. Ahogy átlopakodott az utcán, látományos tisztasággal két alakban látta magát egyszerre. Ott volt a kis akácás alatt és bújkált a fák között és itt volt az utcán leselkedve, mint egy tolvaj. Az a másik ember is néz és vár. Ő is néz és vár. Ketten vannak. És a teste olyan, mintha nem volna sehol. Mintha egy harmadiké volna, aki halott.
Borsózott a háta, de a két ablak húzta könyörtelenül magához.
Benézett. A vékony piros kartonon keresztül, mely az ablakra volt akasztva, a petroleumlámpa fénye mellett elég tisztán látszottak az alakok. Megismerte rögtön a feketeszemű asszonyt. Karján volt a gyerek, anyja kebléhez simult és álmosan dörgölte kis öklével az orrát. Látta, hogy az ágyhoz viszi, a kis gyerek letérdel és imádkozik. Tovább nem bírta nézni. Eszébe jutott, hogy réges-régen, mikor ő is ilyen kicsi volt, édesanyja éppen így imádkoztatta. Megcsavarta szívét ez az emlék, most először támadt fel a multból, eddig nem is tudta, hogy van. És édesanyja arcát, melyet olyan sokszor hiába próbált felidézni, most látta.
Elhuzódott az ablak mellől és ment. Ment, amerre lábai vitték.
A megtalált emlék melegítette, de csak kicsit. Máskor csupa méz lett volna tőle a szíve, most egy csepp volt a keserű tengerben.
- Ha édesanyám élve marad, talán mindez nem történt volna. Nem lettem volna ilyen dacos - gondolta ellágyultan és igyekezett elképzelni, milyen lett volna akkor az élete.
És ment, mindig tovább, mindig messzebbre.
Az emlékek hatása alatt imádkozni is próbált. Miatyánk, ki vagy a mennyekben... kezdte és lemorzsolta az imádságot többször egymás után, amíg észrevette, hogy közben egészen máshol jár az esze. Abbahagyta restelkedve.
Ráeszmélt, hogy nem hisz sem az imádságban, sem Istenben. Nem bánta. Már akkor a gyerekkori emlékek kipárologtak a fejéből.
Az asszony lágy szépségének simogatása pedig szállt utána az éjszakában. Hörögve, nyögve menekült.
Menése szinte futássá változott. Ment és nem kérdezte, hogy hova. Csak mikor a szalmamajori dülőúthoz érkezett, tudta meg, hogy hova készült.
Huszonnégy kilométert gyalogolt és nem volt egy cseppet sem fáradt.
Nem messze tőle tömören, feketén meredt a csillagos égnek a kis akácos, mint a megváltozhatatlan, konok sors. Megállt és percekig nézte. Szeretett volna megnőni, óriásivá válni, mint a jegenye és nekimenni egy kitépett szálfával erdőnek és sorsnak. De a gőgös dühroham csak arra volt jó, hogy multával annál jobban érezze apró féregnyi mivoltát.
Megkereste a helyet, ahol történt.
Végignézett az országúton: onnan jöttek.
Lenézett maga elé: itt hevertek a porban. A rézgombokon, a bogláron, a bajonetten csillogott a hold. Szegény emberek!
Melle, gyomra összeszorult, mintha valami förtelmeset nyelt volna és az undorodás, mint valami hatalmas, égig érő szökőkút bugyogott ki szivéből, minden iránt, ami van: ég, föld, csillagok, emberek, élők és halottak, és saját maga.
Most már kitört rajta a fáradtság és leült.
És egyedül, a gyógyító nagy undorral szívében, megharcolta harcát önmagával és a világgal.
Mikor fölkelt és visszafelé indult, már tudta, hogy mit kell tenni.