Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA

SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
VI.

Pirossal tarkált aranysárga kukoricacsövek garmadája körül nyolc lány és asszony guggolva, hajolva szorgoskodott. Kosarakba rakták a kukoricát, melyet férfiak vállon hordtak be a hosszú, harminc öles góréba.

A nők mind fiatalok és szemrevalók voltak. A kulcsár, aki ott állt a mázsa mellett, maga választotta ki őket a napszámosok közül. Mialatt a kosarakat mázsálta, s a számokat beírta a könyvbe, tréfálkozva gyönyörködött bennük. Szürke szemöldökei alól vidámakat pislantott, ha véletlenül egy fehér térdhajlás kivillant a szoknyák alól. Ártatlan csintalansága, tréfás buzdításai jó kedvre hangoltak mindenkit és ment a munka, mint a karikacsapás.

Jött egy kocsi tele kukoricával és odaállt a rakás mellé. Mindannyian, nők, férfiak neki feküdtek egyik oldalának, hogy feldöntsék. Első erőlködésre nem sikerült.

- Ejnye, be meglágyult a karotok! - szólt rájuk a kulcsár. - Megálljatok, holnap csupa vénasszonyt rendelek ide, majd azok jobban birják.

A nők vihogtak, nevettek, tudták, hogy az öreg csak tréfál, de a második kísérlet a nevetés miatt még úgy sem sikerült.

Balog Márton volt a kocsis, ott állt a lovak mellett és mosolygott. Szeme sugara egy pillanatra összeakadt egy nyulánk, barna menyecskével, mire mind a ketten félrenéztek, nehogy a másik azt higyje, hogy keresték egymást.

- Álljon ide valaki a lovakhoz, majd inkább én is segítek, - szólt Marci és közelebb lépett a vesződőkhöz.

Egyik ember mindjárt odaugrott a lovak kantárjához, szívesen vállalva a könnyebbik munkát.

- Elég lesz oda lány is, csak menj vissza a kerékhez, - küldte vissza rögtön a vállalkozót a gyorsszemű kulcsár.

Marci megfogta a kocsioldal közepét, a négy ember a kocsi két kerekét, a lányok pedig jobbra-balra szorongtak Marci mellett.

- Nyomd meg Marci, hadd lássák a lányok, mit tudsz! - biztatta Marcit a kulcsár.

Marci nekidőlt, markával emelt, vállával taszított, dereka megfeszült, mint az acélrúgó s mielőtt a többiek hozzákészülődtek volna, a kocsi már átbillent a másik két kerekére. Most már a vállak súlya is elég volt, hogy felboruljon. A csövek lágyan csörögve omoltak szerteszét, mint a felhasított hurkából a töltelék.

Marci az erőlködéstől kissé kipirulva visszament lovai elé, hol épp az az asszony tartotta a kantárt, akinek szemével az imént összeakadt.

- Láttam, magára hagyták az egész terhet. Ne legyen ilyen bolond, még majd megerőlteti magát, - súgta gyorsan az asszony szelíd korholó hangon és hosszu szempillái alól felnézett Marcira, aki a figyelmeztetéstől boldogan megzavarodott.

- Ej, semmi sem volt, - súgta vissza és még pirosabb lett.

Az asszony újra ránézett szemrehányóan, de beszélni nem mert, nehogy a többiek észrevegyék. Visszasietett közéjük.

Marci felült a kocsira és elhajtott, anélkül, hogy visszanézett volna. De maga előtt látta a nagy fekete szemeket, mint aki a napba nézett és csukott szemmel is tovább lát fényfoltokat. - Olyan a szeme, mint a bársony, - gondolta meleg buzogással szívében. - De ki lehet?

Csak annyit tudott róla, hogy özvegyasszony. Tegnap is volt dolga vele. Gyerekét is látta. A kis másfél éves poronty elhullott kukoricacsövekkel játszott a górékon túl a majorudvarban és éppen mikor Marci terheskocsijával befordult az udvarba, két elszabadult tinó járommal és rúddal csörömpölve vágtatott a gyerek felé. Marci látta a gyereket, nem tudta, hogy kié, de leugrott kocsijáról s a tinó elé állva, félre kergette azokat. A sikoltozva szaladgáló nők közül ez az asszony termett akkor előtte, felkapta a gyereket és elrohant vele. Akkor csak az ötlött a szemébe, hogy olyan könnyen szökdécsel, mint egy fiatal csikó. Később, mikor megköszönte, hogy kis fiát megmentette, a szemét is látta, de csak egy pillanatra. Nem vette észre, hogy olyan nagyon szép. Jobban emlékezett a kis fiú meleg karjának szorítására a nyaka körül, mikor anyja rátukmálta.

- Bácsi elkergette nagy tinókat. Jó bácsi. Jó bácsi, - hallotta most is a gyerek csengetyűhangját és nevetett.

Délig még kétszer fordult meg kocsijával a góré előtt és szinte csodálkozott, hogy semmi különös sem történt.

Ebéd végeztével a befogás tülökhangját várva, arrafelé sétált, amerre a napszámosok az eperfák alatt ettek és pihentek. Azt hitte, járkálásának nincs semmi célja, csak az unalom hajtja.

Fele úton szembe jött vele a feketeszemű asszony.

- Éppen magát keresem, - mondta egyszerűen. - Tegnap nagy ijedtségemben nem tudtam elég szépen megköszönni a kis fiam megmentését. Igazán nagyon hálás vagyok érte. Csak később jutott eszembe, este, mikor otthon voltam, hogy, ha maga nincs, egészen összetiporták volna szegénykét. Egész este sírtam.

- Akárki megtette volna. Nincs abban semmi köszönni való. De ma mért nem hozta el a kisgyereket?

- Nem szoktam én soha magammal cipelni, ha napszámba megyek. Tegnap is csak azért hoztam el, mert édesanyámat tanunak hívták a bírósághoz és nem volt, aki vigyázzon rá.

- Egyedül laknak a házban?

- Persze, egyedül. Egész kicsi ház. Csak szoba-konyha. Most költöztünk oda a nyáron.

Nagyot sóhajtott, mint aki valami nagy csapásra emlékezik és hozzátette:

- Addig bérbe volt adva.

Akarta, hogy Marci megtudja, hogy a ház az övék.

Marci megértette, hogy a sóhajtás az ura halálának szól és nem tartotta illendőnek a kérdezősködést. Inkább mást kérdezett.

- Csertán laknak úgye?

- Ott. Odavalósiak vagyunk.

- Jó messze van ide. Elég hosszú út minden reggel, minden este.

- Dehogy! Alig egy óra. Együtt megyek, együtt jövök a többiekkel. Öregebbek sem panaszkodnak, nem hogy én. És még hozzá én lakom legközelebb. Ha innen Vésztőről megyünk a dülőúton, a harmadik ház a mienk. S aztán édesanyám vár otthon meleg vacsorával, meg az aranyos kis fiam. Száz mérföld sem volna sok.

- Az én édesanyám már rég meghalt. Alig ismertem, - mondta szomorúan Marci és csodálkozott, hogy ilyen közlékeny. Sohse beszélt még így senkivel.

- Engem is sok csapás ért, de ettől a legnagyobbtól megkímélt az Isten. Nem is tudom, milyen lehet édesanya nélkül felnőni. Nagyon rossz, úgye?

- Nem tudom, milyen, csak egyfélét ismertem. Lássa, felnőttem mégis, nagy bivaly lett belőlem.

Nevettek. Kapva kaptak mind a ketten a legkisebb tréfán, hogy elhessegessék a váratlanul közéjük tolakodott szomorúságot.

- Maga nem csertai, úgye? - kérdezte az asszony.

- Nem. Mátéhalmiak vagyunk. De apám mindig szolgált. Én is, mióta felcseperedtem. De én nem akarok örökké cseléd maradni. Mihelyt összegyüjtöttem egy kis pénzt, megyek Amerikába.

- Én félnék olyan messzire menni, idegen, rossz emberek közé. De hiszen nem is muszáj. Itt is lehet valamit kis pénzzel kezdeni. Édesapám úgy kezdte, hogy bérelt néhány hold földet. Nem lett öreg ember, mégis maradt utána valami.

- Tudja Isten! Én nem félek a messzeségtől. Mindenütt messze van, ahol én vagyok.

Azt akarta mondani, hogy messze a boldogságtól, de csak ennyit mondott.

Nekitámaszkodtak a gépfélszer falának és beszélgettek, mintha régi ismerősök volnának.

A napszámoslányok munkába vonuló éneklése úgy hatott rájuk, mint egy kegyetlen, időelőtti felébresztés.

- Jaj, mennem kell, - kiáltott fel az asszony. - Hogy eltereferéltük az időt!

Búcsúzás nélkül elszaladt. Marci utána nézett és minden mozdulata boldog keserűséggel remegtette szívét.

Egyik fiatal férfinapszámos, akit Marci még Jánosházáról ismert, előre engedte a többieket, és vargabetűvel Marci mellé került. Marci csak akkor vette észre, mikor már ott állt előtte.

- Tudod-e, hogy ki ez az asszony? - kérdezte titokzatosan.

Marci föleszmélt és csodálkozott.

- Ki? Hát ki legyen? Csertai asszony, annyit tudok róla. De neked mi közöd vele!

- Nekem semmi. Gondoltam, hogy nem tudod, azért jövök mondani. Hát ide hallgass! Annak a csendőrközlegénynek a felesége, akit a nyár elején meggyilkoltak a mátéhalmi országúton.

Marci érezte, mint húzódik végig a zsibbadtság egész testén.

- Az nem lehet, - mondta csendesen, olyan hangon, melynek idegenségétől maga is meglepődött.

- Pedig így van. Furcsa, úgy-e?

- Az nem lehet, - ismételte Marci tompán és szédületében is tisztában volt vele, hogy még nem érti teljesen, mit jelent, amit most hall.

- Ha nem hiszed, kérdezd meg mástól. Én tudom biztosan. Marist még lánykorából ismerem. Az esküvőre is emlékszem. Most három éve volt, - mondta a legény majdnem sértődötten és vállát rángatva a többiek után igyekezett. Marci megdermedését nyugalomnak látta és bosszankodott, hogy a hírnek ilyen gyenge hatása volt. Nyáron, Jánosházán, ő is hallott arról, hogy Marcit gyanusítják a gyilkossággal és azóta borzongós bámulattal nézett fel rá.

Most, ahogy loholt a többiek után, kicsinylően mosolygott.

- Istennyilát volt ő! Bolond volt, aki kitalálta. Ilyen halvérű!

Marci azalatt csak állt, mint egy cövek. Meg akarta érteni a dolgot és nem tudta. Nem történt semmi, csak pár szót hallott és mégis az az érzése, hogy az egész világ kifordult a sarkaiból. Új rendnek kell jönni égen, földön és a lelkében. Már jön, de még nem tudja, hogy milyen. Csak a dübörgését hallja és az is irtózatos.

A tülökhangra megrezzent. Felkapta fejét. Hallgatózott. Igen a befogás, a mindennapi élet... Mély lélekzetet vett és gyors léptekkel ment az istálló felé. Boldog volt, hogy tenni kell valamit, valami egyszerűt, biztosat, magától értetődőt...

Jött, ment a kocsival egész délután, annélkül, hogy tudta volna, mi történik körülötte. Olyanfélét érzett, mintha nagy harang volna fejében, amelyet folyton kongatnak és amely csak befelé szól. Elernyesztő kín volt, hasonló ahhoz, amit lidércnyomásos álomban érez az ember, mikor karját akarja kinyújtani és ólomsúlyok lefogják. Ha szóltak hozzá, a hang úgy hallatszott, mintha nagyon messziről jönne és saját felelete olyan volt, mintha más beszélne.

- Tán bepálinkáztál ebéd után, - szólt rá a kulcsár, mikor Marci nem vette észre, hogy a mázsával és a kosarakkal már tovább hurcolkodtak és a régi helyen állt meg.

Mindnyájan nevettek, csak Marci maradt komoly és az a fekete szemű asszony. Marci körülnézett, látta a tévedést és helyrehozta. Az asszony szerét ejtette, hogy Marci mellé kerüljön egy pillanatra, megszagolta lehelletét és gondterhesen odasugta neki:

- Mi történt magával? Nem beteg?

Marci egy lépést hátrált, rámeresztette ijedt szemét az asszonyra és nem felelt.

Az asszony visszaguggolt helyére és szeméből majdnem kicsordult a könny. - Talán megbántottam? - gondolta. - Mit is mondtam neki délben utoljára?

- Menj már, te holdkóros! - mordult a kulcsár Marcira, aki nehézkesen készülődött.

Szerencsére ez volt utolsó fordulója. Kocsija félig megrakva, kint maradt a kukoricatáblán. Lovait kézen vezette be az istállóba.

Mikor abrakolásra került a sor, mindenki jelentkezett porciójáért, csak Marci nem.

- Hát Marci hol van? - kérdezte az elsőkocsis.

- Marci! Marci! - kiáltozott az ajtóból egyik erőshangú kocsis az esti félhomályba.

Vártak. Újra kiáltoztak. Keresték - hiába.

Marcinak nyoma veszett.