Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
A nyomozás csakugyan a cigányok kutatásával kezdődött. Mindkét csendőrnek hiányzott órája és pénze. Egyik óra aranyból volt. Valaki járhatott arra hajnalban és kifosztotta a halottakat. A szálak százfelé vezettek, mert akit kérdeztek, mindenki látott gyanús cigányokat. De akárhány bandát elfogtak, mind bizonyitani tudta, hogy azon az éjszakán messze vidéken tanyázott.
Bár senki sem hitte, hogy egy ember követhette el a tettet, utóbb már a legkisebb reményt nyujtó nyomnak is végére jártak. Így jutottak el Marcihoz. Nem vonták mindjárt felelősségre, mert tudták a multból, hogy vallatással úgy sem lehet nála célt érni. Az ispán, akinek véleményét kikérték, nem tartotta lehetetlennek Marci bűnősségét, de azt tanácsolta, hogy előbb a falubeli híres verekedőknél tapogatódzanak. Ha Marcinak szövetségesei voltak, - már pedig bizonyos, hogy voltak, - csak ezek közül kerülhettek ki.
Azonban ez az út is zsákutcába vezetett. S amit Marciról megtudtak, a gyanút irányában inkább eloszlatta, mint növelte.
Megtalálták Varga Julist, de a lány sírva vallotta, hogy előző vasárnap összevesztek és azóta egyszer sem találkoztak. Régebben is mindig a górék mögé jött el Marci. Az érsekpusztai górék pedig őt kilométerre voltak a mátéhalmi országúttól.
A másik lányról, aki az első találkára kacérkodásból nem ment el, nem tudott senki. Kati sem beszélt róla senkinek és esze ágába sem jutott, hogy Marcinak köze lehet a dologhoz. Nem is tudta pontosan, az országút melyik részén történt a gyilkosság.
Az akkori hetes azt vallotta, hogy mikor kilenc óra tájban az istállóba ment lefeküdni, Marci már aludt az ajtó előtt a szalmában.
A csősz pedig emlékezett, hogy mikor éjfél tájban nagyon ugattak a kutyák és kiment körülnézni, Marci nyugodtan aludt szokott helyén. Másnap meg épúgy végezte dolgát, mint mindig.
Csendőrök és más nyomozók jöttek, mentek, kérdezősködtek a majorban, mindenki tudta, hogy Marcit gyanúsítják, csak Marci nem. Lelkében elültek a hullámok ahogy multak a napok, a nagy esemény mindig kisebbedett, olyan lett, mint egy rémes álom, melyet legjobb elfelejteni. Csak annyiban változott meg, hogy komolyabb és elgondolkozóbb lett és vasárnap nem ment sehova. A gépészékkel beszélgetett, vagy kis árva unokájukkal játszott. Vagy olvasott, - mindegy volt mit, - amihez éppen hozzá jutott.
Cselédtársait a tanukihallgatások jobban megdöbbentették, mint az első hír a csendőrök megöletéséről. Ismerték Marci rettenetes erejét és súgtak-búgtak, ha Marci nem volt közel. Vigyáztak, hogy az ispán se halljon meg semmit. Legtöbben hitték, hogy Marci volt. Tudták, hogy a gyilkosokat sem a cigányok, sem a falubeliek között nem sikerült megtalálni. Ki lehetett hát más, mint Marci, akit igaztalanul megkínoztak s aki bosszút állt mindannyiukért. Mert mindannyian egyformán érezték a rendcsinálás vasmarkát. Az egyik gyengédségből, a másik bámulatból, a harmadik félelemből csatlakozott a titkolózókhoz.
Néhány hét alatt a nyomozás ellanyhult és aztán abban maradt egészen. Az országúti rejtély megoldását elnyelte a puszta csendje.
Az ispán elsejére felmondott Marcinak.
Marci örült, hiszen úgy is el akart menni. A cselédek is fellélekzettek. Zavarta kedélyük egyensúlyát ez a nagy darab csendes ember és a körülötte lengő titokzatosság, melyről elfelejtették, hogy ők maguk szőtték köréje. Ne legyen közöttük olyan ember, aki más, akár jobb, akár rosszabb.
Marci harmincegyedikén este összeszedte minden cókmókját és nagy batyút csinált belőle. Hátán szokta cipelni vagyonát. Nem volt bútora és malaca, de azért gazdagabb volt, mint jó néhányan a cselédek közül. Pénzért szolgált, nem költött sokat ruhára, bort csak vasárnap ivott, akkor se sokat és évek óta rakta megmaradt pénzét a takarékba.
Bodóék, kik helyet adtak holmijának, segítettek a batyúcsinálásnál. Késő lett, mire elkészültek vele. Nem maradt sok idő a búcsúzkodásra. A major már régen aludt. Bodónénak is majd leragadt a szeme.
Marci elfogódva, katonásan állt Bodóné elé.
- Köszönöm sokféle szívességét Mari néni. Ha akaratom ellenére vétettem volna, most kérem, hogy bocsásson meg.
Bodónénak könnyes lett a szeme.
- Dehogy vétettél, dehogy!... Jó gyerek voltál... hát csak az is maradj. Nem hittem rólad úgyse semmi rosszat, nem én, akármit beszéltek.
Kinyujtotta két karját és keblére ölelte a fiút.
Marci körülnézett, hogy hol fekszik a kis Tercsi, a kis unoka. Aludt mélyen az egyik ágyban, Marci odament és megcsókolta. Aztán felemelte a nehéz batyút.
- Isten vele Mari néni.
Az asszony csak intett, nem tudott szólni.
A gépész kiment Marcival a pitvar elé.
Álltak néhány percig a sötétben, a csillagok fénye alatt.
- Mégis kár, hogy Vésztőre szegődtél. Nagyon messze van ide, - szólalt meg Bodó.
- Éppen azért tettem. Hiszen tudja, a pokrócok miatt, - mondta kelletlenül Marci és utána nagyot nyelve még halkabban hozzátette: - Meg másért is.
- Ej, bolondság. Már régen elfelejtette mindenki.
Megint hallgattak egy ideig.
- Nézd Marci, - kezdte újra a gépész, végleg rászánva magát a hosszabb beszédre, - mikor fiatal voltam, épúgy vándoroltam majorról-majorra, egyik kondicióból a másikba, mint te. Félév itt, félév ott. Pedig jó munkás voltam, értettem a mesterségemet, apámtól tanultam, aki híres kovács volt. És miért? Mert büszke voltam. Ha valaki egy rossz szót szólt hozzám, ha valamelyik tiszttartó firtatta, hova tettem a megvásárolt vasat, már felfortyantam. És mi hasznom volt belőle? A helyett, hogy gyarapodtam volna, szegényedtem. A hurcolkodás fél leégés. De aztán megjött az eszem. Beszéd, feleselés, csak pelyva. Juhászhoz nem illik a köcsögkalap, cselédnek nem való az úri tempó. Aztán nem törődni valakinek a sértésével éppen annyi, mint túljárni az eszén. Azért mondom, mert látom, hogy te is olyanféle vagy, mint én voltam. Okosodj meg te is.
- Aztán mi lesz belőlem? Lehetek cseléd, míg meg nem halok, - mondta keserűen Marci.
- Ne gondolj nagyon messzire. Ezt is csak a büszkeség mondatja veled. Majd az élet megmondja, mi lesz. Látod, nekem van már kis viskóm Mátéhalmán és tíz hold földem. Szerezhetsz te is.
- Én arra gondolok, hogy kimegyek Amerikába.
- Hát az se baj, ha megpróbálod. Talán szerencséd lesz.
Néztek bele a sötétségbe, elgondolkodva a sorsnak útjain.
Marci szívét égette a nagy titok. Ha elmondaná, talán megkönnyebbülne... Ilyen jó alkalom soha többet nem lesz. Az öreg meg fogja érteni, hogy nem tehetett máskép. És tartozik vele. Ne lássa őt másfélének, mint amilyen.
- András bácsi, - kezdte és remegett a hangja - valamit akarok elmondani. Valamit muszáj elmondani, mielőtt elmegyek.
Az öreg felkapta fejét és egész közelről ijedten és fürkészve belenézett Marci arcába. Szemük megszokta már a sötétséget és a csillagok világánál is láttak. Megmarkolta Marci vállát és sietve, hevesen vágott közbe.
- Nem tudom, mit akarsz mondani, de ne szólj. Amit kellett, már elmondtuk egymásnak. Másra nincs szükség. Csak ahhoz tartsd magad, amit mondtam. Ha titkod van, nyeld le, felejtsd el, én nem akarok róla tudni. Megszerettelek jó és rossz természetedért, mind a kettőért, maradjon minden így, ahogy van. Nem kell hozzátenni semmit.
Marci megdöbbenve hallgatta az öreg indulatos szabadkozását. Úgy hangzott, mintha tudná, mi az, amit nem akar meghallgatni. Kitalálta, vagy hallott valamit?... A titok talán nem is titok?... Talán mások is tudják... De hát akkor mért nem jönnek érte?... Mért nem kérdezik?...
Marci gondolatai összekúszálódtak. Néhány percig szívszorongva bámult bele az éjszakába, mint a gyerek, aki bátran elindult a sötétben s akit ismeretlen árnyékok megállítottak. De aztán megérezte vállán az öreg kezének a melegét és világosság derengett a szívében. Hiszen választ kapott, mielőtt még szólt volna. Hallgatni kell és felejteni. Igen, ez lesz a legjobb.
- Köszönöm, András bácsi. Igaza van, talán jobb, ha nem beszélek, - szólalt meg tompán. - Majd megpróbálok megváltozni, alázatos leszek, megígérem.
Bodó fellélekzett. Ő is tudott annyit, mint a kocsisok. Örült, hogy elmult a veszély, hogy nem kell a sejtést bizonyossággal felcserélni. Mert rögtön arra gondolt, hogy Marci bűnét akarja meggyónni. Ő úgy képzelte a dolgot, hogy, ha megtörtént, véletlenül történt és Marci nem hibás benne. Nem akarta máskép tudni. A bűnt kisebb bajnak tartotta, mint a rosszaságot. Nem akart ítélni. Arra való az Isten és a törvény. Marcit szereti, a többi nem az ő dolga.
Beszéd nélkül megértették egymást.
Elbúcsúztak férfimódra, hosszú erős kézszorítással. Az öreg kicsit át is ölelte Marcit, aztán visszament a konyhába. Ott megállt elgondolkozva. Sokáig csóválta a fejét és fujtatva mélyeket sóhajtott.
- Komisz a világ! Csak ilyen vén, gyáva csalafintáknak való. Szép, büszke fiataloknak bujdokolni kell.
Kaszált egyet karjával a levegőben, mintha el akarta volna seperni az undok rémeket, melyek körülvigyorogták és súlyos marokkal, nehéz szívvel megfogta a szobaajtó kilincsét. A szobában ledült ruhástól az ágyra.
Azalatt Marci végignyúlt a szalmán és rövid álom után nagy batyújával útnak eredt.
Hajnalban, mikor az elsőbéres kürtje munkába szólította a cselédeket, már a másik falu határában járt.