Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
A jánosházi majorban nagy esemény volt a két lópokróc eltünése. Apró tolvajlások máskor is történtek, de ilyen nagy tárgyak eltünésére már régen nem emlékezett senki. Az ispán égre-földre esküdözött, hogy megcsípi a gazembert, akárki legyen is. Akire legjobban gyanakodott, a fiatal hónapos kocsis, Balog Márton, mintha csak ingerelni akarná, valahányszor szóba állt vele, olyan merészen nézett a szemébe, mintha ő volna a vallató. Nem altatta el gyanuját az sem, hogy az öreg gépész, akit megbízott, hogy
Mikor néhány nap mulva arra járt a csendőrjárőr és a csendőrök szokás szerint benéztek az ispán-lakba, elmondta az esetet.
Az őrmester fontoskodva kérdezte, hogy kire gyanakszik.
Az ispán rögtön Marci nevét akarta mondani, de lélekzetvétel után torkában maradt a szó. Eszébe villant, hogy voltaképpen nincs gyanújának semmiféle kézzelfogható oka. Tünődött néhány pillanatig és megjelent előtte Marci merész, kihívó tekintete.
- Ej! Nem fog ártani, ha kicsit meggyömöszölik a legényt. Legalább tisztességet tanul belőle. Aztán ki tudja?... talán mégis ő volt, - gondolta magában. És kimondta:
- Balog Márton.
Dél volt. A mezőkről és a szántóföldekről jöttek haza a fogatok. Az ispán kiállt a két csendőrrel a majorudvar közepére, halkan beszélgettek, mialatt a kocsisok kifogtak.
- Ez az, akit gondolok, - mutatott rá messziről fejjel és szemmel az ispán Marcira, mikor az lovaival utolsónak befordult az udvarra.
- Rendben van, - bólintott eröltetett komorsággal a csendőrőrmester.
- Nem volna valami félreeső félszer, vagy raktárhelyiség, vagy más ilyesmi?... - fordult aztán pár percnyi hallgatás után az ispánhoz.
- Hehe, - nevetett csunya, görbe szájjal az ispán, - persze. Majd odaadom a magtárkulcsot.
Már ment is érte.
A csendőrök büszkén és peckesen beléptek az istállóba. Az álmos zümmögő csendet, a kocsisok pipázását, a lovak fogainak őrlő sustorgását, mint másvilágból jövő hang bántóan zavarta meg a fegyvercsörrenés. Mindenki ellenségesen nézett a jövevényekre. Néhány ló is abbahagyta az evést és kíváncsian csavarta hátra a nyakát.
A csendőrök kikérdezték az első kocsist, hogy mikor és hogyan tünt el az a bizonyos két lópokróc. A többiek körülállták a beszélőket és hol az egyik, hol a másik vágott közbe valamit. Marci is ott állt egy darabig, de megunva a dolgot, kiállt az ajtó elé és cigarettát sodorva fütyörészett.
Egyszerre hátulról súlyos tenyér csapódott vállára.
- Hát te, öcsém nem tudsz a pokrócról semmit? - mordult rá a csendőrőrmester.
Marci félig-meddig várta ezt a kérdést. Megfordult és nyugodtan felelt.
- Én is csak annyit tudok, mint a többiek.
- Az ispán úrnak nem ez a véleménye. Hát csak gyere velünk a magtárba.
Marci teste megrándult, szeme felvillant, keze ökölbe szorult. Olyan volt, mint aki támadni készül. De csak egy pillanatra. Hamar összeszedte magát.
- Az ispán úr? - mondta gúnyosan. - Értem már! Nohát gyerünk. Belőlem ugyan ki nem vesznek semmit, még ha én volnék a tolvaj, akkor sem, hát még így, hogy igazán nem tudok semmit! - Megrántotta izmos vállát és emelt fővel farkasszemet nézett a csendőrőrmesterrel. A másik meglökte a puska-aggyal.
- Usdi! Előre.
- Megyek én. Nem kell engem lökdösni, - mondta Marci jámboran és úgy tett, mintha nevetne. Pedig torkában és szívében mérges keserűség kezdett gyülemleni.
A magtár a majorudvar tulsó felén volt. Különálló, szilárd téglaépület. A kocsisok kiálltak az istálló ajtaja elé és nézték Marcit és a csendőröket, amint lassú tempóban átvonultak az udvaron. Még akkor is ott álltak, mikor a magtárajtó bezárult mögöttük. Néhányan mereven bámultak, néhányan a pipaszárat rágták, néhányan fejüket csóválták. Aztán lassan, egyenként, nehéz szívvel és nehéz lépésekkel szerteszéledtek. Ki nem mondott gondolatát mindenki félénken vitte magával.
Ott maradt a mozdulatlan, napsütötte majorudvar a leeresztett rúdu szekerekkel, ekékkel és a nyári jászol mellett kérődző ökrökkel és a nagy kietlen magtárfalban a bezárt ajtóval.
Félóra mulva kicsapódott az ajtó és Balog Márton kilépett rajta. Az ajtó előtt megállt, révedezve körülnézett, aztán kihúzva magát, nagy lépésekkel az istálló felé indult. Arca olyan volt, mint máskor, csak haja volt kúszált és szeme ragyogott szokatlanul. Menés közben egyszer megcsuklott a lába és arca eltorzult. Ijedten forgatta a szemeit, hogy látja-e valaki és megkönnyebbült, mikor látta, hogy üresen tátonganak rá az ajtók és az ablakok.
Az istállóban leült az ajtó mellé a lócára. A kocsisok ebédelni voltak, egyedül volt. Nem ment tarisznyájáért, nem volt kedve enni, cigarettára gyujtott. Látta, amint a csendőrök az ispánlak felé mentek, és mire a cigaretta elfogyott, látta őket az országút felé távozni. Utánuk nézett és furcsa vonaglás görbítette el ajkát, torz mosoly, melyről nem lehetett tudni, hogy szégyent, gyűlöletet vagy diadalt akar-e kifejezni.
Pár perc mulva az öreg gépész nyugtalan arccal kandikált be az ajtón.
- Jó, hogy egyedül vagy. No, mit csináltak veled? Nincs baj úgy-e?
Marci jól tudta, hogy a jószívű Bodó nem kíváncsiságból kérdezősködik, hanem aggodó szeretetből. S mégis durcásan válaszolt.
- Semmit sem csináltak.
- Ütöttek? - kérdezte az öreg suttogva.
- Nem. Hagyjon békét.
Az öreg gondosan végigmustrálta a legényt, aki nem mert szemébe nézni. Végül leült mellé a padra.
Hosszú hallgatás után megszólalt az öreg Bodó:
- Mért vagy mindig olyan dacos, Marci! Nem jó az, hidd el. Mondtam már sokszor. Látod, az hozta rád ezt a bajt is.
Marci összeráncolt homlokkal, sötét arccal lenézett a földre és csak jó idő mulva felelt.
- Nem vagyok én dacos, csak szeretek szemébe nézni az embereknek.
- Ne nézz a szemükbe, ha nem szeretik. Tudom, kire gondolsz. Eszed legyen, az a fő. A többi semmi.
- Hát csak az uraknak szabad emelt fővel járni!?... - fakadt ki keserűen Marci.
- Bizony, csak azoknak, fiam, - felelt meggyőződéssel, bólogatva a gépész és jobb kezét jóakaratúan rátette Marci vállára.
Marci feje lehanyatlott, de óriási, csontos két ökle görcsösen szorult térdéhez.