Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
Felhő szakadt, áradt a Bitva
olvadáskor se volt különb,
kijött a mély patakmederből,
azt hitte hogy mindent elönt,
hegytől hegyig Döbrente síkján,
mit ősidőkben ő gyalult.
Megáradt és barna vizébe
rét, vetemény, mag belefult.
Égerfák, fűzek, bodzfák, iszalag-
lugasok lombos rejtekét
elhagyta és ment legyalázni
a tarlók aranyüstökét,
mint egy szégyentelen világfi,
ki feleséget-gyermeket
elhagy botor fővel vadászván
vad és tilos szerelmeket.
A parton állt, botránkozott,
csodálkozott a nép, a nők,
a gyermekek... Áradt a Bitva,
azt hitte hogy mindent elönt.
Sodra sörényes, domború volt,
zúgott a gyaloghíd alatt,
ahol bokáig ért előbb még,
elnyelt ma ott kocsit-lovat.
Álltam én is, néztem a Bitvát,
magamra ismertem legott:
így hagyom én is el a medret,
hogy majd világgá szaladok;
szabad és fiatal leszek,
legény, mindhalálig legény
s egy, két nap és higgad a kedvem,
untatni kezd a hős regény...
Három nap mulva mind lefolyt
a Bitva árja, semmisem
maradt belőle, csak a dengelt
földek mutatták szennyesen:
mi történt... Visszatért a Bitva,
szokott medrébe, égerek,
bodzfák, iszalagok alá,
mint egy szégyenlős vén gyerek.