Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
Sok háznak, - kis falu Pölöske, -
ma sincs kéménye, a zsupon
szivárog el a tűzhely füstje,
vagy dől ki ajtón, ablakon.
Pölöske mellett már az erdő
nagyon-nagyon megváltozott,
ritkák a betyárlátta vén fák,
nem rejt a Bakony bujdosót.
Köves, jó út van át az erdőn,
Pölöske mégis elmaradt
a nagy világtól, alszik mélyen,
százesztendős álmok alatt.
Zúg a sürgönydrót, gépkocsi
robog a két sor ház között.
Pölöske nem lát, nem hall, vak, süket,
elátkozott, megkötözött.
Az erdő fogy, ritkul, megújul,
Pölöske teng-leng, a Bakony
elhagyta régen, füstje jön-megy
zsuptetőn, ajtón-ablakon.
Ha feltámadna Sobri Jóska,
Pölöskén lakna szívesen:
nem változott azút Pölöskén
úgyszólván semmi, semmisem.
Idejönne Savanyu Jóska is
a szörnyü uj világ elől,
holott gőz és villámerővel
tombol vaskéz és vasököl.
Ide én is, idétlen költő,
mert én Pölöskét szeretem,
laknék mint egy távoli pöttön,
tengernyaldosta szigeten.
Mert Pölöske úgy meghat engem
kéménytelen házaival,
mint egy divatjátmulta rég el-
felejtett régi-régi dal
amit talán csak én tudok már,
nem érdekel, csak engemet,
idézem és időtlen szépség
tengere mossa lelkemet.