Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám
Középtermetű, testes, de nem hízott ember volt, mikor először láttam, már hetvenen túl, de még mindig erőteljes. A külseje, egyszerű ruházata, lassú mozgása, járása, beszéde a vidéki református papot mutatta; udvariassága, amely nem a társasági ember síma rutinja volt, hanem a belső kultúra kifejeződése társadalmi formákban, ha idegenekkel, más típusból valókkal jutott érintkezésbe, egy kis zavarbajött mellékzöngével a magányosan, csak hasonszőrű emberekkel való érintkezésben élő vidéki embert. Életformái a legegyszerűbbek. Egy másik református püspök, Szász Domokos, ha székhelye, Kolozsvár és Budapest között utazott, szalónkocsiba ült, Baksay a személyvonat második osztályán kocogott be Kunszentmiklósról Budapestre. Takarékosságból és talán azért is, mert minek olyan nagyon sietni? Nem volt meg benne a modern ember sietsége, csak műveltségre volt modern ember, természete, temperamentuma, egy sokkal régibb embertípusra mutatott vissza, amelynek gyökerei valahol a reformáció talajában végződnek. Konzervatizmusa szorosan össze volt kapcsolódva vidéki voltával és kálvinizmusával. A magyar kálvinizmus a legújabb időkig szellemi strukturájában egyértelmű volt a hagyományba belenőtt konzervatizmussal és szembetűnő volt a vidéki jellegzetessége. A városi kálvinista ember típusa csak most van kialakulóban. Baksay Sándor lényét, életformáját, egész testi-lelki habitusát legalább is egy évszázad választja el mai utódjától, Ravasz Lászlótól.
Református pap-írója a XVI. század óta mindig volt irodalmunknak, melyben a kálvini szellem minden időben a felekezet számbeli és hatalmi helyzetét túlhaladó szerepet játszott. De ez a kálvinizmus a hitvitázók idejének letelte óta inkább az írók világnézetének árnyalataiban és nevelkedésük hagyományaiban mutatkozott. Kazinczy, Kölcsey, Csokonai, Arany, Jókai kálvinizmusának félreérthetetlen bélyege ott van műveiken és írásuk általános irányán, de ők valamennyien egyetemes nemzeti irodalomra törekedtek, kálvinista voltukat nem domborították ki tudatosan. A költői attitudejük nem volt tudatosan kálvinista. Még Tompáé sem, aki pap volt és papvolta erősen bélyegezi írását. Baksaynak egész attitudeje, minden lélekzetvétele a kálvinizmust lélekzi. Az író és a kálvinista pap soha, egy mondatnyira sem vált ketté benne, írói szemléletében, témában, alakjainak megválogatásában és rajzában, bibliai hatásokkal telített stílusában a Kálvin elvei szerint élő magyarság keres irodalmi kifejeződést. Azt szokták róla mondani, hogy egy vidéki paplak ablakából nézte a világot. Ez igaz, sőt még jobban is igaz: ebből az ablakból sem látott meg egyebet, mint ami kálvinista.
Ez, mint minden korlátozás, akár kívülről jön, akár az íróból magából, természetesen szűkítette írói munkájának épúgy, mint hatásának körét. Nem lehetett egyetemes, az egész nemzetet magába ölelő perspektívája; nem látott egy református falu vagy város határain túl, sőt még ezen a körön belül is a világot csak a kálvinizmussal való kapcsolataiban látta. Aki műveit olvassa, annak fel kell, hogy tűnjön írói érdeklődésének rendkívüli szűk köre. Ami életjelenséget meglátott, azt kitűnően meg tudta írni, de nagyon keveset látott meg. Ez nemcsak az író érdeklődésének hiánya volt, hanem az emberé is. Életrajzának ismerői tudják, hogy Magyarországból és népéből is csak egészen keveset ismert, a maga baranyai szülőföldjét és a Duna-Tisza közét. A Dunántúl többi része, a Tiszántúl, a Felvidék, Erdély nem érdekelte annyira, hogy egyszer életében egy kicsit megnézze. Hogy külföldre is lehetne menni, ez bizonyára soha nem jutott az eszébe, pedig a református papoknak ősi hagyománya egy-két évet német, hollandus vagy skóciai akadémiákon eltölteni. Irodalmi műveltsége is inkább könyvtári műveltség maradt. Olvasta a francia irodalmat, de ennek írásain nincs a legcsekélyebb nyoma sem. Mély klasszikai műveltsége volt, fordított latin és görög költőket, de latin és görög olvasmányai legfeljebb egy-egy idézettel tűnnek fel elbeszéléseiben. Gyönyörködött bennük, le is fordította az Iliászt, de nem szívódtak bele írói szervezetébe.
Ugyanilyen szűkítő tényezője írói mivoltának a világnézete. Optimista volt, s az optimizmus mindig korlátja a szemléletnek. Az embereket szinte naivul két részre osztotta: jókra és rosszakra, fehér és fekete bárányokra. Ami a kettő közé esik, az kimaradt az írói szemléletéből. Pedig tudjuk, ez az igazi dús bányája az alkotásnak. S a kétféle bárány közül csak a fehéret ismerte. A derék jó embereket jó életízzel tudta ábrázolni, értette és jól látta apró emberi gyöngéiket, furcsaságaikat, létük humorát, mélyebb indulataikat is. Kongeniális volt velük. A fekete bárányokkal mindig baja volt, nem értette, nem ismerte őket, nem tudta őket valósággal látni. Ahány rossz ember szerepel írásaiban, mind egészen élettelen, naiv elképzelés, nincs bennük több realitás, mint a régi rémdrámák sötét intrikusaiban. Nem tudom, nem attól van-e ez, hogy mint pap megszokta, hogy leszálljon népe naiv világszemléletéhez, amely aztán valósággal a vérévé vált. Írói műveiben nem tudott szabadulni prédikációinak és a néppel való egyéb érintkezéseinek moráljától. Így az ő világa nagyon is egyszerű volt, kimaradt belőle az emberi élet legfontosabb, mert legbonyolultabb része, az írásából is kimaradt az erkölcs és erkölcstelenség kérdéséről való töprengés. Azt hiszem, ez tartja tőle legmesszebb a mai olvasót, aki már rég eljutott annak felismeréséhez, hogy nincs abszolut jó ember és nincs abszolut rossz ember, csak jónak-rossznak különböző vegyülékei vagyunk és ez a vegyülék is ugyanabban az egyénben különbözőkép integrálódhatik, különböző légköri hatások, indulatok és mindenféle más tényezők révén.
Írói értékét tehát nem kereshetjük sem a világnézeti, sem a lélektani oldalon. Megtalálhatjuk azonban a művészi oldalon. Legnagyobb értéke kifejező képességében van. Az elbeszélő hangjának van valami különös szeretetreméltósága. Ez az emberből árad, aki az egyszerű, néha a naivitásig egyszerű alaprajzú történeteket elbeszéli. Elemezni és magyarázni lehetetlen. Nyilván abból ered, hogy az írás neki, az írónak magának is nagy élvezet s ezt az olvasó mindig érzi. Nagy és őszinte gyönyörködést érezhetett alakjaiban, azok cselekedetében, mozgásában, beszédében. Ez még tragikus tartalmú elbeszéléseiben is mindig benne van. Például a Patak-banyában, amelyben az ellenreformáció korabeli protestáns magyar asszony mélyen átérzett nagyszerű képét rajzolta meg, s melynek szépségére csak a hatalom eszközeinek ördögi gonoszsága és a néha kiütköző prédikátori hang vet árnyékot. Ebben az elbeszélésében sikerrel próbálta meg a kis emberben is megnyilatkozó emberi nagyság képét lerögzíteni. Többi alakjait mind felülről nézi, többnyire a szeretetteljes humor csöndes mosolyával. Ez a humor menti meg attól, hogy édessé ne váljon. Sok érzelmes jelenetet mond el, de sohasem válik szentimentálissá, mert az érzése mindig egészséges, beszéde őszinte. Tudja az írónak azt a legnagyobb titkát, hogy azonnal, jóformán az első mondattal kapcsolatot tud teremteni a mondanivalója és az olvasó között, fel tudja kelteni a hitet saját megbizhatóságában és érdeklődést tud kelteni jelentéktelen dolgok iránt. Egészen sajátságos ösztöne van arra, hogy az embereket atmoszférájukkal együtt lássa és ábrázolja. Fiatalkori emlékeink közé tartozik az a Verne-regény, melyben egy üstökös a Földet súrolva leszakít róla egy darabot, ez a darab magával ragadja a fölötte lévő levegőoszlopot, tehát lehetséges rajta az élet és tenyészet. Ilyen, az emberi élet glóbuszáról lehasított darabok Baksay elbeszélései és alakjai. Hogy a különleges magyar glóbuszról hasították le, az az előzők után magától értetődik.
Elbeszélő módja egészen sajátságos, senki máséhoz nem hasonlítható és nem is utánozható. Nincs benne semmi tudatos, mesterkélt. Minduntalan megáll egy érdekes fordulatnál, hol egy kis elmélkedés, hol egy az író figyelmét ingerlő epizód kedvéért. Mintha az író csak a maga kedvéért, a maga gyönyörködéséért beszélne, nem törődve azzal, követik-e kitérésein. A kompozíció korlátait nem veszi figyelembe és mégis van a műveinek valami szabad és laza kompozíciója, annyi, hogy a maga értékével tud benne érvényesülni minden részlete és végül az egész is. Aki olvassa, annak nem szabad türelmetlenkedni, a legtöbbször nem is türelmetlenkedik, mert tapasztalja, hogy megbízhatik az íróban. Nemcsak beszédének, hanem komponálásmódjának is van valami vonzó közvetlensége, amely párosulva hangjának mindig érezhető egyéni színével, szinte az élő szó illuzióját kelti. Ebben messze esik a szigorúan komponáló Aranytól, akivel sokszor szokták együtt emlegetni és rokonságba jut a hasonló közvetlenül komponáló Mikszáthtal.
Arany eredendőleg reális természet, de örökös küzdelemben kora romantikus atmoszférájával. Ez az atmoszférahatás volt irányadó epikai témáinak megválasztásában és műveinek koncepciójában, a reálista, aztán a részletek kidolgozásában ütközik ki. Baksay a reálista Arannyal kongeniális. Nála már alig - van nyoma a romantikának. Őt lehet odaállítani a magyar reálista elbeszélés kezdőpontjára. Ezt a szempontot nem szokta hangsúlyozni az irodalomtörténeti kritika, - pedig alighanem ebben van Baksay legfőbb történeti jelentősége. S az ő baranyai és kunsági történeteiben jelenik meg először művészi formában a regionalizmus. Mikszáth időrendben utána írta a Palócokat.