Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · Angol irodalom
Valami különös szellemi könnnyüség viszi és emeli a modern angol irodalom legintellektuálisabb műveit. Vívódás, gyötrődés, harcok hangja hiányzik belőlük. Mintegy megvalósítják, prózában, Swinburne szép verssorát, melyben a dalt tengerhullámok szélverte tajtékcsipkéihez hasonlítja.
Az ilyen könnyedség nem jelent felületességet.
Úgylátszik, hogy a mai intellektuális fejlődés előhada, visszatérve a görög gondolkodás bátor röptéhez, felszabadítóul meghódította s magáévá tette azt az igazságot, hogy nincs állandó igazság, mert: minden folyik, hullámzik. Herakleitos annak idején ma sem felejtett két szóval fejezte ki, Virginia Woolf, eddigi regényeinél jelentősebb új könyvében, sok-sok szines szó táncában tükrözteti, ugyanezen régi igazság fényét vetítve rá, az ember-élet hullámzását.
Hat gyermek beszél az első fejezetben egymással, hat gyermek, aki azután élete folyamán újra meg újra összejön s ez alkalmakkal elmondják gondolataikat önmagukról, egymásról, s a képek sorozatáról, melyet a perc idéz fel, vagy amely gyermekkoruk képzeletébe vésődve, egész életükön át vissza-visszatér emlékezetükbe.
Az emberben megvan a vágy: különválni. Még hibáit is aláhúzza: ime ilyen vagyok. «De mi nem tudjuk egymásnak megmutatni, milyenek vagyunk» - mondja érett korában Louis - «mert minden beszéd hazúg.» A szerző nem is akarja megrajzolni alakjai jellemét, a jellemrajz elavult dolog, mondják új kritikusok, az ember ingó-változó lény, állandó tulajdonságai nincsenek. Csak a hullámzásai játékában villanik fel mégis valami sajátossága; külsőség, különös szín, evanescens íz, de ez mind oly illanó, hogy az író nagy virtuozitással tudja csak megfogni: «Jinny előtt jár a teste, mint lámpa, sötét úton egyiket a másik után világítja meg a körébe lépő dolgokat.» «Amint beszélek egyre több buborék tolul elmémbe» mondja Bernard, az író, «képek bugyborékolnak elő.» Rhoda fehér virágszirmokat szeret hintáztatni barna bögre vizén, s ha idegen közelít hozzá: «ugrik a tigris, köszön és mosolyog, hogy rejtse kegyetlenségét» s hamar takarnia kell kincseit valami álmot csöndes tóról, melybe suhanó fecskék mártogatják szárnyukat.» «Kék kötényt kötök, mint az anyám» mondja Susan «és telt kamrákat csukogatok.»
Önmaguk összefüggését megtalálni, megőrizni: ez a könyv alakjai legtöbbjének törekvése. «Ha nem szegezem deszkámra a futó benyomásokat, ha a sok emberből, mely bennem él, nem csinálok egy embert, nem élek itt és ma - akkor lehullok, mint a hó és szétpazarlódom» mondja Neville.
«Összejövünk, hogy teremtsünk valamit» mondják. De nem maradandót - mert van-e, ami marad? Megteremtik tehát a perc képét, ahogyan azt több szem egyszerre látja. Az egy piros szegfű a pohárban hatszínű, hatféle szirmú virág lesz, amint hatféle nézés éri. Ahogy a mai szimbolista festészet a világ-mozgást akarja egy-egy vásznára csalni, úgy akarja az író sokszorosított látása átfogni egy perc, egy emberi agy, s egész élete minden mozzanatát. Ez a bravurosan megoldott egyszerre-sokat-fogás teszi fárasztóvá könyvét - mint mikor sekély víz apró hullámai túlságosan sokfelé tördelik a fényt s a rámeredt szem nyugalmat nem talál.
Mintegy pihenőket jelent a minden fejezet közé ékelt egy-két lap természet-leírás. A tenger zúg, nap kel, delel, majd lenyugszik, madarak csiripelnek, szél fúj, világítások játéka tündököl. Ezek a leírások nagyon szépek, megérezhető bennük, hogy a szerző igazán látta ezt a színt, azt a mozdulatot, átélte az atmoszferikus változásukat. De bennük dübörög, örökké imbolyogva, a hullámok zaja «nagy szörnyeteg soha nem szűnő lábdobogása» amint megtörnek a parton, s a nyugtalanság érzését csak növelik e képek.
Swinburne említett verssorát a dalról úgy folytatja «de a szívébe zárt gondolat mély legyen mint a tenger».
Ha mélységnek a jelen perc színjátéka mögött lévő, napi életünket nagy távolságokkal összekötő kapcsolatok érintését nevezzük (s mit mást?), művészi érintésre azok belezengését a ma zajába, s akár azokat a húrokét, melyek bennünket tudatunk alatt a magunk s nagy összességek multjához fűznek, akár a rejtelmesebb, alig sejtett szálakat, melyek magasan tudatunk felett bogozódva a jövőből nyúlnak felénk - akkor azt kell mondanunk, hogy mélységet a «The Waves»-ben nem találunk és magasságot sem. De elég értéke a könyvnek, hogy a felszín, a kézzelfogható perc örök keringését-folyását annyi művészettel festi, hogy a végén az olvasó szédül bele s fáradtan kérdezi: más nincs? Az író felelete, hogy ez az örök fel és alá, alá és fel ringás mindennapi újra kezdése, az új hullám elő-előtörése nem más, mint az ember folytonos harca a halál ellen: ime e mélység nélküli könyv