Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
«Általában szenvedtem minden szabályoktól és konturoktól, melyek az élő szót formailag magukba zárják.» Ezt az a Gyuri nevű kamasz mondja, aki Szomory új könyvének, nem bizonyos, tárgya-e, vagy ürügye, de Szomory, az író, tesz vele vallomást ömagáról. Szabály, kontur, - az valóban nincs a számára. Mindent szuverénül magához hasonít, a maga módja szerint újraalkot, akár a regény anyagáról van szó, akár a formájáról. Nincs még egy olyan független író.
Kamasz-regény ez a könyv? Mondjuk, hogy az, mert egy kamasz tizenöt éves gimnazista szenvedései vannak benne elmondva, a serkedő szerelem gyönyörűségesen szörnyű igájában. De nem ez a realitás fontos benne, hanem a realitásnak az érzelmi rezonanciája. A szereplők nem arra valók, hogy a valóság illuzióját keltsék, hogy életet ábrázoljanak, hanem csak arra, hogy rezonáló felületei legyenek az érzések ama viharzó, elsodró és szélesen zengő áradásának, amelyet az író ki akar fejezni. Olyan festő, aki, mikor embert akar festeni, az árnyékát festi meg, azt, ami létében a legbizonytalanabb, legkevésbé konturokhoz kötött és formába zárt. Tehát mégse kamaszregény, nem a lélektan síkjára vetíti a dolgokat, - átviszi őket valami sajátságos zenei síkra. A kamasz, akiről szó van, csak alkalom arra, hogy egy sajátságos nyelvi hangszer megszólaljon a maga túlhangolt hangjain, vad polifoniájával, a mindenségre kisugárzó szabálytalan ritmusaival.
Minden túlzottan hangzik ebben a furcsa zenei atmoszférában. A húrok egészen csekély érintése is olyan hatalmas zengéseket ver fel, amelyek semmi arányban sincsenek eredetükkel. Az alakok a maguk árnyszerű körvonaltalanságában fantasztikus nagyra nőnek, mint az árnyék a holdvilágban: inkább kísérteteknek tünnek fel, mint élő lényeknek. Egészen mindennapi események úgy vannak elmondva, olyan pátosszal, a zuhogó és színtjátszó szavaknak olyan kataraktájával, hogy el lehet bele szédülni. Egy juhász jön szamárháton a falusi udvarba; ezt így tudjuk meg:
«Pásty-pusztáról átjött az öreg juhász korán reggel. Szamárháton jött, poroszkálva, abban a csöndes kis tempóban, ami évszázadok óta juhászról juhászra úgy ki van számítva térben és időben, hogy soha nem is változik azóta ez a kis csöndes tempó. Valami örökkévalóságnak, örök törvénynek, örök igazságnak tünt ez az öreg juhász szamárháton, amint jött Pásty-pusztáról...
«Már befordult a kapun, már lépésben jött, mozdulatlanul azzal a két merev combjával, s elnyütt csizmájával, ami lógott a levegőben négy kis pata fölött, ami mozgott. Ahogy ült a szamáron, ahogy ült, vastagon és bundásan, a szamár úgy hozzá tartozott, valami külön világban szolidárisan, hogy nem is jöhetett máskép, mint ahogy jött, két merev combjával, szamárháton. Kis törpe csacsi volt ez, inkább sárga, mint szürke, s el is volt takarva a bundával a fara irányában s csak úgy látszott félig a fejével s a szügyével, mintha ketté volna vágva. De két hosszúkás s bánatos szeme, két gyönyörű rezignált szeme olyan világosan nézett a szembogár tiszta fényeivel s lelkivilágának, minden ködösség nélkül, valami koldusköltészetét jelezte, valami őskori költészetét, emlékét és líraiságát, különös egyedülvalóságát az állatok között.»
Pazaroltak-e valaha ekkora svádát egy juhászra meg egy szamárra? Ha elemezzük ezt a kis passzust, rá kell jönnünk arra, hogy az írónak nem az a fontos, milyen volt a juhász meg a szamara, vagyis nem az a fontos, ami van, hanem az, amit ő beleérez abba, ami van. De ha tovább elemezzük, rájövünk, hogy azért ebben a képben benne van a realitás minden vonása, csak felfokozva azzal a zenekísérettel, amelyet az író komponált hozzá. S az egyszerű, szerény valóság ettől a zenekísérettől lendületet és jelentőséget kap: meg van sokszorozva.
Ugyanígy vagyunk az egész regénnyel. A Gyuri gyerek története jelentéktelen kis esetke, de ha végigolvassuk, szinte nagy eseménnyé nőtt számunkra. Aztán rájövünk, hogy mégis van benne psychologia: egy ideges, képzelődő, öntudatlan művészi képességű kamasz féltudatos életérzése van benne, a maga gyerekes érzelmi túlzottságával, az élet dolgaira való aránytalan reagálásával.
A nyelv zenei elemeinek grammatikai és szintaktikai szabályokat félretoló hangsúlyozása, a mondatok zuhogása úgy sodor magával, hogy végül szinte már öncélnak érezzük. Ez a próza mintha erősen skandált versekben volna írva, olvasás közben minduntalan azon kapjuk magunkat, mint a nagyon pattogós hexameterekben írt verseknél, hogy egy idő mulva már nem is a tartalomra figyelünk, hanem a nyelv muzsikáját külön élvezzük, függetlenül a tartalomtól. Azt ajánlom az olvasónak, hogyha ezen rajtakapja magát, tegye félre egy időre a könyvet és folytassa máskor az olvasást.