Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám
Hanyatlik már a nap. Tul a felhők mögött
még megragyogtatja két olajfa hegyét,
látszik is, ha fátylát, amelybe öltözött,
meglebbenti néha a tünődő vidék.
Ballag a sötét domb világos dülőjén
nagykalapu paraszt. Mintha olajfaág
bókolna a szélben, egy hajfürt feketén
nagy kalapja alatt verdesi homlokát.
Énekel a dülő tekergő szalagján.
Látszik ahogy füstöl egy ház, a kedvesé,
izes gyümölcsökkel várja, szép barna lány,
szerelmüknek gőze felszáll az ég felé.
Büszke csapatával most tér haza cudar
csatákból a herceg rablott arab lován,
gyönyörü e sereg lengő zászlóival,
csillan az arany kard a herceg oldalán.
Némán áll a város szelidebb végein
két zsidó, bámulják a holdat, az eget,
mely veresre gyult a láthatár szélein,
sohsem felejtem el ezt a tekintetet,
e szelid szemeket - a századokon át
ugy repülnek felém, mint szelid madarak
s mint aki meglelte régkeresett honát,
megpihennek végül tekintetem alatt.
Igy áll a két zsidó a hold alatt s tünődik,
csavarodik is a szakáll az ujj alatt
s ami az elmében szép lassan szövődik,
olyan csavaros lesz a finom gondolat.
Vörösen ég már a hold a város fölött,
hazatér a herceg a győztes csatákból,
erős parasztok közt és olajfák között
igy tünődnek ők e szép világtól távol.
Saragossa - innen vándoroltunk tovább
pogromok tüzében mindig északabbra,
mindegyre mogorvább, bus országokon át,
mintha levél bizná sorsát a viharra.
Innen az alázat, innen a tétova
mosoly a szájon és e szelid tekintet,
mely pihenve térne meg, ha volna hova,
mint őszi levelet, ugy üz a szél minket.
Téged is igy hajtott ki a rabbiházból,
keménnyakuvá tett a pénz és a siker
s most, az ifjuságtól, örömöktől távol
indul a régi táj hóditó utra fel.
Indul a szelidség. S aki kemény voltál,
most hajlasz a szélben, mint ingó tavi nád
s ki az asszonyoknak mosolygón bókoltál,
most egykedvün nézed, hogy borul a világ.
Mondtad, hogy a világ jól van ugy, ahogy van,
Isten teremtett már gazdagot és szegényt
s láttalak a multkor, mint a félénk tolvaj,
kávéházban hogyan vettél egy süteményt,
s két fiatal koldus után sompolyogtál,
félszegen nyujtottad nekik a süteményt,
aki merev arcu s hideg szemü voltál,
látom már szemedben a megtört, meleg fényt.
De hamar megtörtél! Elegáns világfi
maszkod mögött az a régi zsidó hallgat,
ki a spanyol vidék pernyés éjszakái
alatt oly szeliden bámulta a holdat.
Látod apám, én is vér vagyok véredből
s honnan te csak ötvenkétéves korodban,
abból a forrásból szürcsöltem kezdettől,
szememben is az a szomoru kedv lobban.
Igy élek e gőgös, kemény világ között,
amerre elmegyek, nyájas fák bókolnak
s mint vidám utitárs vonul fejem fölött
veres karikája a mámoros holdnak.