Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám
Magas és fekete füsttel égett a lámpa, az üveg két oldalán koromszakállt vert a láng és a sárga fény egyenletesen ömlött szét a szobában.
Bernáték feküdtek már, az ember, az asszony és a fiatal Bernát külön-külön, csak még Giza hiányzott, az ő ágya ásított lomha megszürkült fehérséggel a szögletben, a fal tövében. S hideg volt a szobában, mint az egész lakásban is: ezek a falak kegyetlenül hidegek, mint kint a tél, a fehér, zuzmarás levegő. Ilyenkor legjobb a paplan alatt, ha nincs is fütve, ott jobb, mint ébren az asztal mellett ülni, várakozni.
Bernáték nagy csendben voltak, a csendben mélyeket s egyenletesen szusszantottak, mintha aludnának már, pedig mind a hárman még ébren voltak. Mindhármuknak nyitva volt a szeme, úgy lestek bele a levegőbe, bámulták a falakat, mennyezetet, a nagy semmit, nyitott füllel hallgatták egymás szuszogását, a nagy csendet, melyben a régi fakultfényű ébresztőóra olyan különösen tik-takkolt bele, mintha hozzátartozna a csendhez és rohanása az idő országútján nem ütne semmi zajt, mintha papucsban járna, úgy ugrálna keresztül a másodperc-megállókon.
Tíz óra is elmult, a házmesterhez szóló csengő néha-néha beleberregett a csendességbe, tompán és olykor elnyujtottan, annyi sok falon és ablakon keresztül befolyt ide: de nem oly halkan, hogy a három ember ne hallja és utána föl ne rezzenjen üres bámulásából.
Bernátné féloldalt feküdt az ágyon, szemét folyton az egyetlen ablakra szögezte, mely a csöngetések után fölfehéredett, aztán ismét megmerült a kinti homályban. Olyankor, amikor az ablak fehérbe borult, látni lehetett a házmester kaputnyitni siető alakját, a vastag bundáját, amiben úgy nézett ki, mint egy medve; majd rövidesen, az elcsattant kulcsforgatás és kapunyekergés után, amint visszalohol a lakásba. Néha a házmester kísérővel ment hátra, az udvar mélyébe, valamelyik ottani lakó jött haza s az billegett lakása felé. De Bernátnét mindez nem érdekelte, pedig máskor, amikor Giza és mindenki itthon tartózkodik, ilyenkor esténként, az ágyból sokáig elnézegette ezt a játékot; azonban most másként van, Giza nincs itthon, az ember dühös, verésre készül, mint már annyiszor is, amikor a lány kimaradt. Mert kimaradozik ez a leány, hiába a verés, mi is hajtja őt a csavargásra, miért is nem alkalmazkodik az apjához; hát nem érzi a verést? Egy teher ez a leány, ilyen még nem volt a családban, sem azelőtt, sem semmikor, nem! Kire is fajzik ez, kinek a vére nyugtalankodik benne? Aztán ha még volna értelme a kimaradásnak, de olyan kocsi után fut, amelyik nem veszi fel őt! Hivatalnokfiú kell neki, úrikölyök, aki aktatáskával jár; mit is akar tőle ő, a gyárilány? És hogy belebujik azokba a versekbe, amiket a fiú irogat, egyiket-másikat a mellén hordja, mintha szűzmáriás kép lenne... Őrült ez a leány, őrült, nem tudja, hogy mit tesz, jobb lenne, ha nem is született volna! Jobb, minden bizonnyal jobb, most nem keserítené az életét, nem kellene végignézni a verést; a verést, amit az ember oszt ki neki bivalyerővel.
Mintha forró láva kavarogna Bernátnéban, úgy égették a gondolatok. Mert fájt neki Giza verése, fájt neki minden ütés, amit lánya kapott és már most, előre fáj az is, ami még az ember karjában készülődik... Mit is lehetne itt tenni? Hogyan lehetne elmosni ezt a mai estét, ezt a nyugtalan éjszakát, ezeket az órákat? Valamiféle mákony kellene s azt beadni az embernek, hogy aludjon, aludjon reggelig, vagy még annál is tovább!... És hogy abban az emberben sincs egy csepp érzés, nem érez együtt a családjával; semmit nem érez az, csak mindig ütne, verne, csapkodna a maga nyers erejével!... Hogy az Isten...
Bernátné lassan fölemelkedett az ágyon, lopva átpislantott a másik ágyra, hogy hátha elaludt. De nem, az ember nem alszik, csak szuszog és nézi a mennyezetet, vár; kitartóan vár.
Giza! - nyögött fel forró sóhajtással Bernátné és újra megfeküdte az ágyat. Aztán ott hevert egy jó ideig, mint egy fadarab, lélektelenül, a belső izzással, ami emésztette és csak egyre dúlt a bensőjében.
Később, amikor a házmester újra elcsoszogott az ablak előtt, ismét felnézett, rálesett az urára. Bernát akkor már behúnyt szemmel feküdt, mintha aludna és Bernátné lázas izgalommal kelt ki ágyából. Ment leoltani a lámpát, mert hátha így jobban belealussza magát az ember s nem ébred föl, amikor Giza hazajön.
Alig csosszant egyet a padlón és még el sem érte az asztalt, amikor az ember fölneszelt, fölkönyökölt és mikor meglátta feleségét, rászólt:
- Ne ócsd le! - mondta rekedtesen, mert tudta, hogy az asszony mit akar, egypárszor már sikerült is neki így belealtatni mérgét az éjjelbe. - Hagyd csak égni, - rekedt tovább a hangja - kiböjtölöm, mégha reggel is jön haza!... Ereggy és feküggy le, ereggy!
Bernátné visszazuhant az ágyba, alázatosan és megtörten s most már remegett is, a paplan alá sóhajtozott, szűkölt, mint eb a gazdája előtt.
Jó percek múltak el így, amikor újra berregett a csengő, fölfehéredett az ablak s a házmester bundás alakja elhúzott az ablak előtt.
- Most jön Giza! - gondolta megérzett sejtéssel Bernátné. Most jön és az ember ébren van, verésre készen; most jó lenne nem-lenni, elszállni innen, vagy jó lenne, ha Giza nem is jönne haza!... Most jön Giza! - lázadott föl Bernátnében egy valamiféle forró és merész hullám, ami az agyáig ért, oda belemarkolt, mintha nyers marok lenne. Csontos ujjai szorításra görbültek; most borzasztót birt volna cselekedni az emberrel!
- Csossz-csossz, kopp-kopp! - hangzott a lakás előtt a házmester lépteinek nyomában Giza lépéseinek koppanása, majd óvatosan félig felnyílt a konyhaajtó és mint egér surrant be a konyhába Giza.
Halkan nyitott be és még halkabban csukta be az ajtót. A konyhában pillanatokig megállt, várt, körülnézett, kissé behajolt a szoba csöndességébe, figyelt, hogy milyen szuszogást hall. Azután ügyes mozdulatokkal ledobta cipőjét, kibujt kabátjából, lehányta ruháját s az egészet ölbefogva lábujjhegyen megindult a szobába. Bernát akkor már előtte állott, kezében szíj lógott. Fehér inge fölött szélesen, szögletesen barnult dühös arca, szemében tüzek égtek s melle úgy emelkedett, mint kohó fujtatója. Giza megrettent, megijedt apjától, összehuppant, mint kiszúrt léggömb. Valamit motyogott, valamilyen érthetetlen szavakat, hogy itt volt, ott volt, hazudott, de tudta, hogy mitsem ér ez már.
- Hol voltál te ringyó! - szakadt a dühös kérdés Gizára. - Hol voltál eddig?... Nézz az órára!
Giza sápadt arca még sápadtabb lett, fejét mellére buktatta, úgy motyogott valamit nagy félelmében, és csak állt az apja előtt, mint a tettenért bűnös, cipőjét és ruháját erősen szorongatta, mintha ez volna az egyetlen menekvése.
Giza akkor hangosan felelt:
- Halásszal sétáltam! - mondta őszinte vallomását.
Abban a percben a szíj megint megsuhant a levegőben és utána rácsapott Gizára. Giza vállát érte az ütés, a szíj csatja leért a háta közepéig és ott csattantotta el a fájdalmat. Giza fölszisszent, de azért egy helyben állva maradt; tudta ő, hogyha akárcsak egy fél lépést is elmozdul, azzal mégjobban felbőszíti az apját.
A szisszentéssel tűrte el az első ütést, aztán a többit is, melyek egyre hulltak rá; hulltak szidalmaktól kísérten. Az ütések csattanása és a szidalmazó szavak lármája töltötte be a lakást, Bernátné is szükölt az ágyon s sóhajtozva verte ki panaszát:
- Jaj, Giza! Jaj, Giza!
Gizát verte az apja, ütötte a szíjjal, nem nézte, hogy hol, hanem ahol érte, oda csapott. Giza nem sírt, nem jajgatott, száját összeszorította és úgy kábult bele a friss és friss fájdalmakba.
Aztán egyszer csak kiugrott ágyából a fiatal Bernát, nekilódult az apjának; mint két erős tölgy, néztek egymással szembe. Egy futó pillanatig tartott csupán a szemek összeakaszkodása, aztán a fiatal Bernát megkapta apja kezét, azt, amelyikben a szíjat tartotta.
- Most aztán már ölég! - mondta fiatalosan mély zengéssel. - Legalább hagyja életben!
Bernát ujjai erősen markoltak és mint acélkapcsok fonódtak apja csuklója köré. Az öreg Bernát most fiára dobta dühét; a fiára, erre az éretlen tacskóra, aki az apjára merte emelni kezét. Karját egyetlen rántással akarta kiragadni a szorító kapcsokból, hogy aztán a kölyökre, szemtelen bátorságáért, rámérje a megérdemelt verést.
De mi ez? Hogyan lehetséges ez? A fiatal ujjak keményen fogták a kezét, hiába rángatta, minden rántás után csak mégerősebben szorítottak, mégerősebben, mégszorosabban.
Az öreg Bernát meglepődött. Eddig még soha, végig az életén keresztül, nem állta útját egy ilyen erős kéz; eddig még soha nem csuklott meg az ereje, pedig volt már dolga erős karokkal és sok nehéz pillanaton keresztülesett már. Soha, a megszámlálhatatlan napok során, nem bukott rá ilyen erős kéz... Erős kéz!... Ilyen erős kéz!... A fia keze!... Igen, a fia keze; mit jelent ez? Hogyan lehetséges ez? A fia már ember lett? Megnőlt? Erős lett? Le birja gyűrni az apját? Mit jelent ez?... Talán azt, hogy most már vége az életének? Vége? Legyengült, letört, elöregedett? Ezt jelenti talán a fia ereje? És most már át kell adja a helyét a fiának? Ezentúl beszorul a kuckóba, mint valamikor az ő apja? Ezt jelenti talán? Vagy azt, hogy a fia is melléje erősödött?
Mint széles és gyors sugarak járták be agyát a gondolatok, soha ily gyorsan még nem fordult agyának kereke. És keserűség, csalódás, életutálat, minden rossz, ami csak létezik, zuhant rá a gondolatok hasításai nyomán, mint szántásban az ekevas után a felszínre került föld. De a keserűség és az életutálat mélyén egy kevéske megelégedés terjengett benne; az ő fiának a keze az az erős kéz, amelyik legyőzte az erejét! Az ő fiáé, az ő véréé, az ő gyerekéé!
Aztán, mint mikor vihar száguld keresztül, újra fölfodrozott benne az elcsitult düh, az új méreg; akkor is, ha a saját fiam, nem engedem magam, még nem megyek a sarokba, még én én vagyok és a kölyök megkeserüli ezt a merészséget, ezt a markolást! Meg, mert ő az erősebb és nem a kölyök, mert nem igaz az, hogy a fia már ráerősödött; nem igaz, hogy elrohantak az évek, nem igaz, hogy vége mindennek; nem igaz, mert nem lehet igaz!
Új erővel dobta magát a küzdelembe, igyekezett kezét kiszakítani fia vasujjaiból, minden izma megfeszült, másik kezét is belevitte a harcba, erőlködött, erőszakoskodott, mert igenis, győzni akart.
Erőlködött, győzni akart, arca bíborvörösbe futott, egy roppant láng lett, orrcimpái megremegtek; de az ujjak nem engedtek. Homlokára verejték gyöngyözött s az izzadságcseppek végigperegtek vörös arcán, le a nyakára; győzni akart!
Hang nélkül küzdött a két Bernát, végtelen csendben, végtelen erőfeszítéssel, végtelen erővel. Mindegyik győzni akart; a fiú, mert már erősebb volt, az apa, mert nem akart a gyengébb lenni.
A fiatal Bernát erősen szorította apja kezét, tartotta fiatal vasujjaival, nem engedte ki markából s az öreg erőlködött, feszítette izmait, küzködött, harcolt két kezével fia egy keze ellen: győzni akart!
De nem birt.
Csak vergődött, forgolódott, tehetetlenkedett, mint valamikor fia az ő kezében; most fölcserélődött a szerep!
Ám éppen ezért felszilajkodott benne a düh. Győzni akarok! Minden fogást, minden lehetőséget megpróbált, hogy kiszabaduljon a vasujjakból; már arra is gondolt, hogy beleharap, belecsap az arcába, kiveri a szemét, belemarkol a mellébe, kiszaggatja a szívét, a lelkét, ha van neki, mert az nem lehet, hogy ő már az élet hajlatán jár, hogy ő már semmi, senki, csak az árnyékja önmagának!
Az nem lehet!
Nem lehet!
A csendes küzdelem kihúzta az ágyból Bernátnét, sovány teste egy szál ingben ott remegett az ura és fia mellett, sírt, szipogott; sírt, mint most Giza is.
- Pista, Pista, jaj, te, engedd el az apádat! Jaj, te Pista, mit teszöl, mit teszöl?!
Akkor a fiatal Bernát nyugodtan, bársonyos szavakkal símogatott rá az anyjára:
- Édesanyám, mennyen szépen aludni, feküggyön le, nincs itt semmi különös baj!... Giza, te is ereggy, feküggyél le, mert még majd megfázol, megfáztok!... - és ránézett pillanatra megpihent apjára, a szemébe nézett, símán, melegen, biztatón, kérőn, mintha a lelkét küldené rá: - Mert úgye édesapám, mink is megyünk feküdni?... Úgye édesapám?
Bernátból kifogyott az erő. Lehet, hogy birta volna még tovább is a küzdelmet, de azok a szavak, az a nézés, azok a becsületesen meleg és nyilt szemek.
A szíj már a földön hevert, mint fekete kígyó a padlón. Bernát ránézett a földön heverő szíjra, lebuktatta fejét, mintha vállban is összement volna és mintha egyszerre megvénült volna; mintha láthatatlan hó hullott volna az életére. Halkan, hogy ő maga is alig hallotta szavát, mondta az erős, győző fiának és az egész lakásnak, életének:
- Igen, menjünk feküdni, mert már késő van, öreg az idő!
És már alig várta, hogy fölengedjenek a vaskapcsok és fáradt testét bevonszolhassa az ágyba...