Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám
Ez már nem a tavasz borúja,
a tavasz régen tovaszállt,
legelső leveleiket
hullajtják az akácafák,
sárgán bocsájtják el a szélben,
az esőben, holott az ősz,
az ősz sóhajt, az eljövő már,
nem a tavasz, a nyers, az ős.
Áznak a tarlók, az arany keresztek
barnulnak, zúg a tengeri,
őszi virágok nyíladoznak
s a kertek gyümölcsterhei
roskadoznak. Ugy száll a fecske,
a föld szinén, mintha talán
búcsuzna, holnap útra kelne,
pedig korán van még, korán.
Java még hátra van a nyárnak,
éppen a legforróbb napok.
Elvonulnak ezek a felhők,
ezek az őszi bánatok,
virágzik még, másodszor is,
az akácafa, kiderül,
por lesz a sárból hamar, itt marad
a fecske, még el nem repül.
Csak az éj nyúlik, csak a csillag
hull egyre jobban odafenn,
csak a barázdásarcu férfi
borong a múló életen,
kikigyul, mint a hulló csillag,
de lelohad hamarosan,
sóhajt, legyint, ha tenni nem tud,
unja magát halálosan.
Tenni, tenni! Vagy menni, menni!
El, el, csak el valahová,
tán, - mint a csillag le az égről, -
le a földről, a föld alá!
Kigyulni, mint a hulló csillag,
utólszor és lehullani,
egy asztagos nyáréjszakán
a világot felgyujtani!
Meghalni egy halálos csókkal,
egy öleléssel. - Szép halál:
mi más lehet az élet célja?
Elmulni szépen, mint a nyár!
Lassan vagy gyorsan, így is, úgy is,
el kell mindennek mulnia.
Szebb egy marék por, hamu, mint száz
bebalzsamozott múmia...
Bocsásd el hát az ifjuságot,
élj az idővel, fogy a nyár,
élted nyara. Ugy élj, hogy jókor
jöjjön el érted a halál,
akármikor jön, útrakészen
találjon, volt elég időd.
Sujtson a villám, nem csalánt ér, -
toronyhegyet és hegytetőt!