Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS

BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS [+ ]
(Tanulmány a középkor latin himnuszairól)
7.

De ez már később lesz, a himnuszköltészet e második nagy virágkorának vége felé. Közben nagyot változtak az idők, s a barbár, forrongó világ, amelyben az áldó, békéltető és termékenyítő Ige működött, gazdag keresztény kultúrát fejlesztett ki, s egységes nemzetközi szervezetté rendeződött, amilyet azóta sem látott Európa. A himnuszköltés is szervezettebbé vált, műfajai speciálizálódtak, liturgikus használata pontos megállapítást nyert, s gócai is áthelyeződtek, centralizálódtak. Legszebb termékeit már nem a ködös Irországban, s nem a háborgó germán tájakon találjuk. Hanem Párizsban, a kultúra és szent tudomány székhelyén, a Theológia fővárosában. S e himnuszok nem is káotikus botladozások többé, hanem a francia elegancia remekművei. Nem formátlan tömböcskék, melyekben a szent gyöngédség nemes ércerei bujkálnak, hanem tökéletesen kiötvözött színarany ékszerek, a rímek szikrázó drágaköveivel. Elvontnak látszó tartalmukra a költészet érzéki pompát ad; s valóban ez a tartalom csak látszólag elvont, mert mi van konkrétebb, mint a meleg és szárnyaló érzés? Ez a tűz, ez a ragyogás, ez az elegáns zene és érzéki pompa a szerelmi líra tónusára emlékeztet s a szent költészet kifejezései, képei, csöngése, hőfoka minduntalan a legszenvedélyesebb szerelmi lírát juttatja eszünkbe.

S nem is hiába nevezi a szent költő azt az érzést, ami muzsikáló verseit sugta, szerelemnek, amor sanctusnak. Ez a költészet szerelmi költészet. A világi szerelem dalaitól csupán tisztasága, magassága s nem hüvössége választja el. S a theológiai képzetvilág mellett a másik lelki forrás, amiből a himnuszok új virágkorának színgazdagsága szövődött, kétségkívül erotikus mélységekből fakadt. A mai olvasó bizonyára meglepődik, talán olykor meg is ütközik a szerelmi képzetek és szavak e különös túltengésén a középkor egyházi lírájában, s hajlandó elfelejteni azt a mély és természetes kapcsolatot, mely a vallást és szerelmet, az emberi lélek e két legnagyobb érzését összeköti. A vallást csupán a fölvilágosodás késői kora emelte az ész hideg szférájába. A középkor Istene az egész embert kívánta, az egész lelket, legforróbb lángolásaival, legtitkoltabb álmaival együtt.

Az Egyház, melyről sokszor elmondották már, mennyire ismeri az emberi természetet, s mily bölcsen állítja annak minden ösztönét s erejét a lelki célok szolgálatába, nem vetett gátat a magas és szent erotika áradatának, mely az egész liturgikus költészetet is, de kivált a szerzetes klastromok hóra-énekeit elborította. Mennél mélyebb lett a lelki élet, mennél jobban hatotta át a kereszténység lelki és aszkétikus elve a test vad ösztöneit: annál erősebb lett a vallás költészetének ez az erotikus íze, mert annál több léleknek összpontosult minden szerelmi ösztöne a menny szerelmében.

De természetesen hatottak erre világi hatások is: a fantáziának az a megtelése érzéki és pompázó képekkel, amit a fejlettebb udvari fényűzés, a kifinomultabb társasélet, s kivált a keresztes hadjáratok óta Kelet színpazar kultúrájának kisugárzása eredményezett. Tekintetbe kell venni aztán a világi szerelem lírájának hatását. A jámbor szerzetes memóriájában világi népdalok, virágénekek zengtek, melyeknek eltanult szépségeit és melegségeit úgy helyezte a feszület vagy Mária-kép elé, mint a mezőről szedett profán virágokat. Így szentelte Istennek a szerelmet is, mint az egész életet.

S amit az egyházi líra a világitól kapott, azt itt is visszaadta. Arra, hogy modern szerelmi líránk átfinomodott, belsőségessé, lelkivé fejlődött: mi lehetett több hatással a szent szerelem lírájánál? Másrészt az egyházi lírának ez az erotikus áttüzesedése volt épen az, ami az európai műköltést megszabadította a klasszikus költészet hidegségétől és keménységétől. Így történt, hogy ép a középkor latin lírája, mely a római költészet hagyományain és vívmányain épült, s annak saját nyelvén fejlődött tovább, lett e hagyományok voltaképi megtörője, s egy új, modern hagyomány megindítója. Bajos volna pontosan leírni a kölcsönhatást az Egyház latin lírája s a kezdődő udvari- és trubadurköltészet között. De bizonyos, hogy e meginduló s mihamar művészies, sőt mesterkélt formákat öltő világi poézist sem lehet elképzelni a latin költészet nélkül, mely maga is egyre jobban világiasodott, úgyhogy e korszakban már bordalokat s nagyonis földi szerelmekről zengő énekeket is találunk az egyházi himnuszok nyelvén és stílusában. Az oltárra szórt profán virágok mögött mindgyakrabban eltünik az oltár, míg majd a modern világi költészet, levetve a latin ünnepi köntösét, nemzeti ruháit díszíti föl e virágokkal. A szent múzsa mellé egy ifjabb nővér serdült, s abban az évben, mikor a Stabat Mater gyönyörű himnusza megterem, Dante már építi óriás költeményét. A szent szerelem egében Mária trónja mellé leül a földi asszony, Beatrice.

[+ ] Részlet egy hasonló című könyv bevezetéséből. Ez a könyv ötven középkori himnusz szövegét tartalmazza latinul és magyarul, s októberben jelenik meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában.