Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS

BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS [+ ]
(Tanulmány a középkor latin himnuszairól)
6.

Csakugyan a rím csengése az, ami e naív, kissé még barbár költők lelkét legmélyebben megragadta: a versnek ez a naív s kissé talán barbár ékszere, melyet Paul Verlaine nem a bethlehemi csengőhöz, hanem a négerek zörgettyüjéhez hasonlit. A rím átcsengetett a ritmustalan sorokon, s kivált, ahol a szótagok egyformaságával párosult, magában is új ritmusra vezette a fület, melynek a klasszikus időmérték úgyis sohasem volt egészen otthonos, a vadabb nemzeti és törzsi zenék emléke zsongván benne.

Így történt, hogy a rím új ékessége nem a régi latin formákhoz kapcsolódott, s nem a leoninus irányában fejlesztette tovább a verselést; noha erre is indult elég próbálkozás, többnyire sután vagy a mesterkélés útvesztőibe süllyedve. Ehelyett a rím egészen új verselést fejlesztett ki, ami bizonyára nem képzelhető a nemzeti nyelvek hangsúlyos verslejtésének hatása nélkül; de ez a hatás nem volt egyoldalú. A nemzeti nyelveken való verselés - mely akkor még gyermekcipőkben tipegett - sokkal többet kapott, mint amennyit adott. Kapta elsősorban magát a rímet, minden modern verselésnek ezt a legfeltünőbb szalagdíszét: de kapta azonkívül a nagyobb szótagmérő szigorúságot is, melynek segélyével a kialakulóban levő ős-ködös formák szilárdabb vázat nyertek s mindinkább függetlenedni tudtak a zenétől. Amit e tanulmány elején mondottam, épen nem volt túlzás. Mind akik ma verselünk, e naív új-latin költők adósai vagyunk, legősibb formáinkkal, legmindennapibb eszközeinkkel.

A versforma kialakulása szoros összefüggésben van a lírai tartalom gazdagodásával. Ahol új verselésmód jelenik meg, mélyebb, finomabb és komplikáltabb zengésekre kapva biztosak lehetünk, hogy az emberi lélek új érzésekkel, különös rezdülésekkel lett dúsabb s teljesebb. A modern verselés kifejlődése egybeesik a középkor lelkiéletének mélyebb bonyolódásával és színeződésével.

Ez a bonyolódás és színeződés főleg két elemből tevődik össze. Az egyik a fantáziának az a páratlan föllobogása, a magas metafizikai vágyaknak az a csodálatos szárnyrakapása és égbeszökése, ami a csúcsokig-lendülő theológiai spekulációnak hatása volt a keresztény emberiség érzésvilágára. Az a sok eretnek vita és skolasztikus disputa, az a sok misztikus okoskodás és ezerszer kigunyolt doktori «szőrszálhasogatás» nem esett olyan hiába, mint Mr. Homais szerette képzelni. S nem is kell gondolni arra, amit a logika és filozófia nyert vele, a fogalmak élesedése s a metafizikai képzelet fölröppenése révén. Ami legtöbbet nyert, az a líra volt, melyet a legfelcsigázottabb fantázia, a legbetegesebben szubtilis érzés is csak gazdagít és nemesít. A képzeletnek ez a megszabadulása minden földi bilincsektől, a szívnek ez a földobogása mennyei és misztikus fények felé: ez kellett hozzá, hogy az emberi szellem kitermelje magából a modern lírizmust. Különös virág, mely csak különös éghajlat alatt tenyész.

Persze a különös éghajlat alatt is, az egyetlen, ős, emberi föld termi: ezek a költők is emberek. Noha kevés kivétellel, csupa papok és barátok neveit olvassuk közöttük, semmikép sem lehet költészetüket valami hierarchikus kaszt-poézisnek tekinteni. Pap vagy barát a középkorban nem annyit jelentett, mint ma jelent: hisz akkor jóformán minden tanult s magasabb szellemi életre vágyakozó ember pap vagy barát volt. S papok vagy barátok, szentek vagy remeték, ezek a költők is emberek, mint mi, nyugtalan, áhítozó, talán menekülő, bűnös és bűnbánó lelkek. Nem érzéketlen imagépek és hideg theológusok, hanem szemek, akiket félelembe és csodálatba ejtett az Isten világa, fülek, akiket részeggé tett a latin rímek káprázatosan tiszta csengése, s agyak, akik éhezték és szomjazták az igazságot. A theológia maga nem csupán iskolás és száraz tudomány volt: hanem a legmagasabb igazságok megsejtett formája, s néha vakmerő birtokbavétele.

Mindenesetre: a himnuszok tartalma gyakran teljességgel theológikus. Éspedig azt mondhatnám, szaktheológia van ezekben, fogalmak kifejtése, finom distinkciók, egész vitás tanok védelme és részletezése. De a legszárazabb tan is költészetté válik, a legelvontabb okoskodás is drámává, ha nem az ész hideg erőfeszítése, hanem az egész lélek mély vallási vágyai és félelmei szülték. Hozzájárul a fogalmak elmélyítésének, az elvonásnak, egy egész új, szellemi világ felfedezésének az öröme, mely szinte a túlvilágot látszott képviselni, mint az ideák világa Platonnál. A fogalmak játékát a szavak játéka fejezi ki s a rímeké támogatja. Egy-egy lap ezekből az énekekből egyszerre pedáns értekezés, csillogó szó-torna, és bensőséges líra. A költő néha szinte kiröppen az emberi világból, az Istenség belső titkát kutatja, a Szentháromság személyeinek egymással való párbeszédét lesi meg, Atya és Fiú balladák hőseivé válnak. S e rejtelmes kiröppenések egy égi és idegen világba mégis melegek és emberiek maradnak, akár - hogy egészen modern példákat idézzek - egy Poe vagy egy Baudelaire leglégiesebb és legkülönösebb fantáziáikban, mert e fantáziák és álmok forrása az emberi lélek mély nosztalgiája a tisztaságok és magasságok felé. Aki például elolvassa Hildebert de Lavardin hatalmas énekét, az Alfa és Omega-dalt, érezni fogja, hogyan olvad át a szubtilis theológiai játék és vad túlvilági vizió a meleg vágyakozás emberi hangjává: a líra hangjává.

E dalokban mindig több és több az extatikus elem, mindig szárnyalóbb a ritmus, mindig zengőbbek a rímek. Abélard, a Heloise szerelmese, a párizsi egyetem hires doktora, az örök Szombat elragadtatott ritmusait zengi. Az úrvacsora tana az Istennel való egyesülés himnuszait váltja ki, a tanárok és egyháztudósok dalnokokká válnak, s Aquinói Tamás, a középkor legnagyobb filozófusa, aki nem volt költő, rímeket penget, mint egy trubadur.

 

[+ ] Részlet egy hasonló című könyv bevezetéséből. Ez a könyv ötven középkori himnusz szövegét tartalmazza latinul és magyarul, s októberben jelenik meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában.