Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS
Csakugyan a rím csengése az, ami e naív, kissé még barbár költők lelkét legmélyebben megragadta: a versnek ez a naív s kissé talán barbár ékszere, melyet Paul Verlaine nem a bethlehemi csengőhöz, hanem a négerek zörgettyüjéhez hasonlit. A rím átcsengetett a ritmustalan sorokon, s kivált, ahol a szótagok egyformaságával párosult, magában is új ritmusra vezette a fület, melynek a klasszikus időmérték úgyis sohasem volt egészen otthonos, a vadabb nemzeti és törzsi zenék emléke zsongván benne.
Így történt, hogy a rím új ékessége nem a régi latin formákhoz kapcsolódott, s nem a leoninus irányában fejlesztette tovább a verselést; noha erre is indult elég próbálkozás, többnyire sután vagy a mesterkélés útvesztőibe süllyedve. Ehelyett a rím egészen új verselést fejlesztett ki, ami bizonyára nem képzelhető a nemzeti nyelvek hangsúlyos verslejtésének hatása nélkül; de ez a hatás nem volt egyoldalú. A nemzeti nyelveken való verselés - mely akkor még gyermekcipőkben tipegett - sokkal többet kapott, mint amennyit adott. Kapta elsősorban magát a rímet, minden modern verselésnek ezt a legfeltünőbb szalagdíszét: de kapta azonkívül a nagyobb szótagmérő szigorúságot is, melynek segélyével a kialakulóban levő ős-ködös formák szilárdabb vázat nyertek s mindinkább függetlenedni tudtak a zenétől. Amit e tanulmány elején mondottam, épen nem volt túlzás. Mind akik ma verselünk, e naív új-latin költők adósai vagyunk, legősibb formáinkkal, legmindennapibb eszközeinkkel.
A versforma kialakulása szoros összefüggésben van a lírai tartalom gazdagodásával. Ahol új verselésmód jelenik meg, mélyebb, finomabb és komplikáltabb zengésekre kapva biztosak lehetünk, hogy az emberi lélek új érzésekkel, különös rezdülésekkel lett dúsabb s teljesebb. A modern verselés kifejlődése egybeesik a középkor lelkiéletének mélyebb bonyolódásával és színeződésével.
Ez a bonyolódás és színeződés főleg két elemből tevődik össze. Az egyik a fantáziának az a páratlan föllobogása, a magas metafizikai vágyaknak az a csodálatos szárnyrakapása és égbeszökése, ami a csúcsokig-lendülő theológiai spekulációnak hatása volt a keresztény emberiség érzésvilágára. Az a sok eretnek vita és skolasztikus disputa, az a sok misztikus okoskodás és ezerszer kigunyolt doktori «szőrszálhasogatás» nem esett olyan hiába, mint Mr. Homais szerette képzelni. S nem is kell gondolni arra, amit a logika és filozófia nyert vele, a fogalmak élesedése s a metafizikai képzelet fölröppenése révén. Ami legtöbbet nyert, az a líra volt, melyet a legfelcsigázottabb fantázia, a legbetegesebben szubtilis érzés is csak gazdagít és nemesít. A képzeletnek ez a megszabadulása minden földi bilincsektől, a szívnek ez a földobogása mennyei és misztikus fények felé: ez kellett hozzá, hogy az emberi szellem kitermelje magából a modern lírizmust. Különös virág, mely csak különös éghajlat alatt tenyész.
Persze a különös éghajlat alatt is, az egyetlen, ős, emberi föld termi: ezek a költők is
Mindenesetre: a himnuszok tartalma gyakran teljességgel theológikus. Éspedig azt mondhatnám, szaktheológia van ezekben, fogalmak kifejtése, finom distinkciók, egész vitás tanok védelme és részletezése. De a legszárazabb tan is költészetté válik, a legelvontabb okoskodás is drámává, ha nem az ész hideg erőfeszítése, hanem az egész lélek mély vallási vágyai és félelmei szülték. Hozzájárul a fogalmak elmélyítésének, az elvonásnak, egy egész új, szellemi világ felfedezésének az öröme, mely szinte a túlvilágot látszott képviselni, mint az ideák világa Platonnál. A fogalmak játékát a szavak játéka fejezi ki s a rímeké támogatja. Egy-egy lap ezekből az énekekből egyszerre pedáns értekezés, csillogó szó-torna, és bensőséges líra. A költő néha szinte kiröppen az emberi világból, az Istenség belső titkát kutatja, a Szentháromság személyeinek egymással való párbeszédét lesi meg, Atya és Fiú balladák hőseivé válnak. S e rejtelmes kiröppenések egy égi és idegen világba mégis melegek és emberiek maradnak, akár - hogy egészen modern példákat idézzek - egy Poe vagy egy Baudelaire leglégiesebb és legkülönösebb fantáziáikban, mert e fantáziák és álmok forrása az emberi lélek mély nosztalgiája a tisztaságok és magasságok felé. Aki például elolvassa Hildebert de Lavardin hatalmas énekét, az
E dalokban mindig több és több az extatikus elem, mindig szárnyalóbb a ritmus, mindig zengőbbek a rímek. Abélard, a Heloise szerelmese, a párizsi egyetem hires doktora, az örök Szombat elragadtatott ritmusait zengi. Az úrvacsora tana az Istennel való egyesülés himnuszait váltja ki, a tanárok és egyháztudósok dalnokokká válnak, s Aquinói Tamás, a középkor legnagyobb filozófusa, aki nem volt költő, rímeket penget, mint egy trubadur.
[+ ]