Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS
Milyenek voltak ezek az első himnuszok? Nyilván nem azonnal érték el a művészi tökéletesség tetőfokát. Az első századokban még javában virágzott a nagy görög és latin irodalom: de ez pogány volt s inkább átok és szent borzalom tárgya. Az őskeresztény költők műveletlen vagy félművelt emberek lehettek, akik még hozzá meg is vetették a műveltséget, mint a mai kommunista a «polgári» kultúrát. A görög műköltés raffinált verstechnikájáról alig volt sejtelmük. Megelégedtek a prózával is, amit a nagy érzés és izgatott fantázia hullámzása külső ritmus nélkül is énekké emelt; vagy ismert és köztudatban élő versek ritmusait alakították át keresztény célokra, amint a szertartásbeli és lelki szükséglet egyre fokozódott. Költészet volt ez költők nélkül; alkalmi és szükségpoézis, melyben mindenki közreműködött aki tudott, névtelenül, nem a maga, hanem az Isten dicsőségére.
Természetesen elsősorban az Egyház papjainak és püspökeinek kellett ellátni ezeket a szükségleteket. S ezek mihamar literátusokból regrutálódtak, amint a művelt lelkek szomja is mindinkább rátalált az Igére s a művelt neofiták hasznos voltukhoz képest vezető szerepet kaptak az Egyházban. Így jelent meg végre a kereszténységben a művelt és tudatos Poéta, hogy előzőinek naiv érzését az antik verskultúra eredményeivel összekötve a negyedik század folyamán a szent énekköltés első nagy virágkorát kivirágoztassa.
Szent Hilárius, a legrégibb latin himnuszköltő, akinek néhány verse, bár csonka és megromlott szövegben, ránkmaradt, maga is ilyen irodalmilag tanult neofita volt, s filozófikus töprengések vezették a kereszténységhez. Pogány irodalmárból lett Mediolanum püspökévé az első nagy keresztény költő, Szent Ambrus is, s nem osztotta együgyü paptársainak előítéletét a költészet profán gyönyörei ellen. Egy szorongatott nyájnak pásztoraként büszkén vállalta a vádat, hogy himnuszaival megbabonázza s elvarázsolja a népet s lángoló szavakkal dicsőitette a nagy varázst, az Éneket, melynek hatását nem kisebb ember rajzolta meg számunkra, mint Ágoston, ki maga is az elvarázsoltak közé tartozott.
Végre Prudentiussal, kit a legnagyobb őskeresztény dalnoknak neveznek, föltűnik a laikus himnuszköltő is: versek és énekek, melyek immár nem közvetlen liturgikus célra készültek. Mindezek a költők bizonnyal még a klasszikus költészet folytatóinak tekinthetők: Ambrus karakterében is az «utolsó római», s Prudentius közelebb áll Horáchoz, mint egy újabbkori rímpengetőhöz. Mégis van bennük valami, ami már elindulás a modern líra lázai felé: oly pályán, amelyen nincs visszafordulás. Formáik kétségkívül antik formák; de nem az elegáns sapphicumokat és alcaicumokat kedvelték ők, hanem azokat a puritán jambusi és trochaeusi sorokat, melyekből a modern vers számunkra otthonos lejtése kifakadt.
Ambrus négyes jambusokat köt strófába, amilyenek Horáciusnál is előfordultak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva. Ambrusnál ez a vers egyedül jelenik meg, egyszerűen és egyhangúan. Hatása annál mélyebb. A fázó lélek egyszerű öltönye ez, nem pompájáért, hanem melegéért hordva. Kacérságnál több itt a szemérem s néha oly hatást tesz, mint a haldokló vértanulány szemérme, akiről a szent költő énekel s aki elestében magához szorítja ruháját, hogy a bakó meg ne pillantsa illetlenül.
Ez a forma, az
Csupán a rím hiányzik - de az se teljesen. Ambrusnál s másutt már meg-megcsendül itt-ott ez a különös csókja a soroknak, még nem szabályosan, de már tudatosan. Ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern. Rím, rím, egy új világ naív csengetyűje, bethlehemi csengő, barikák nyakán, a megszületett Jézus jászolánál.
[+ ]