Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA

KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA
5. Megértés vagy ítélkezés.

Az azonban, hogy általános érvényű ítéletre kell törekednie, nem zárja ki, hogy a kritikus zárt egyéniség legyen. A kritikában, épúgy, mint a művészetben és filozófiában, az író hajlamai nem valami zavaró körülmény, hanem ellenkezőleg az alkotás legmélyebb forrása. A kritikus, aki a méltányosság és tudományos megbízhatóság kedvéért lemond szubjektivitásának felhasználásáról, iránytalanná és tehetetlenné válik, nem tud ítélkezni többé (hacsak úgy nem, hogy iskolás szabályokat alkalmazgat), meddőségre ítél, elpusztít egy erőt, amelyre a szellemi életnek szüksége lehetett volna.

Egyéniségünk által válunk szereplővé a szellem színpadán; ha eltöröljük egyéniségünket, résztvevőből nézővé süllyedünk s egy színnel elszegényítjük az életet. Szimpátiáink és antipátiáink játéka révén folyunk be az élet alakításába; aki mindent megért és helyesel, az elvész, mert hatástalan marad. Gondoljuk el Boileau-t, Lessinget, Gyulait a tévedéseik nélkül. Ezek tették őket egyirányú erőkké, nemeik tették félrenemérthetőkké igeneiket. Azt lehet mondani, nem korlátaik ellenére, hanem részben ép azok által váltak jelentékenyekké. Ha jól fogjuk fel a dolgot, igazában nem is akkor téved a kritikus, ha olyan ítéletet mond, amelyet a késői utókor nem fogad el, hanem akkor, ha olyan ítéletet mond, amely nem az ő egyénisége szerint való. Gyulai tehát abban az esetben tévedett volna, ha nem téved és például Vajda János nagyságát is felismeri. Brunetičre még a szubjektivitása, egyéni ízlése ellenére vélt eljutni a helyes ítélethez, ma úgy látjuk, hogy szubjektivitásunk nem akadálya, hanem egyetlen lehetséges útja az esztétikai igazság megtalálásának. Objektív értékrendszerhez annál kevésbé lehet hozzámérni a műalkotásokat, mert objektív értékrendszer nincs is; az értékrendszerek bennünk vannak, s a kritikus akkor nyújtja a legtöbbet, ha napvilágra hozza és kikristályosítja azt a lappangó értékrendszert, amely kora homályos méhében fészkelődik. Ha kioltaná egyéniségét, vagy nem hallgatna annak sugallatára, épp azt a szervét szüntetné meg, amelyben a kor elektromos erői összegyűltek.

S ezzel visszaérkeztünk egyik dilemmánkhoz. Megértő legyen-e a kritikus, vagy egyéni álláspontját érvényesítse? Nem adunk-e az egyéniség igazolásával szabadságlevelet a könnyelmű ítélkezésre? Tud-e méltányos lenni a kritikus, aki határozott egyéniség? Nem fog-e túlsok ártatlan embert felfalni, miközben az «őzembőzem jaj be szép, tyúkombúkom jaj be rút»-versikét hajtogatja? Nos, könnyelműségről és önkényről szó sem lehet. Hiszen ha a kor a kritikus egyéniségében, a kritikus egyénisége viszont ítéletekben jut kifejezésre, mint a költő egyénisége hasonlatokban, s így a kritikus egyáltalán nem felelőtlen és szabad, ellenkezőleg: minél inkább egyéniség, annál inkább érzi a maga végzetes meghatározottságát, minél inkább merít szubjektivitása mélyeiről, annál kényszerűbbnek, megmásíthatatlanabbnak, «objektívebb»-nek érzi szavait és ítéletét. Aki ítélhet így is, meg úgy is s nem érzi kötöttnek az értékeléseit, az nem szubjektív, csak szkeptikus és meddő. S attól sem kell félni, hogy a kritikust egyéniségének elfogultságai túlságosan türelmetlenné teszik. Igaz, látszólag az egyéniségben minden benne van: politikai szenvedély, művészi ízlés, személyi rokon- és ellenszenvek, jó és rossz egyaránt. Mely elemek kaphatnak már most befolyást az ítélkezésben, melyek nem? Meddig mehet a kritikus a meg-nem-értésben, anélkül, hogy megszünnék kritikus lenni? Nyilván csak addig, míg nem jut ellentétbe az esztétikai magatartással. Lehetnek tehát elfogultságai, sőt kell is, hogy legyenek, de ezek nem lehetnek ideológiai, csak esztétikai elfogultságok. Az ideológia mindig valami szűk és múló paragrafushoz merevít, míg az esztétikai elfogultság csak egy embertípus előnyben részesítését jelenti, - egy embertípus pedig sokkal szélesebb és örökkévalóbb közösség, mint az azonos politikai tételt vallók pár évig tartó kis pártjai, a legszélesebb közösség, amelyet természetes hajlamaink alapján vállalni tudunk. Arra a dilemmára tehát, hogy egyéniség legyen-e a kritikus vagy megértő ember, az a válaszunk, hogy egyéniség legyen, de esztétikai egyéniség, mert akkor türelmes lesz és egyben élesen határozott.