Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS
Az azonban, hogy általános érvényű ítéletre kell törekednie, nem zárja ki, hogy a kritikus zárt egyéniség legyen. A kritikában, épúgy, mint a művészetben és filozófiában, az író hajlamai nem valami zavaró körülmény, hanem ellenkezőleg az alkotás legmélyebb forrása. A kritikus, aki a méltányosság és tudományos megbízhatóság kedvéért lemond szubjektivitásának felhasználásáról, iránytalanná és tehetetlenné válik, nem tud ítélkezni többé (hacsak úgy nem, hogy iskolás szabályokat alkalmazgat), meddőségre ítél, elpusztít egy erőt, amelyre a szellemi életnek szüksége lehetett volna.
Egyéniségünk által válunk szereplővé a szellem színpadán; ha eltöröljük egyéniségünket, résztvevőből nézővé süllyedünk s egy színnel elszegényítjük az életet. Szimpátiáink és antipátiáink játéka révén folyunk be az élet alakításába; aki mindent megért és helyesel, az elvész, mert hatástalan marad. Gondoljuk el
S ezzel visszaérkeztünk egyik dilemmánkhoz. Megértő legyen-e a kritikus, vagy egyéni álláspontját érvényesítse? Nem adunk-e az egyéniség igazolásával szabadságlevelet a könnyelmű ítélkezésre? Tud-e méltányos lenni a kritikus, aki határozott egyéniség? Nem fog-e túlsok ártatlan embert felfalni, miközben az «őzembőzem jaj be szép, tyúkombúkom jaj be rút»-versikét hajtogatja? Nos, könnyelműségről és önkényről szó sem lehet. Hiszen ha a kor a kritikus egyéniségében, a kritikus egyénisége viszont ítéletekben jut kifejezésre, mint a költő egyénisége hasonlatokban, s így a kritikus egyáltalán nem felelőtlen és szabad, ellenkezőleg: minél inkább egyéniség, annál inkább érzi a maga végzetes meghatározottságát, minél inkább merít szubjektivitása mélyeiről, annál kényszerűbbnek, megmásíthatatlanabbnak, «objektívebb»-nek érzi szavait és ítéletét. Aki ítélhet így is, meg úgy is s nem érzi kötöttnek az értékeléseit, az nem szubjektív, csak szkeptikus és meddő. S attól sem kell félni, hogy a kritikust egyéniségének elfogultságai túlságosan türelmetlenné teszik. Igaz, látszólag az egyéniségben minden benne van: politikai szenvedély, művészi ízlés, személyi rokon- és ellenszenvek, jó és rossz egyaránt. Mely elemek kaphatnak már most befolyást az ítélkezésben, melyek nem? Meddig mehet a kritikus a meg-nem-értésben, anélkül, hogy megszünnék kritikus lenni? Nyilván csak addig, míg nem jut ellentétbe az esztétikai magatartással. Lehetnek tehát elfogultságai, sőt kell is, hogy legyenek, de ezek nem lehetnek ideológiai, csak esztétikai elfogultságok. Az ideológia mindig valami szűk és múló paragrafushoz merevít, míg az