Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS
Megoldja-e azonban az esztétikai magatartás a felvetett kérdéseket? Az esztétikai értékelés nem egyéb puszta hangulatnál, már pedig egyik hangulat lehet színesebb és érdekesebb, mint a másik, de helyesebb nem lehet. Mi értelme van hát egy esztétikai ítélet igazságáról beszélni s mi értelme az olyan kijelentéseknek, hogy valamely kor «tévedett» egy költő megítélésében és hogy nem ennek, hanem annak a kritikusnak «van igaza»? Ha pedig így áll a dolog, mi igazolja, hogy vannak emberek, akik a jobbantudás fölényével, önhitt kegyetlenséggel verdiktet mondanak ki írók és művek fölött? Nem fogalmi ellenmondás-e a kritika, ha minden ítélet egyenlő rangú? Igazolhatja-e valami a kritikust, hacsak művészeti élményeinek érdekessége és színessége nem?
Valóban, tagadhatatlan, hogy az emberek igen különböző ítéleteket szoktak mondani. De jogos-e ebből arra következtetnünk, hogy a művek valóban különbözően is hatottak rájuk?
Nem képzelhető-e el, hogy egy mű voltaképpen mindenkire egyformán hat, csak beszélni beszélnek különféleképpen róla? S ha így van, nem azért nagy-e egy kritikus, mert felismeri és kimondja a mindenkiben ottélő, de nehezen felismerhető értékítéletet? Gúnyosan szokták emlegetni, hogy egyes emberek a kritikustól akarják megtudni, hogyan hatott rájuk egy mű. Pedig mindnyájan ezt keressük a kritikában: nem a kritikus véleményét, hanem a magunkét, s jó kritikának azt tartjuk, amelyben ráismerünk a magunk - addig talán előttünk is rejtett - véleményére. Ne tévesszen meg az első személy, amelyben a kritikusok olykor beszélnek. Az igazi kritikus sosem privát ember, hanem bizalmi férfi: egy egész embertípus képviseletében mond ítéletet. Azt az ítéletet mondja ki, amely törvényszerű egyformasággal születik meg egy mű bizonyos típusú élvezőiben, amely, úgy érzik, egyedül helyes, amelyet azonban ezek rendszerint nem képesek magukban meglelni. Ez a magyarázata, hogy mikor elfogadjuk a kritikus ítéletét, nem azt érezzük, hogy idegen befolyásnak engedünk, hanem inkább a felszabadulás öröme tölt el. Hiszen igazában a magunk ítéletéhez jutottunk hozzá általa! A kritikus nem eltávolít magunktól, hanem legbensőbb magunkra ismertet, nem megöli, hanem életre bátorítja csenevész, vagy elfojtott ítéletünket. S ez az oka, hogy a kritikus igazában nem is «bizonyítja» az ítéleteit, hanem csak rájuk mutat. Elég ez: minden bizonyítéknál többet ér, hogy olvasója
Ha mindez nem így volna, érthetetlen lenne, hogy kritikusok vannak a világon s az emberek nem a kényszernek engedés, hanem a felszabadulás érzésével olvassák írásaikat. Csak úgy magyarázható meg ez, hogy a kritikus rokon az olvasóival s az emberek mind ugyanazt élik át a különböző műalkotások előtt.
Bábelt a művészet-elméletek okozták. Pedig az emberek épp a teóriáktól remélik a biztos és egységes ítélkezést - nem beszélve arról, hogy roppant kényelmes is volna, ha a nehéz befelé-hallgatózás helyett valami egyszerű szabályt lehetne gépiesen alkalmazni. Mivel azonban az érzés sugallatától elszakadván, egyik ember az egyik normát, másik a másikat, harmadik talán egyiket sem alkalmazza, az ösztönös ítélkezés eredeti egyöntetűsége bonyolulttá és lassanként bizonytalanná vált. Ehhez járul, hogy az elmélet, minden elmélet akkor «jó», ha kevés, könnyen kezelhető tanácsot ad, a műalkotás sikerültsége azonban felnemsorolhatóan sok feltételtől függ, s így az elmélet mindig feltétlenül megtévesztő. A kritikus akkor érik meg, mikor felszabadul az elméletek zsarnoksága alól és visszanyeri önbizalmát, hogy az ujja hegyével helyesebben érzi meg a művek értékét, mint ahogy bármely teória alapján tehetné. Volt idő, amikor az emberek azzal mérték például a színművek jóságát, megvan-e bennük a hármasegység. Mennyivel jobban tették volna, ha inkább az ujjuk hegyébe vetik bizalmukat! Nem azt jelenti ez, hogy mondjunk le az elméletcsinálásról. Hiszen egy-egy teória, addig-ameddig, választ ad kérdéseinkre, rendet teremt nézeteink kínos összevisszaságában. Csináljunk tehát elméletet, - de csak ismereteink rendezésére, ne értékelésre használjuk.
Három korszakot lehet megállapítani a kritikáról való gondolkodás történetében. Az első az a kor, amely kész tételek alapján ítélkezett. Ez az objektív - vagy inkább nem-szubjektív - törvények kora. A másik az impresszionizmus, a felelőtlen szubjektivitás kora, amely nem hitt az általános érvényű ítélet lehetőségében. Most, azt hiszem, egy harmadik korszak, a