Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA

KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA
3. Az esztétikai magatartás.

És mégis úgy érzem, hogy van olyan magatartás, amelyben a felsorolt s össze-nem-egyeztethetőnek látszó ellentétek megszünnek ellentétek lenni.

A szépségben nemcsak a szépséget szeretjük, hanem egy «sóhajtva sejtett» élet és emberség testet-öltött ígéretét, ahogy Valéry mondja: «Az ember azt hiszi, hogy csak élvez, pedig táplálkozik.» Csak nagyon felületes emberek, akik nem érzik, hogy a szépségben egy-egy máskép kimondhatatlan emberség ölt testet, fecsegnek az «üres» formákról s a velök ellentétben levő tartalomról. Tovább megyek: a mű legigazibb tartalma rendszerint nem is az író direkt vallomásaiban található meg, hanem a mű azon elemeiben, amelyekben az író indirekt módon vall önmagáról: hangjában, stílusában, alakjaiban, abban, hogy mi sikerült benne és mi nem, stb. Aki puszta ésszel megy neki a műnek és kikeresi; benne a fejtegetéseket és aranymondásokat: könnyen félreértheti. Ha az ideológus szemére veti az esztétának, hogy a formákat nézi, nem a mű velejét, azt felelem neki: Igen, a mű velejét kell nézni, - de a mű veleje nem a kézzelfogható ideológiai tartalomban van, hanem a mű életlendületében, amelyet könnyebben fel tudunk fogni a fülünkkel, mint az eszünkkel! Ezért aki csak élvez, de nem «ért» egy Ady-verset, még érteni is jobban érti ezt, mint aki «érti», de nem élvezi; mert az igazi élvezés a formai-tartalmi, mondhatnám pszichofizikai bontatlan egésznek felfogásában, a művet létrehozó lendület átélésében áll. Aki nem élvezett, vagy pontosabban: nem az élvező magatartásával fogott fel egy művet, az legfeljebb csak bornirt inquizitori kritikát végezhet rajta, a mű betűjéhez, racionális tartalmához tapadó kritikát. (Persze mondanom sem kell, hogy mindez csak a valóban jó művekre érvényes, a rosszak puszta tartalmi kritikával is elintézhetők. Ennek az a magyarázata, hogy a rossz műben legjobb esetben is gondolat van csupán, a jó azonban több ennél: egy teljes ember objektivációja, akinek nemcsak gondolatai vannak, hanem teste, anyagcseréje, vérmérséklete, idegei is.)

De nemcsak az jellemzi a kritikust, hogy ítélkezését nem rendeli alá az ideológiai szempontoknak, hanem éppen ezért az is, hogy egyedül ő tud türelmesen ítélkezni a világon. Minden emberben eredetileg igen sok ember lehetősége szunnyad. A kritikus, illetve az az ember, aki esztétikai magatartásra képes, meg tudta őrizni lelke folyékony halmazállapotát, benne állandó készenlétben vannak az összes lehetőségek, amelyekkel született. Ez az oka, hogy oly megértő és türelmes. Öntudatlanul is tudja, hogy nem egy világ van, hanem végtelen sok: annyi, ahány tehetséges művész van a világon. Nem mintha neki nem lehetnének meg a maga ideológiái. Helyeselheti, vagy elvetheti ő is a földreformot, kívánhatja az általános titkos választójogot, vagy harcolhat ellene. Mihelyt azonban művészi alkotásokban találkozik ezekkel a kérdésekkel, azok harmadrangúakká válnak számára. Ez különös jelenség, de így van. Hogy, hogynem, az említett és hasonló napi problémák mintegy súlyukat vesztik a művészet közegében, mint ahogy a tárgyak vesztenek súlyukból a vízben. Röviden tehát: a kritikus abban különbözik a nem-esztéta természetektől, hogy a művészet szférájának megfelelően tud viselkedni. Ha műalkotásokkal kerül szembe, tudja, hogy nem bölcsességek elfogadásáról, vagy elvetéséről van itt szó, hanem egy emberi lélek megértéséről és átéléséről. Ezért a kritikus itt önkéntelenül azonnal máskép lélekzik, mint künn a gyakorlati valóságban: amúgy is rugalmas szimpátiája szélesre nyílik s befogad minden formátöltött életlendületet.