Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS
És mégis úgy érzem, hogy van olyan magatartás, amelyben a felsorolt s össze-nem-egyeztethetőnek látszó ellentétek megszünnek ellentétek lenni.
A szépségben nemcsak a szépséget szeretjük, hanem egy «sóhajtva sejtett» élet és emberség testet-öltött ígéretét, ahogy
De nemcsak az jellemzi a kritikust, hogy ítélkezését nem rendeli alá az ideológiai szempontoknak, hanem éppen ezért az is, hogy egyedül ő tud türelmesen ítélkezni a világon. Minden emberben eredetileg igen sok ember lehetősége szunnyad. A kritikus, illetve az az ember, aki esztétikai magatartásra képes, meg tudta őrizni lelke folyékony halmazállapotát, benne állandó készenlétben vannak az összes lehetőségek, amelyekkel született. Ez az oka, hogy oly megértő és türelmes. Öntudatlanul is tudja, hogy nem egy világ van, hanem végtelen sok: annyi, ahány tehetséges művész van a világon. Nem mintha neki nem lehetnének meg a maga ideológiái. Helyeselheti, vagy elvetheti ő is a földreformot, kívánhatja az általános titkos választójogot, vagy harcolhat ellene. Mihelyt azonban művészi alkotásokban találkozik ezekkel a kérdésekkel, azok harmadrangúakká válnak számára. Ez különös jelenség, de így van. Hogy, hogynem, az említett és hasonló napi problémák mintegy súlyukat vesztik a művészet közegében, mint ahogy a tárgyak vesztenek súlyukból a vízben. Röviden tehát: a kritikus abban különbözik a nem-esztéta természetektől, hogy a művészet szférájának megfelelően tud viselkedni. Ha műalkotásokkal kerül szembe, tudja, hogy nem bölcsességek elfogadásáról, vagy elvetéséről van itt szó, hanem egy emberi lélek megértéséről és átéléséről. Ezért a kritikus itt önkéntelenül azonnal máskép lélekzik, mint künn a gyakorlati valóságban: amúgy is rugalmas szimpátiája szélesre nyílik s befogad minden formátöltött életlendületet.