Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS
De most két nehéz kérdés merül fel. Ma többé-kevésbé egyetértünk abban, hogy nincs kész mérték, amelynek alapján a műalkotásokat értékeljük; egyéniségünkben van a mérték. Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a művek megítélésénél azok tendenciája nem lehet teljesen közömbös. De tarthat-e igényt általános érvényűségre az a kritika, amely egyéni benyomás alapján született, s nem válik-e a kritikus önkényessé és türelmetlenné, ha világnézeti szempontokat is alkalmaz?
Állandóan folyik a kritikus lelkében a különböző álláspontok harca. Az esztétikus azt mondja benne - s nehéz is igazát kétségbevonni -, hogy megértés és élvezés nélkül nincs műbírálat, élvezni azonban csak úgy tudunk igazán, ha elhallgattatjuk világnézeti elfogultságunkat; hogy a műalkotások, igenis, más magatartást követelnek az embertől, mint az elsődleges valóság, amelyben élünk, amaz, igenis, «érdek nélkül tetszik», csak néznivaló, míg emez sürgős gyakorlati feladatok elé állít. A világnézetes kritika híve azt válaszolja erre - s az ő szavai is meggyőzően hangzanak -, hogy az esztétikusok szakmai kritikája nemcsak az élettől, hanem igazában az irodalomtól is távol van, hiszen egy műalkotás lényege nem lehet másban, mint az élettartalomban, amit kifejez; eunuch kritika az olyan, amely mindennel törődik, csak a műből kisugárzó tendenciával nem. Végre is azok a nagy szellemi irányok - folytatja -, amelyek a különböző műalkotásokban megjelennek, az emberi szellem legitim és magasrendű kísérletei az életben való eligazodásra. Nem az-e hát az igazi kritika, amely rendet teremt ez irányok zűrzavarában, s nem a kényelmesség kibúvója-e csak a ragaszkodás az esztétikai szempontokhoz, a kényelmességé, amely vagy nem mer állást foglalni, vagy nem is tud, mert nincs belső sugallata, amely tájékoztatná a világnézeti kérdések közt? Az esztéta azt mondja: - Vége a kritikának, mihelyt a műveket ideológiájuk «helyessége» szerint kezdik bírálni; a kritikus ebben a pillanatban inquizitorrá válik, cseka-taggá, irodalmi különítményessé. De nemcsak a kritika szünnék meg rögtön, ha elfogult egyéniségek művelnék, hanem maga az emberi kultúra is, amelynek a maga végtelen tarkaságában való megőrzését azoknak köszönjük, akik nem annyira határozott egyéniségek, mint inkább türelmes és jóndulatú emberek voltak. Aki ideológiában nem ismer tréfát, az rögtön kész arra, hogy elégessen vagy az ócskavasak közé dobjon mindent, ami az egyedülüdvözítő tantól eltér. A világnézetes kritika embere ezúttal röviden válaszol: - Attól félsz, hogy nem fogom megőrizni a kultúrát? Ha rádbízták volna, nem is lenne mit megőrizni. Nekem nagyobb szándékom van a kultúrával, mint neked: én nem őrizni, hanem csinálni akarom. Ha sokat adnék arra a műveltségre, amelyből. Neked is van, azt mondanám, hogy én nem Alexandriát keresem, hanem egy különb kort: Periklesz korát.
Nem akarom könnyebbnek feltüntetni a kérdést, mint amilyen. Átérzem a felsorolt összes álláspontok igazát. Ki lehet-e békíteni a szembenálló ellentéteket? Szeretném megnyugtatni magam, hogy lehetséges, de csak arról vagyok tökéletesen meggyőződve, hogy a mondott problémák megvannak s ma nincs kritikusi lelkiismeret, amelyet ne nyugtalanítanának.