Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · SZÉKELY TIBOR: ÉN VAGY MI?
A harcot nem mi akarjuk s különben is most már alig lehet harcról beszélni, hiszen az a néhány elégedetlen, aki köztünk él, de még ellenünkre él, nem tehet többet ebben az ügyben, mint hogy öngyilkosságot követ el. Mindenkit meggyőzni és kielégíteni mi sem tudunk. És mi már úgyis majdnem megvalósítottuk azt a régi tervünket, hogy napkeletről örökösen napnyugat felé haladva átkaroljuk az egész Földet s a magunk ízléséhez és természetéhez alakítjuk a Természetet is. Mégis - tüntessük el még a látszatát is annak, hogy a mi ügyünk csakis a mi ügyünk, - mi úgyis tudjuk, de hogy a kérdés egészen világos legyen, bizonyítsuk be az elégedetleneknek, hogy nemcsak a nagyobb erő, hanem a nagyobb igazság is a mi oldalunkon van.
Azonosítani szoktak bennünket a szorgalmasokkal, a józanokkal, az üzletemberekkel s olykor a nyers pénzimádókkal, akik annál is veszedelmesebbek, mert brutális önzésüket a mindenkire hasznos vállalkozó-szellem, termékeny és termékenyítő munka és egyéb hazugságok takarójába rejtik. Hát ez így kevés. Bennünk van valami, amit nehéz egy szóval kifejezni. Valami - ami azt teszi, ami valóban szükséges, azt semmisíti meg, ami tényleg haszontalan, azt valósítja meg, amit kívánunk, valami, aminek értéke minden más fölött van pusztán azért, mert egyesülni tud mindannyiunkban, s aminek a nevét sem érthették volna meg azelőtt: mindnyájunk akarata!
Nem mindig a mi akaratunk szerint éltünk, hanem azelőtt többnyire egyik-másik ember elképzelése szerint. Nem akarjuk igazolni létjogosultságunkat azzal, hogy rámutatunk elődeink hibáira és tévedéseire, amiket millió élet árával kellett megfizetni, a beválthatatlan ígéretekre, az ajándékokra, amiknek árát nem a megajándékozottak szabták meg s amiket aztán nem használhattak semmire. Milyen rendszertelenül éltek, dolgoztak, szórakoztak azelőtt az emberek! Munka az emberek inaszakadtáig, vagy semmittevés, költészet, zene, romantika, mélység, ellenőrizhetetlen és bizonytalan repülés egyenest a hetedik mennyországig s mindez azért, hogy elfelejtsék az élet hiábavalóságát. Hát mi, akik szívvel-lélekkel a XX. században élünk, már nem így csináljuk. Mi nem akarunk célt találni az élethez, meglehet, a miénk is hiábavaló - mi csak azt akarjuk, hogy a céltalanság dacára érdemes legyen élnünk. És élni ma már nem lehet másképen, mint ahogy mi csináljuk.
Mi is elégedetlenek vagyunk, csakhogy a mi elégedetlenségünk újfajta. Nem az után epekedünk, ami nem lehet, hanem az után, aminek lennie kell! Nem értünk az élet művészetéhez, nem tudunk ünnepelni - ez igaz. De legyen elviselhető a sok hétköznap és akkor nélkülözni tudjuk a kevés ünnepnapot.
Mindent másképen akarunk. Azelőtt vagy nem használták ki az ember munkaerejét, vagy kegyetlenül kimerítették. Viszont egy-egy hangulatnál, egy gondolatnál sokáig elidőztek. Mi nem sajnáljuk magunkat a munkától és nem sajnáljuk magunktól az élvezetet. Filmnek, muzsikának, regénynek nem akarunk a mélyébe hatolni - belekóstolunk csak, aztán jöjjön a másik. A munkaerő kihasználásában vagyunk zsugoriak és a szórakozási alkalmak kihasználásában pazarlóak. Legalább annyi előkelőség van abban a felfogásban, hogy nem sokat törődünk azzal, ami szórakoztat, mint ama másikban, hogy az ember ne sokat törődjék azzal, hogyan dolgozik.
Azt szokták mondani, hogy ma, mikor csak az eredmény, a nagy mennyiségbeli érték tiszteletreméltó, ma holmi szent tüzek halnak ki az emberekből, többek közt a gyökeresen új keresésének ösztöne. Mivel csak a kiterjedés felé fordul, elszíntelenedik a fantázia. A fejlett gépkultúra asszimilálja az embert ésatöbbi.
Mi pedig azt mondjuk, hogy az általános elgépiesedés tény és valóság, az is igaz, hogy mi okoztuk - és vállaljuk a felelősséget érte. Mert először is: ez az elgépiesedés nem baj. Felesleges felsorolni, mit vesztett az ember azzal, hogy sablónná vált. Mi is tudjuk. Felesleges felsorolni, hogy mit nyert általa. Az ellenfeleink is tudják. De felesleges azt mondani, hogy többet vesztett, mint nyert, mert ez csak látszólag igaz. A lélek gyorsabban és könnyebben alkalmazkodik, mint a test, ezért nagyobb kíméletre szorul a test - ez a mi tételünk. Rövid idő mulva majd nem kínlódik és nem lázadozik senki az élet új berendeződése miatt, mert majd nem is tudja elképzelni, hogy máskép is lehetne.
Elgépiesedünk? Nem baj. Elgépiesedünk? Máskép nem lehet.
És ez a fontosabb. Még ha baj volna, máskép akkor sem lehet. Próbálja meg bárki - nem megcsinálni, hanem csak elképzelni, persze az emberi természet figyelembevételével, hogyan lehet kétezer millió embert másképen eltartani a Föld hátán, mint úgy, hogy mindenki a maga hasznára, de más részére dolgozzon! Ezt a feltételt pedig csak úgy lehet teljesíteni, ha mindenki és minden specializálódik. Ebből pedig elkerülhetetlenül következik az elgépiesedés.
Másképen csak akkor lehetne, ha nem szaporodtunk volna el ennyire. Vagy ha közös megegyezéssel kevesebb gondot fordítanánk termelésünkben, berendezkedésünkben a haszonra - vagyis nem követelnénk semmit a Földön élő emberek felétől, vagy háromnegyedrészétől, ami egyértelmű lenne a pusztulásukkal. Ha mi átengednénk a vezetést, akkor ezzel lemondanánk a legnagyobb valóságról, sokmillió ember életéről, - néhány hamis káprázat kedvéért. Mert a gépkultúra eredményeit nem lehet mondvacsinálni, nem lehet hamisítani, itt az eredmények feltétlenül újabb eredményeket váltanak ki s ez igazolja őket - a másik, a szellemi kultúra esetében minden imbolygó és meghatározhatatlan és ezer alkalmat nyujt az öncsalásra és mások csalására.
Vádoljuk azokat, akik a mi akaratunk ellen panaszkodnak. Ők nem tennék meg azt, amit mi megtettünk, mert megmentenék a lelket az unalomtól és ellaposodástól, de nem mentenék meg a testet az éhségtől és a piszoktól és a gyalázatos és ostoba robottól. Nem figyelik meg jól ama földrészeket, ahol a mi gépkulturánk még nem fejlődött ki eléggé - és ha megfigyelik, csak együttérezni tudnak a szenvedőkkel, de nem éreznek termékeny és hasznos felháborodást. Amíg valahol ötven-hatvan éves emberek a hátukon cipelik reggeltől napestig a testüknél olykor súlyosabb zsákokat, addig halálos bűn lesz a gépkultúra ellen beszélni. A képzelet emberei nem segítenének a kicsavarodott izmoknak. Ha ők lennének a kereskedelmi vállalatok élén, a munka gyorsítása és a munkaerő okos kímélése érdekében nem szereznének be gépeket, amik a barbár munkát elvégzik az ember helyett. Nem azzal vádoljuk őket, hogy rosszat tesznek, mert az megbocsátható lenne, hanem azzal, hogy nem tennének jót! Mi üzletemberek, mérnökök, vállalkozók s egyebek állítjuk, hogy mi igenis messze vagyunk a költészet világától - de mégis közelebb vagyunk hozzá, mint a költők a mi világunkhoz. És ezért mi vagyunk a teljesebbek, magasabbrendűek!
Az életet s a mozgást mi nem tudtuk volna megteremteni, mert előbb elképzelni kellett. De mivel már fel van találva, nekünk kell átvennünk, mert életben tartani az élőt és mozgásban a mozgót csak mi tudjuk: az akarat!
*
Messziről, nagyon messziről valaki bizonyára hallja mind a két kimondatlan beszédet. S ő tudja azt a harmadikat, amit e kettő helyett együttesen kellene mondania mindkét fajtának.