Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · SZÉKELY TIBOR: ÉN VAGY MI?
A harcot nem én kezdtem s most mégis, vagy talán éppen ezért egyre kevesebben figyelik a szavamat. De oly kevéssé fontos már ez, hiszen rég elfelejtettem azt a régi, bolondos ábrándot, hogy egyszer majd fölkelek és nem állok meg napkelettől napnyugtáig, amíg a magam képére nem alakítottam a világot.
Azonosítani szoktak engem a művészekkel, az elkülönülőkkel, az idealistákkal s olykor a romlottakkal, bűnösökkel, önzőkkel, akik annál is veszedelmesebbek, mert pokoli ügyességgel tudják behízelegni magukat az emberek szeretetébe. De én több vagyok az arisztokratizmusnál, a fáradt elvonulásnál és gőgös emelkedettségnél, a bódító álomnál, több vagyok még a művészetnél is. Mondjuk így: én az egyéniség vagyok. Vagy talán így: az élet teremtő kedve, első mozgatója, valami, ami megjelenik, mikor nem várja senki, segít, mikor nincs remény, ajándékoz, mikor nem kérnek s azt adja, amiről nem is tudtak addig, valami, aminek értéke minden más felett van pusztán azért, mert minden mástól különbözik - aminek a neve is tízszer többet jelent, mint amennyit értenek belőle: egyéniség.
És most: tudjátok, miről van szó. A XIX. század második fele óta némán, lassan, de szinte tervszerűen leszorítanak az élet minden vonaláról.
Nem hivatkozom érdemeimre és szolgálataimra, amiket a multban tettem az emberiség úgynevezett fejlődése érdekében. Az ellenfelem sem tagadhatja, hogy ha a IV. és XX. század lényegesen különbözik egymástól, akkor ebben nekem is van egy kis szerepem. A sok ember ösztöne és akarata teremtette a rendet és törvényszerűséget. De a csodák belőlem áradtak.
Meg akarom értetni azt, hogy én nem voltam ott, mikor Amerikában a legújabb 80 emeletes üzletházat építették, nem voltam az építész lelkében, valamint nem vagyok abban a lélekben sem, mely a repülés magassági világrekordjának megdöntéséről ábrándozik. Engem, az előreláthatatlant, engem, a villámlót épúgy nem ismer az a derék mérnök, aki a telefon és szikratávíró után feltalálta a rádiót, mint ahogy sejtelme sincs rólam annak a kevésbé derék festőnek, aki azt hiszi, hogy mértani idomok összekeverésével új szemléletet teremt meg. Minden látszat ellenére is be kell vallanom, hogy most, a XX. században nagyon kevés esemény történt, amelyben nekem, a képzeletnek valami részem lett volna.
Azt mondhatnák erre: ennek az az oka, hogy a sok baklövéssel már eljátszottam a szerepléshez való jogomat, az emberek már nem hisznek bennem s ezért vezettetik magukat a másik fajtával, mely biztosabb és kézzelfoghatóbb boldogságot nyujt nekik.
Mert arról is beszélnek manapság, hogy én, illetve megnyilatkozási formáim, a művészet, vallás, elméleti tudomány elveszítette hitelét - az emberek ezer esztendőkig behunyt szemmel rájukbízták magukat, de ők nem érdemelték ki a bizalmat, mert ezer esztendők alatt sem vezették el a tévelygő emberiséget az Igéret Földjére.
Tudom, többet ígértem hallgatólagosan, mint amennyit emberi munka és akarat megvalósíthat. Nem azt ígértem, hogy kijavítom s megváltoztatom ezt a világot, mint a versenytársam teszi, hanem újat teremtek az ember számára. Nem sikerült - s ezért eljátszottam a hitelem? Új világot nem teremtettem, de új szemléletet, új érzéseket s ösztönöket adtam az embernek nem is egyszer és nem is egyfélét. Ugyan mennyire más lenne az én műveim nélkül még az az ember is, aki nem is ismeri őket!
De elég volt a védekezésből. «Vádat emelek!» A csodák nevében, amik megszüntek az előrelátható szenzációk és az előre elkönyvelhető felfedezések korában, a színesség és zene nevében, mely szürkébe és egyhangú zúgásba folyt össze ebben a száguldó világban. Azt mondják, a régi csodák helyett itt a gép csodája, a képzelet költészete helyett a cselekvés költészete és a régi, sokrétű érzések melódiája helyett a dübörgés muzsikája - jó az elgépiesedés, de jó az elevenség is és keressünk valami békés kiegyezést. Fedezzük fel, hogy ebben a két felbonthatatlanul egyszerű dologban: kényelemben és gyorsaságban is van költészet! Torz kísérlet. Nem veszik észre, hogy az új «csodákról» a régifajta hittel beszélnek, - egyszerűen azért, mert ezekhez a csodákhoz nem kell hit. Nem veszik észre, hogy kínlódásukkal s erőlködésükkel nem felfedezni, hanem csinálni akarják új szerelmük, a modernség szépségét és persze nem tehetnek egyebet, mint hogy a régi ideál szépségét ráhamisítják. Nem veszik észre, hogy a gépkorszak csak új hétköznapokat teremtett, új ünnepnapokat nem - vasárnaponként a tömegember kimegy az új felhőkarcolóból az öreg természetbe - és ha külsőség is, de nagyon jellemző, hogy amit minden korszak teremtett magának: ez a mai nem teremtett új szertartásokat, és ha ünnepélyes akar lenni, akkor korszerűtlen lesz, mert valamelyik elmúlt korszak szertartásait végzi, ha díszíteni akar, mindig a mult idők díszítéseit alkalmazza. Nem veszik észre, hogy ennek a kornak nincs teljes stílusa. Például megvannak az új formái a mindennapi élet céljaira szolgáló épületekhez, de ha parlamentet, múzeumot, templomot, színházat akarnak emelni, akkor mindig valami elmult korszak stílusában építik meg. Nem veszik észre, milyen jellemző, hogy ha azelőtt egy kis elevenséget, pompát akart maga körül az ember, akkor sohasem volt szüksége rá, hogy primitív, exotikus népekhez, vagy megint csak a multhoz forduljon érte. A pompázás, az élet haszontalan, de vígasztaló cifrasága, a kaland, a változatosság kiszorult az életből a színpadra, onnan a cirkuszba és onnan majd a semmibe. A lélek gazdagsága és telítettsége nevében emelek vádat az általánosodó testi jólét ellen, ami kiapasztotta, elsekélyesítette.
Igen, ellensége vagyok a gépies biztonságnak és gépies kényelemnek, mert mérhetetlen árat fizet érte az ember: odaadja nyugtalanságát és elégedetlenségét. És akkor nem szándékozik vadonat újat, merőben újat, váratlanul újat teremteni.
Ellensége lettem mindennek, ami nem én vagyok. Itt béke már nem lehet. Itt már életről-halálról van szó, itt összeharapott szájjal vívok magámért, mert minden pillanatban elnyelhet, magávalragadhat, egyik kis alkatrészévé tehet az ütemében, alakjában, céljában és vágyaiban sívár és vigasztalan mai élet. Itt nem harcolhatok azért, hogy megállítsam az elgépiesedés folyamatát, hanem csak azért, hogy legalább magamat megmentsem tőle. De tehetnék ennél többet? Az úszó nem remélheti, hogy a karcsapásaival megállítja a folyót; de ha a maga erejéből kimenekült a víz sodrából: győzött a folyó felett.
Vádat emelek a «technika százada», az akarat embere ellen, mert meddővé tett. Mert a tűzzel, ami bennem ég, már nem akartam megvilágítani a világot, hanem csak arra ügyelek, hogy legalább nekem égjen s el ne muljon egészen a Földről.
A jövő majd igazságot szolgáltat nekem. De ha majd megunják a testet kímélő és a lelket elgyötrő munkát, ha nem hisznek majd a teljesítmények emberének, mint ahogy nem hisznek most nekem, akkor is kérdés: leszek-e már, mikor kellenék? Nem is tagadom, hogy egy kis kárörömmel nézek a jövő elébe.
Most még gyorsul a tempó, mert van sok kihasználatlan belső tartalékotok. De majd szépen megálltok, látszólag minden ok nélkül, mert gépiesen nem lehet mozogni sokáig, s ha valami hiba esett benne, a gép önmagától nem tud kijavítódni. És akkor emlékezzetek: új mozgásba vinni a mozdulatlant, mikor nincs felhasználható erő a közelben, új életet önteni az élettelenbe: csak én tudok, a képzelet!