Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám
A vonat bekanyarodott a zalai csúcsos hegyek mögé s a Balaton eltünt. Egyedül maradtam a fülkében. Behúnytam a szememet s hallgattam a kerekek kemény, makacs csattogását. Melódiák zendültek meg bennem, friss, legénykedő hangok s ez annál csodálatosabb volt, mert a lelkem mélyén szomorú és kiábrándult voltam. Jobbfelől a lenyugvó nap beszűrődő fénye simogatta az arcomat, balról a nyitott ablakon beáramló vízszagú balatoni szél. Futott velem a vonat törhetetlenül, egyenletesen s behallatszott a mozdony ütemes huhogása.
Egyszercsak felugrottam s kinéztem az ablakon. Furcsa izgalom szállt meg. Végigbizsergett a hátgerincemen, mint amikor legénykoromban találkára indultam; összeszorult a torkom. Az alkonyati fényben lassan pergett előttem a táj, Szigliget a vörös égbolton csipkés romjaival és Szentgyörgy, a sötétkék koporsó, e misztikus táj vulkánszellemének sírhelye és a kis hangyaboly Haláp és Gulács megcsonkított süvege. Illat csapott az arcomba, dús, aromás illat, amit már éreztem valamikor, éppen így és éppen ilyen dúsan... Nem, nem tavaly és nem kétéve és nem is tíz éve, nem, sokkal régebben. Kimentem a folyosóra.
A kalauz ott ült a kis kalauzülésen a folyosó végében s a jegyzőkönyvét, blokkjait böngészte. Odamentem hozzá.
- Mondja, kalauz úr, - kérdeztem izgatottan, - mit gondol, meglátogassam a nagybátyámat?
Csodálkozva nézett fel rám. Lekonyuló őszes bajusza, széles szája balatoni harcsára emlékeztetett. Percekig bámult így nyugodt, vízszínű szemével, végre lassan megszólalt:
- Hát hol lakik a nagybácsi?
- Itt lakik G.-on, - mondtam egyre izgatottabban s újra s újra kihajoltam az ablakon. A pályatest kanyarodott, láttam a mozdonyt, amint szorgalmas karjával ernyedetlenül forgatta a kerekeket, vidáman félrevágta a füstbokrétát, mintha árvalányhajat, fekete árvalányhajat viselne a szélben s bodor, hófehér kis füstbajuszt kunkorított ki, mint ez a kalauz itt. S lassan forgott a táj, új és új rétek, utak, hegyoldalak és nyárfasorok bukkantak elő és tüntek el ismét, amint a föld, ez az óriási korong, megfordult alattunk. - Húsz éve nem láttam a nagybátyámat, - folytattam, - húsz éve, talán már nem is él.
Nehéz szolgálati órát vonszolt elő a kalauz s megnézte.
- Tíz perc mulva G.-on leszünk. Ha húsz éve nem látta a bácsit, akkor szálljon le. Én azt tanácsolom, hogy szálljon le, - szólt jóindulattal, mint valami bölcs rokon.
Visszamentem a fülkébe s összekapkodtam a holmimat. Táskámat kivittem a folyosóra. Kabátomat a karomra vettem. Megtapogattam a zsebeimet. Ideges voltam. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna valamit. S közben felzaklatva néztem az alkonyati színek vad játékát, a vérvöröst az ég alján, a lilát és a tengerzöldet s a csúcsos, felszökkenő hegyek taréjait. Mintha hullámokat vetett volna a föld s a hullámok varázsütésre megdermedtek volna. A hegytarajok és a síkságok sötétjét vörösen keretezte a mesebeli égbolt, a világégés... Vagy, mintha vérpiros zászlók lobogtak volna a csendes táj felett. A vérrel elöntött országúton halott parasztemberek mentek borzalmas bűvöletben s távol végtelen sorban ballagtak a hosszú, sovány nyárfák, hátrakötözött kezekkel, tehetetlenül. A Szentgyörgy-hegy hatalmas koporsójánál aztán eltüntek, lebuktak a látóhatár alá.
A vonat lassított. Kiálltam a lépcsőre. Még meg sem álltunk a csikorgó kis állomáson s már a földön voltam. Megvártam, amíg a vonat elhúz mellettem, eldohog az estben s leültem egy padra.
Itt voltam hát, a kis állomás padján, ahol nem jártam húsz esztendő óta. Rámborult a csend végtelen üvegharangja. A nap hirtelen lezuhant az égről, felülről aláfelé terjedt a sötétkék este, már csak egészen lent, a hegyek mögött úszott az előbbi tűzvész egy keskeny csíkja. Kiterültek a rétek s mezők, fejem fölött suttogni, lelkendezni kezdtek a falevelek, a hosszú nyárfasorok megálltak, mintha varázsütés érte volna őket, vagy égi parancs, hallhatatlan és megfoghatatlan, de érezhető:
Nem tudtam elindulni. S hová, merre indultam volna? Hátha a bátyám meg is halt azóta? Nem tudok róla semmit. S nem is a bátyámat keresem én itt. Mást keresek... Csak azt nem tudom, hogy kit.
Csak ültem a padon, mellettem a táska a földön, ölemben a kabát. Csak ültem és néztem a tájat, szívtam az esti levegőt, nem is ezt a levegőt szívtam, nem ezeket az illatokat, valami mást, valami sokkal távolabbról, mélyebbről áramló földszagot szívtam. Láttam hegyeket, amelyek pontosan olyanok voltak, mint ezek itt körülöttem, láttam nyárfákat, amelyek ugyanott álltak, ahol ezek és hallottam suttogó hangokat, amelyek ugyanúgy suttogtak, mint ezek az esti hangok itt körülöttem... S mégis más hegyek voltak azok és más fák és más hangok...
Mikor egészen besötétedett, az állomás parányi épületéből előjött egy csizmás, csíkosruhás vasúti ember. Magas sapka a fején, füstölgő pipa az agyarán. Hatalmas bernáthegyi kutya ballagott mellette.
- Jóestét.
- Jóestét.
- Mit tetszik várni?
- Csak ülök itt és pihenek.
Nézett és pipált. A kutya rátette a fejét a térdemre és én simogattam. Csodálatos: egy cseppet se féltem attól, hogy ez a vasúti bakter bolondnak néz. Pedig nyilván ismer a környéken mindenkit. Látja, hogy idegen vagyok, utas, aki valahonnét érkeztem, valamilyen céllal. Mit keresek itt? S ha keresek valakit, vagy valamit, mért nem megyek be a faluba? S ki lehetek vajjon? Kereskedelmi utazók nem igen járnak erre. És ha járnak, nem jönnek este nyolckor s nem ülnek a leszálló sötétségben egy padon az állomás előtt s a hársfa alatt.
De mégse nézett bolondnak. Nyilván a kutyájáról ítélt, aki barátságosan hevertette nagy meleg fejét az ölemben s dörmögött, amikor a fülét csavargattam.
- Jó lenne egy kis eső, - mondta a bakter hosszú elmélkedés után.
- Gyenge a kukorica.
- A krumplinak se ártana, nem tud gumósodni.
- Ámbár a szénáért kár lenne, ha megázna.
- No, hordás után azért elkelne az eső.
Ezután leült ő is a padra mellém s egykedvűen pöfékelgetett. Ő is a tájat nézte, én is. Ő is mélyen leszívta a dús, éles levegőt, én is. Ő is hallgatott és én is hallgattam.
Messze esett tőlem minden. A
A vasútitól megkérdem, merre lakik a nagybátyám, aztán felveszem a táskát s elindulok a faluba vezető úton. Már égnek a lámpák a kis ablakokban. Nagyon szegény parasztasszony jön velem szemben s azt mondja:
A kapu nincs bezárva. A házajtó sincs bezárva. A sötét előszobában senki. Köhögök. Senki.
A fehérre meszelt kis szobában petróleumlámpa ég az asztalon. Fehér tejüveggömbje van a lámpának s az asztal kerek. Hisz ez az a régi asztal, ami a nagyapám házában állt, a nagy családi asztal! Elhozták a bádogtetejű kúriából. S a falon, szemben velem, kerek falióra kattog, a régi falióra, amit a nagyapám húzott fel minden este, amikor aludni ment. Most fél kilencet mutat.
Háttal az ajtónak görnyedt öregember ül az asztalnál és dohánnyal bibelődik. Hisz ez a régi dohányszita, ebben tartotta dohányát a nagyapám. Állok a lámpafényben s nem látok mást, csak a kerek asztalt, a faliórát és a szitát. S a görnyedt öregember hátát, a nagyapámat talán... Igen, az óra még most is fél kilencet mutat.
Ekkor egy kislányt fedezek fel. A padlón ül és színes rongyokkal játszik. Kerekrenyírt haja van a kislánynak s gömbölyű, meztelen lábszára. Hat-hét éves lehet. Hisz ez a húgom... Vagy a kislányom? Csodálkozva néz rám, a szeme csillog a lámpafényben. Szája kinyílik. Az öregember lassan megfordul s rámnéz. Ferdén néz rám, alulról felfelé, ahogy a madár nézi az égboltot, mikor bajt sejt. Sűrűn pislog rövidlátó szemével s ujjai ösztönösen tovább babrálnak a dohányszitában. Csak állok a küszöbön és mosolygok, mosolygok, mert mit is szólhatnék? Nem ismerem ezt az öregembert, ő sem ismer engem. Gyanakszik és én is gyanakszom. Beállít egy idegen este fél kilenckor, megismeri a régi asztalt, a régi órát és a régi dohányszitát, de olyan idegen mégis. Hátha kiutasítják?
- Nézd csak! - kiált fel az öregember ámuldozva. - Hát te vagy?
- Én vagyok.
Csak állok ott és mosolygok. Az öregember lassan felkel, kezet nyujt és bütykös, reszketeg baljával megsímogatja a fejemet. Ez, igen, ez a kéz a tanúm! Ez a kéz símogatta a hajamat, amikor akkora voltam, mint ez a kislány a földön. Ez a kéz rámismert és én ráismerek a kézre.
- Gyere hát, ülj le. Honnét jössz? Hová mész? Hát hogy jutott eszedbe? - s tuszkol az asztalhoz, öreges szolgálatkészséggel elveszi a táskámat, kabátomat, széket húz elém, lenyom rá, megigazgatja a lámpabelet s néz, néz rám, alulról felfelé s a fáradt szemekből előcsillan a régi ház, a régi kert, a régi lámpafény.
*
- Ez, ez egy gazember, - dicsekszik a kislánnyal az öregúr. Odahúzza a térdei közé, simogatja a fejét. - Te kis gazember. Látod, ez a bácsi itt a te bátyád.
- Mit hozott? - fordult felém durcásan a kislány.
- Maradt a zsebemben egy kis cukor. - Kicibáltam zsebemből a papírzacskót. - Nem tudtam ám, hogy te a világon vagy. Ha tudtam volna, hoztam volna többet, külön neked. Nem haragszol?
Elkapta a cukrot s nézegette. Aztán átfutott a másik szobába:
- Anya! Anya! Cukrot kaptam!
- No, csak mutasd meg anyádnak, - dünnyögött az öregúr szégyenkezve.
Az anya is szégyenkezve lépett be a szobába. Volt is oka a szégyenkezésre. Hiszen még fiatal volt, egyszerű, fiatal falusi asszony, ennek az öreg embernek a felesége. Szégyen is az, valaki már a hetvenedik évében van s a felesége alig több harmincötnél s a kislánya első elemista. Szégyen egy ilyen pirospozsgás, egészséges, makrancos-gőgös kislány anyjának lenni. Szégyen zalai módra, kisnemes módra hosszú évekig vezetni egy öregúr, agglegény háztartását, együtt élni vele s aztán feleségül menni hozzá! Félénken nyujtott kezet a pesti embernek... Hogy mutatkozzék be? Rokon-e ő, vagy csak házvezetőnő? Rokon-e, vagy csak felesége ennek a régifajta vidéki úrnak s anyja ennek a barnabőrű kislánynak? Ne csodálkozzatok rajta, ha azt mondom, hogy meghatott ez a szégyenkezés. Az öregúr zavart köhingetése és a fiatalasszony félénk kézfogása. Hiszen, ha elgondolja az ember, szégyelnivaló is ám az, hogy valaki viharverten visszakerüljön az apai kúriába, eltemesse a régi jólétet, szélnek eressze a béreseket, dobraveresse a földeket, ökröket, lovakat, elássa a kivénhedt vizsla hulláját, falra akassza rozsdás vadászfegyverét, fiókba zárja a tarokk-kártyákat... Vásároljon a régi birodalom helyett egy kis telket a hegy lábánál, téglánként hordjon össze rajta egy fehér kis házat, törlesszen adósságot s szolgáljon egy nehezen tengődő zsidó nagybérlőt... Szégyen ám az, hogy valaki odavegyen a házba főzni-takarítani-foltozni egy barnaképű, egyszerű, símahajú parasztnőt, aki pártában maradt s egyszer... ez a szégyenek szégyene!... a barnaarcú asszonynak kislánya szülessék az öregúrtól, a tengődő agglegénytől. S itt a szégyen a házban, villog a szeme, rövidrenyírt haját gőgösen rázza futtában, a képe kemény és barna, a lábai kemények és meztelenek... A szégyent meg kell tetőzni azzal, hogy az öregúr elmegy a jegyzőhöz, régi barátjához és házasságot köt az asszonnyal. Házasságot köt és nem adja meg magát. Szégyen, hogy nem nyugszik bele a sorsába. Nem akarja belátni az istennek sem, hogy ő már öregember, rozsdás a puskája és a fiókban hevernek a kártyái.
A szégyenteljes állapotból már nem lehet kimászni. El kell ütni valahogy a feszes hangulatot. Az asszony nagysebesen kiszalad a konyhába vacsorát készíteni. Az öregúr tovább szidja a kislányt, gyalázatos szégyenének megtestesülését:
- Hát máma nem akarsz lefeküdni? Hogy kelsz föl reggel hatkor tyúkot etetni? Micsoda gazdaasszony válik belőled? Eredj, feküdj le! Eleget rosszalkodtál egész nap.
- Én nem rosszalkodtam.
- Hát mit csináltál?
- Dolgoztam.
Féloldalvást rámpislogott, leste a hatást az arcomon. Elismerően bólintottam. Hozzám lépkedett halklépésű piskótalábaival s a térdemre dőlt.
- Van kislányod?
- Van. Nagyobb, mint amekkora te vagy, de nem sokkal.
- No de sokkal jobb ennél a gyalázatosnál, úgy-e? - szidta megint büszkén az öregember.
- Nem jobb. A gyerekek mind jók, úgy-e Zsuzsi? Csak később válnak rosszakká, amikor megnőnek. Mert a rossz felnőttek között ők is rosszak lesznek, úgy-e?
- Látod, én is azt mondom, - diadalmaskodott a kislány. - Fiad van-e?
- Fiam is van. Nagyobb, mint te vagy. Olyan erős és ügyes!
- Az se rossz?
- Nem rossz. Szokott verekedni is, de nem rossz.
Mindez kinyilatkoztatás volt. A kislány barátságát egy csapásra megnyertem. Mikor vacsorához ültem, odatérdelt az asztalhoz egy székre, kiöntötte a cukrát és megszámlálta. Közben minden falatot elkísért a tányértól a számig és erősen töprengett.
- Egyék még, János úr! - nógatott az asszony. Régi vidéki kisnemeseket a keresztnevükön szoktak szólítani.
- Egyél hát! - kínálgatott az öregember is. - Ebben a koszos faluban semmit se lehet kapni. Nincs itt, barátom, semmi. De hát azzal szolgálunk, amink van. Egyél hát! No, azt se hittem volna, hogy máma te leszel a vendégem! Hogy utaztál? S hogy jutottunk eszedbe?
Ezt hiába is magyaráztam volna, hiszen magam se tudtam. Micsoda erő lökött meg, hogy ellenállhatatlanul gurultam ide, ebbe a cseppnyi faluba? Ez az öregember tulajdonképpen már régen meghalt számomra. Meghalt a régi ház, a régi élet, meghalt minden, ami az öregemberhez tartozik. Mi kényszerített, hogy megpróbáljam a feltámasztásukat? Az őszhajú nagyapa, a hatalmas tekintélyű török kényúr réges-rég eloszlott már a temetőben. Gyermekei közül alig él valaki. Ökreit, lovát szanaszét hordták. Házában, - ha kitekintek az ablakon, látom szemben a csillogó ablakait - idegenek élnek. Én magam, ó, én magam is messzire kerültem ettől a helytől! Nincs meg a címerünk sem, zöld mezőben búzakalászt tartó galamb. A pecsétgyűrűt tíz évvel ezelőtt eladtam, hogy kifizethessem a hónaposszoba bérét. Aki megvette, leköszörülte róla a galambot, meg a búzakalászt. Mi az ördögért szálltam le a vonatról?
- Nem tudom, - mondtam. - A lap küldött és egyszerre, magam sem tudom, miért, le kellett szállnom a vonatról.
- No látod. Hát apádról mit tudsz? Nem ír, nem ír. De mit is írjon? Nem történik az emberrel semmi. Mit írjak neki én is? Csak él az ember ebben a koszos faluban, jobb is, ha elfelejtik. Hát szóval, mit tudsz apádról?
- Semmit.
- Hát a húgod? Mit csinál a húgod, megvan-e még?
- Nem tudok róla semmit.
- Hm, hm... hát nem tudsz semmit...
Csend lett, csak a lámpabél zümmögött. Az asszony gyorsan tányért váltott és dióskalácsot tett elém.
- Egyék hát, János úr!
- Egyél, no! Hát izé... az öcsédről mit tudsz? Jár-e már egyetemre?
- Nem tudok róla semmit. Nem is ismerem.
- Hm, hm, furcsa... Hogy széthullottatok... A fényképét legalább láttad?
- Nem láttam. Akkor láttam utoljára, amikor olyan idős volt, mint most a fiam.
Ő is, az asszony is lehorgasztotta a fejét. Én lassan eszegettem a dióskalácsot. Nem, most nem szabad semmire gondolni! Hogy az öcsém akkora volt, amikor utoljára láttam, mint most a fiam. Hogy a húgom olyan volt, amikor itt jártam, mint most ez a barna lányka, aki velem szemben könyököl az asztalon és a szemén csillog a lámpafény. Hogy az apám azóta talán olyan bágyadtszemű öregember, mint ez az öregúr itt mellettem, aki most szépen letakarja a dohányszitát s ferdén, félrehajtott fejjel néz engem és keresi arcomon a régi kisfiús vonásokat. Hogy én is új életet kezdtem, mint a mag, melyet elhord a szél a vérvörös ég alatt... s hogy mégis visszajöttem ide, ahonnét egyszer elindultam. Visszakerültem s mégis idegen vagyok...
Félretoltam a kalácsot s nem ettem többet belőle.
*
A divány apró fehér gombokkal van kiverve. Öreg fekete bőrdivány. Ezen aludt a nagyapám délutánonként. Fehér, hűvös, jószagú párnák közt fekszem. Ezeken a párnákon aludtam odaát, a másik házban, gyerekkoromban. Zsuzsika a másik szobában már alszik. A barnaarcú asszony vizet készít pohárban a divány mellé egy székre. Az öregúr lassan a kerek faliórához megy, kulcsot illeszt bele és felhúzza. Ismerem ezt a megnyugtató, komoly, ritmikusan reszelő hangot. Tizenegy óra. Ketten maradunk az öregemberrel. Lecsavarja a lámpát és ránkborul a végtelen, siket falusi éjszaka.
Az óra egyhangúan ketyeg. Fülemben duruzsol a vonat kerekeinek csattogása, a divány hintázni kezd, mintha Pullmann-kocsi lenne s visz, visz megállíthatatlanul.
- Néha-néha olvastam tőled egyetmást az ujságban, - hangzik a dünnyögő beszéd a sötétben távolról, a másik ágyból. - Hát szép dolog. Büszke lehetsz rá, fiam. Vitted valamire...
...most, most fel fogjuk építeni a kert sarkában a kis házat... Hozd csak ide azt a lécet! Először megcsináljuk a vázát, azután behúzzuk lópokróccal... Jön Pista kocsis, kezében itatóveder, szájában pipa, olyan hetyke a bajusza, olyan mulatságosan mozog, mint a cincér csápja. Pista, úgye szabad kihozni a pokrócot? Igazán nem csinálunk vele semmit, nem is kell megmondani, csak háztető lesz és este megint visszavisszük...
- Nem szabad, megharagszik érte a tekintetes úr!
- Pista, Pista, igazán!... Nem muszáj szólni. Csak adja ide.
- Osztán szögeket vernek majd bele.
- Isten bizony nem verünk. Csak ráterítjük a lécekre, az csak nem baj?
- Jó, de minek az?
- Itt fogunk lakni. Berendezzük és főzni is fogunk.
- Én majd főzök, - lelkendezik a kislány.
Pista bajusza megrezdül. Ez jó jel. Meg fogjuk kapni a pokrócokat. Ott megy az istálló felé a kocsis csizmában, egy kislány és egy kisfiú mezitláb. A sötét, hűvös istállóban a kocsiságyról leszedi a vastag pokrócokat a kocsis. A két gyerek görnyedve cipeli. Lélekszakadva sietnek, nehogy idő előtt meglássa valaki s elrontsa a játékukat. A kisfiú főzi ki a tervet, a kislány segít neki. Felvonják a pokrócokat a lécvázra, kifeszítik. Szép kis ház. Nem süt be a nap. Bebújnak s leülnek benne. Kint vibrál a déli napfény. Rekkenő hőségben reszketnek a fák. A libafalka letelepedett az árnyékba, a tyúkok széttárják szárnyaikat. A ház felől elnyujtott, álmatag cselédnóta hallatszik. Hóna alatt dinnyékkel kényesen lépeget a búsfejű béres. Forró a föld. A két gyerek elégedetten ül a kunyhóban és tereferél.
- Ha megnövünk, építek egy szép házat. Ott együtt fogunk lakni.
- Én vezetem a háztartást. Főzök és mindent rendben tartok.
- Én sohase házasodok meg.
- Én meg nem megyek férjhez.
Nyílik a kertkapu. Ime, méltóságos, rideg léptekkel közeledik egy vállas, csontos, őszfejű öregember. Botratámaszkodva megy, de kemény és egyenes. A két gyerek szívét összefacsarja az izgalom. A nagyúr, a hatalmas, a könyörtelen erejű ember, a nagyapa... Szétnéz, észrevesz minden rendetlenséget. Minden szalmaszálat meglát. A barna vizsla behúzott farokkal sompolyog hozzá s lekussol előtte. Ő megy tovább egyenletes, kimért léptekkel. Ó, most ott látják mögötte az ismeretlen asszony kísérteti árnyékát, az asszonyét, akit kilökött a házból és aki egy vidéki szállóban agyonlőtte magát... Gyakran beszéltek suttogva erről a tragédiáról. Tudják, hogy a nagyapa, aki az ujságból olvasta a hírt, attól fogva többé nem nevet. Behúzódnak a sátor mélyébe s megnémulnak. Jaj, a nagyapa észreveszi a pokrócokat. Jaj, a nagyapa odasujt a kemény bottal, ahol legjobban fáj az ütés: a lábszárra... Megdermednek és várnak.
A hatalmas ember sötéten magasodik elébük.
- Mit csináltok itt?
A gyerekek szívdobogva hallgatnak. A kisfiú összeszorítja állkapcsát s felgyűl benne a bosszúvágy. Meg kellene ölni a nagyapát. Homlokon ütni egy kővel, a halántékán, a halánték azért halánték, mert ott a legkisebb ütéstől meghal az ember...
- Azonnal vigyétek vissza a pokrócokat!
Semmi ellenvetés. Pisszenés sem hallatszik. A gyerekek kapkodva szedik össze a pokrócokat.
- Ki adta oda?
A kisfiú nem felel. Megvetésből nem felel és azért sem, hogy barátját, a kocsist, el ne árulja. De a cserfes, gyáva kislány kikotyogja:
- A Pista adta ide.
- Úgy. Majd számolok vele.
S már megy az istálló felé. A kocsis dermedt haptákban várja be, pipáját kiveszi a szájából. A bús béres izgatottan ballag a szín felé, hogy eltűnjön. S már felhangzanak a kurta, rideg szavak. A kocsis hallgat. Végre megfordul a nagyapa s elindul a kert felé.
...gyűlölet ég a torkomban s erőszakkal felnyitom a szememet. Rámborul a csendes, bársonyos sötétség.
- Szép ám az, fiam, hogy te író vagy, - dünnyög a hang a sötétben.
- Azért... azért jobb lett volna, ha akkor, régen, nem kellett volna leszedni a kisház tetejét, - mondom szomorúan.
- A kisház tetejét?
- Amit gyerekkorunkban építettünk a kertben.
- Lám, a kisház a kertben, - csodálkozik az öreg hang s mintha mosolyogna. - Az régen volt. - Csend. - Én nem járatok ujságot, minek is, át szoktam menni délutánonként Maklárékhoz, most ők laknak a nagyapa házában, tudod, ott elolvasom az ujságot. Minek nekem ujság? Szegény ember vagyok én, nem fizethetek ujságot. És Pesten se voltam a háború kitörése óta. Minek menjek én Pestre? Már csak meghalok itt a magam kenyerén, nem igaz? Mondom, Maklárék mutatják, ha van tőled valami a lapban. Ők még a regényedet is olvasták. Hát most csinálsz-e valami szépet?
- Nem csinálok én semmit. Csak úgy, amit muszáj.
Valami szépet...
...ott megy a két kisgyerek egymást kézenfogva a csendes, nyári utcán, játszik előttük a fákon átszűrődő napfény a porban. A libapásztorok gágogó, hófehér ludak százait terelik a kis folyó felé. Ők bemennek egy idegen udvarba, köröskörül égőpiros virágok hajlonganak a fák alatt, a kerti utakon sárga homok aranylik. Szelídszavú, jóságos, egyszerű asszony üdvözli őket. Lehajlik hozzájuk.
- Kedvesek, hogy eljöttek Eőry nénihez, - mondja éneklő hangon. - Hát hogy van a nagypapa?
- Köszönjük, jól, - mondják egyszerre s megilletődve néznek körül.
- No, annak örülök. S milyen illedelmesek maguk. Hát szarvast láttak-e már?
- Igen, láttunk, otthon sokszor lőttek szarvast a vadászaton, - dicsekszik a kislány.
- No, de élőt? Élőt?
- Élőt is láttam, - feleli a kisfiú s kigyúl az arca, mert most hazudik. Húga ránéz féloldalvást, de ő úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mesélné. - Egyszer otthon a kertben voltam, egyedül és akkor hirtelen előugrott a vár alatt egy óriási szarvasbika. Előugrott a bokrok közül és megállt. Éppen velem szemben állt meg. Akkor jól megnéztem. Olyan magas volt, mint ennek a háznak az eresze. És hatalmas agancsa volt. És úgy villogott a szeme, hogy én féltem is, hátha átugrik a kerítésen és nekemront. De mikor meglátott, elkezdett szaladni, hat métert ugrott egyszerre és úgy rohant, mint a kilőtt nyíl. Átugrott a gémeskúton, mert ott itatják a teheneket és eltűnt...
Mindezt egyre gyorsabban, egyre lázasabban meséli. A szelíd asszony mosolyogva néz rá és csodálkozásában összecsapja a kezét. A kislány gyanakodva nézi oldalvást, de aztán elhiszi ő is és izgatottan, nyitott szájjal lesi a szavakat.
- Nohát! De ilyet! - bámuldozik az asszony. - Hát akkor én is mutatok most maguknak egy eleven szarvast. Nem olyan nagyot, mint amekkorát maga látott, de mégiscsak eleven szarvast.
A kisfiú fölényeskedőn lépdel, de azért reszket a kíváncsiságtól. A kislánynak elakad a lélekzete. Bemennek a gazdasági udvarba. És csakugyan... Ott a hűvösön, terebélyes szederfa alatt fekszik és kérődzik a szarvasbika. Felemeli ágbogas agancsát s rájuknéz. Kérődzik, nagy barna szemével várakozón pislog. Ahogy félénken közelednek hozzá, lassan felemelkedik s feléjük fordul. Most teljes méltóságában kiegyenesedik karcsú lábain, rőtbarna szőre csillog s olyan ijesztő, hogy ennyire közel van hozzájuk, hallják a lélekzését, érzik testének vad szagát s látják szeme körül a tolakodó legyeket.
- Szellő! Szellő, no! - gügyög hozzá szelíden, lenyügöző torokhangon az asszony s kinyujtja felé a kezét. - Ne félj, te szamár. Ne félj, no. Szeretnek a gyerekek, ne félj no. Gyere ide, Szellő!
Az állat szuszogva közeledik. Fekete, nedves orrát az asszony tenyerébe dugja. Sűrűn és bizalmatlanul pislog, toppant az első lábával. Megrázza agancsát. A gyerekek rémülten hátrálnak.
- No lám, ez itt a Szellő. Derék állat, nem bánt senkit. Simogassátok meg.
A kislány az asszony háta mögé húzódik, a kisfiú ellenben elnyomja félelmét s közeledik a szarvashoz. Furcsa borzongás futkos a hátán, óvatosan megérinti az oldalát. Síma, meleg és vadszagú. Az erdőt, a nyers szabadságot, az erőt lehet érezni benne. Megszagolja a tenyerét. Megmámorosodik az állat illatától.
- Ha megnövök, - mondja lelkesen, - négy ilyen szarvasom lesz, kocsiba fogom őket és magam hajtom. Senkinek sem lesz ilyen fogata. És a kocsiba azok ülnek, akiket szeretek...
- Hát kiket szeretsz? Nagyapát?
- I... igen... - mondja lassan, de arra gondol, hogy a nagyapát nem ülteti a kocsiba. Az apját talán igen és a húgát... azt biztosan.
És ott állnak s nézik a tovalépdelő szarvast, amint ruganyosan, nyugodtan, de minduntalan ugrásra feszülő inakkal hintálja magát a fák alatt, legelészni kezd, majd nyögve leheveredik a fűre.
...valami szépet írni ... Szemem nehéz volt, de nem tudtam aludni... Megfordultam és, hogy meg ne sértsem hallgatásommal az öregurat, beszélni kezdtem:
- Az ember azt hiszi, valami nagyot, szépet kellene megírni... De olyan szépet, amilyen valamikor az Eőryék hímszarvasa volt, sohase írhat az ember... Odaadnám összes műveimet, azokat is, amiket még nem írtam meg, csak láthassam mégegyszer Eőryék szarvasát.
- Haha, a szarvas, - mondta a vidám hang a sötétben. - A szarvas jutott eszedbe? Hát emlékszel rá? Bizony, a szarvast le kellett lőni. Megvadult a szarvas. Szegény Eőryt meg két éve temettük el. A felesége már régebben meghalt...
Most megint csend lett, csak az óra kattogott kimérten. Mintha magyarázott, magyarázott volna valamit, állandóan magyarázott és érvelt volna, folyton újrakezdte és sohase fejezte be, mert nem értette meg senki. Ez a zsörtölődő, már majdnem sértődött hang betöltötte a szobát. Úgysem értelek, - gondoltam, - aludni kellene ebben a meszelt szobában, a régi bútorok között,
...és az öreg koldús lassan, vigyázva kinyitja a cifra vaskaput, majd akkurátosan beteszi maga mögött. Botjára támaszkodva biceg az udvaron befelé, oda, ahol a verandán beszédet hall. Rongyos az öreg koldus, arcára mintha sár ragadt volna és a ballába begörbül, amikor lép, mintha kivették volna a forgócsontját. Nem akarom látni a koldust, erővel kinyitom a szememet, de akkor is látom, kísértetiesen látom, szinte meg tudnám érinteni a kezemmel.
- Te, mostanában annyit hall az ember arról az ötéves tervről, - dunnyog kíváncsian a hang a sötétben. - Te mégis többet olvasol, fiatalabb is vagy, mint én... Hogy van ez a dolog tulajdonképpen?
Meg akartam felelni a kérdésre... Számok, statisztikai oszlopok ugrottak a szemem elé... Roppant gyárakat láttam, mint monumentális fényképeket, traktorok hosszú sorát és füstölő kéményeket... De az öreg, rokkant koldús alakja nem tágított. Nem akarlak látni, - mondtam, - aludni akarok... Én istenem, én istenem, behunyódik már a szemem... De az ördögbe, hiszen én ateista vagyok és ez különben is csak a ritmus miatt van, az óraketyegés okozza a ritmust... de a tied nyitva, atyám, atyám... az atyám vajjon alszik-e most? Milyen jó hűvös ez a vánkos, milyen édes, falusi illata van, olyan, mint egy dajka hatalmas, puha melle...
...a koldús megáll a veranda előtt. Ott ül a nagypapa a verandán és aludttejet eszik. Ott ül a házvezetőnője, terebélyes asszonyság. Ott ül a két gyerek is... A házvezetőnő összehúzza a szemét, amikor felbukkan a koldus alázatos alakja s integetni kezd, mintha el akarnának rabolni tőle valamit. Felcsattan:
- Na, csak menjen, menjen jóember, nincs itt semmi keresnivalója!
A nagyapa lassan emeli a fejét. Végignéz a rongyos emberen. Kissé felemeli a botját is.
- Menjen isten hírével. Koldusnak nem adok.
- Nagyságos uram...
- Nem vagyok nagyságos, hanem tekintetes. No, hordja el magát.
- Tekintetes uram...
- Szóljatok a kocsisnak, hogy dobja ki ezt az embert!
A kisfiú foga összecsikordul. Szeretne odavágni az asztalra. Torka fáj, könnyei ki akarnak buggyanni... Lassan felegyenesedik... felegyenesedik és nő, nő érthetetlenül... fejével eléri a veranda mennyezetét és érzi, hogy valami retteneteset fog kiáltani, mély lélekzetet vesz... mély lélekzetet veszek...
Felülök az ágyban. Homlokomat verejték lepi, lélekzet után kapkodok, mintha óriási, láthatatlan terméskő heverne a mellemen. Felültem, igen és kezemet a mellemre nyomtam, szívem hevesen dobogott. Egész testemben reszkettem, valami szörnyű, szörnyű és érthetetlen izgalom kerített hatalmába. Gondolkozni próbáltam, de nem tudtam megállapítani, mi történt velem. A sánta koldus...
De csak ültem reszketve a sötétben és próbáltam megnyugodni valahogy. Lassan és rendszeresen gondolkozni kezdtem. Végigkísértem magam az úton, Budapesttől idáig s kutattam az okát, miért jöttem én ide. Mit keresek én itt. Miért fekszem ebben az idegen szobában, idegen bútorok között, hallgatva egy idegen öregember hörgő lélekzését s egy idegen falióra zsörtölődő lafatyolását és az az elalvó öregember talán az apám, az egyszerű fiatal nő az anyám és odabent az a kislány a húgom és én soha el nem mentem innét, álmodtam csak a háborút és a forradalmat és a feleségemet és a két kisgyereket... És itt fekszem most idegenek között, idegen mindenki és egyedül vagyok a sötétben a földön... S csak ültem ott és megint kiáltani szerettem volna...
De uralkodtam magamon. A pohárhoz nyúltam és ittam egy korty vizet. Aztán bámultam hanyatt a sötétségbe és hallgattam a csendet, a sírbolt mélységes, mérhetetlen csendjét, az óra kattogását és az ütemes lélekzést. A nyitott ablakon beáradt az éjszakai szél, illatokat borított rám, illatokat, amiket valaha éreztem s amiket nem éreztem azóta sem, a fák susogtak odakint, de az a susogás csak a siket csend hangja volt. Összekulcsoltam kezemet a mellemen és lassan süllyedni kezdtem a - semmibe.
Éreztem, hogy némának kell lennem, hisz nem vagyok egyedül - oly egyedül vagyok - nem mondhatok el valamit soha, amit el kellene mondanom... A vonatkerekek egyenletes csattogása duruzsolni kezdett az agyamban, ringott velem a divány, vitt a vonat, vitt megállíthatatlanul.
S nem lehetett visszafordulni.