Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Amerikai irodalom
Tábori Pál: VAN-E AMERIKAI KÖLTÉSZET?
Ezt a kérdést szegezte váratlanul mellemnek egy magyar esztéta, aki szívesen búvárkodik idegen népek poézisében is. Megvallom, kicsit hirtelenül ért ez a kérdés - mintha azt kérdezték volna, tüdővel lélegzik-e az ember vagy a két lábán jár-e? Bosszankodtam és nevettem is rajta - de egy igazságot mindenesetre megmutatott: hogy talán egyetlen népi egység kultúrájának sincs annyira kettős Janus-arca, mint Északamerika népének s egyetlen kultúráról sem olyan könnyű elhinni és elhitetni, hogy leáldozott már.
A kettősség csakugyan megvan. Az egyik arc: Dollarland America. Az az arc, amely Upton Sinclair, Sinclair Lewis, Theodore Dreiser, Sherwood Anderson s a többi nagy amerikai prózaíró vígasztalan regényeiben tárul elénk s amelyet a napilapok gangstertudósításai olyan kiválóan aknáznak ki a példányszám javára. Ez az arc, amelyet olyan kitünően jellemez egy kis história. A történetet a nemrég Budapesten járt kitünő amerikai költő és esztéta, Alfred Kreymborg mondotta el, aki egy kottakiadóvállalat bérzongoristájából s Amerika sakkbajnokából lett a Dollarland egyik legelső költője. Kora fiatalságában végső elkeseredésében titkára lett egy befolyásos politikusnak, aki - magyar származású volt s aki Wilson főkortesei közé tartozott. Kölcsönösen meg voltak egymással elégedve, mert a politikus hagyta Kreymborgot nyugodtan szobájában ülni s Kreymborg időnkint megírta azt az egy-két beszédet, cikket, amit kívántak tőle. Egyszer azonban hatalmas feladat elé állították. A köztársasági elnök jelölésére óriási gyűlést hívtak össze s itt minden jelölt egy-egy embere mondhatott beszédet. Wilson öt hívét kérte meg, hogy készítsenek elaborátumot, amelyet majd átnéz s amelyek közül választani is fog. Kreymborg gazdája az öt között volt s nosza hívatta a költő-titkárt, hogy fogalmazzon beszédet. Kreymborg szédülten támolygott ki a politikus szobájából - fogalma sem volt politikáról s bár aznap délután beült a kongresszus ülésére, még mindig nem tudta megkülönböztetni a republikánus pártot a demokrata party-tól. Mindaketten csaltak, loptak és hazudtak - hol volt itt a politikai hitvallás különbözősége.
Végső elkeseredésében leült s megírt - egy politikai szatírát, a jelölőbeszéd paródiáját. Remegve nyújtotta át gazdájának s arra gondolt, hogy másnap be se megy, hiszen úgyis elveszti állását.
Wilson ezt a beszédet választotta ki s ezt a beszédet közvetítette sajtó, rádió, távíró és telefon - Kreymborg paródiáját.
A költő ugyanaznap este Cincinnatiban költészetről és költőkről hirdetett előadást. A nagy teremben tizenketten voltak. Kreymborg közelebb invitálta hallgatóságát, lejött a pódiumról s elkezdett Vachell Lindsayről beszélni...
-
Ez a Janus-fej egyik arca. Dollarland America...
A másik sokkal különösebb és érthetetlenebb. Amerikában ma huszonhét olyan lap jelenik meg, amely csak verset és versről szóló prózát közöl - köztük a közel harmincötéves Poetry, amely egész költő-nemzedékeket szólaltatott meg s ma is a legifjabb tehetségek orgánuma. Egyetlen verseskönyvből - Edgar Lee Masters híres és hírhedt Spoon River Anthology-jából hatszázezer példány fogyott el, pedig a verseskönyveket Amerikában se nagyon veszik. És kilencvenhét olyan költői díj van odaát, amelyet egyetlen vers díjazására tűznek ki évenként - köztük a Pulitzer Prize, amelynek összege messze túlszárnyalja azt a summát, amelyet egy magyar költő egész életén át verseivel keresni szokott.
A Janus-fej másik arca megérteti azoknak a különös amerikai költőknek sorsát, akik a líra prédikátorainak nevezték magukat, kis füzetbe nyomtatták verseiket és fölkeresték a gumierdők meg a hallgató kanadai fenyvesek, a végtelen távlatú prérik és a medvétrejtegető Rockiek farmerjeit és vadászait, «to give rhymes in exchange for bread» - hogy kenyérért rímeket adjanak.
-
Ez az a két költő, akit egyre gyakrabban és egyöntetűbben emlegetnek, mint Amerika költészetének vezérlőegyéniségét, tökéletesen mutatja ezt a kettősséget, a Janus-fej két arcát. Vachell Lindsay és Carl Sandburg mintegy titokzatos megegyezéssel fogták meg és adták vissza a maguk poézisének gyémántköszörülőjében a két arc egyikét.
Sandburg a «Dollarland America» énekese. Chicagóban született és majdnem egész életét ott töltötte el és legszebb verse diadalmas dicshimnusz a «Nagy Vállak Városá»-ról. A rohanó élet ritmusa lüktet ezekben a féktelen, walt whitmani szabadságú versekben, - hogy csak egy hasonlatát idézzem: «üvöltsetek, mint a gépkocsi, ha motoros rendőr ered nyomába» - de a nyers és kegyetlen szavak mögött sokszor sejtelmes finomság rajzolódik meg. Klasszikus tökéletességű az a néhánysoros verse, amelyet a városfölötti ködről vagy a fűről írt, amely mindennél hatalmasabb s Wagramnál, Austerlitznél, Gettysburgnál és Ypernnél egyaránt eltakarja a holttesteket. Sandburg nem a finom disztingválások embere olyan, mint szülővárosa: nyers, kegyetlen, vidám és nagyon fiatal. Pedig ma már közel jár az ötven esztendőhöz és hírnevét végkép megalapozták azok a versek, amelyeket «Cornhuskers» című kötetében gyűjtött össze. A gangster-ek, speakeasy-k és korrupt városatyák metropolisa nem találhatott volna méltóbb dalnokot.
-
Vachell Lindsay mindenképpen ellentétes tipus. Elsősorban evangélista. Verseinek mindegyike prédikáció - de ezt a hitszónoklatot szakszofónon kíséri. Talán senkit sem ihletett meg annyira az a négerőrület, amely az amerikai költészetet, zenét és művészetet 1922 táján elborította. De míg a többiek csak a külsőségeket vették át s a szirupos szentimentalizmust szólaltatták meg, addig Lindsay megértette és megérezte a színes ember lelkét. Az afrikai ősök vadsága a szilaj föltámadási hittel keveredik ebben a lélekben, a haszontalan sóhajtozás a fehér ember társadalmi felsőbbsége után elvegyül a kitörő érzékiség megnyilvánulásaival. A «blues», «mellows», «spirituals», «working ballads» elsősorban műfajokat teremtettek az amerikai költészetben s Vachell Lindsay-n kívül alig volt költő, aki témában és formában át tudta volna plántálni a fekete ember igazi szellemét.
A híres «Simon Legree» zseniális színekben a sátániság megkapó képét nyújtja - a rabszolgatartó, gonosz agg lent a pokolban folyékony kénkövet iszik pálinka helyett. De legjobban a «The Congo» fogja meg a néger lelkét. A titokzatos, örökárnyékban élő őserdők bálvány-borzalmait emberáldozatok szörnyűségeit festi csaknem túlságosan dús nyelven - és amint egyre távolodik a dzsungelben a tomtomok egyhangú pergése, úgy közeledik a keresztény himnusz.
Minden versében van valami kis exotikusság, valami rejtett különösség. Leghíresebb és leghatalmasabb poémája «A kínai csalogány», amelyet «kínai goblennek szőtt vers»-nek nevez. Egy sanfranciscói mosodai munkás álmodik benne Kínáról, a fűszerfákról és hajdani életéről, amelyben király volt. És a kínai csalogány, amelyet Sanghai-ból hozott magával, talán a költő hitvallását szólaltatja meg nagyon egyszerűen és mégis bízó hittel:
«Örök a tavasz és a szerelem,
Örök a tavasz és a szerelem,
Szólt a kínai csalogány...»
Lindsay ma Amerika klasszikus költője - és ő bizonnyal nem a «Dollarland America»-t képviseli. Hiszen versei a hivatottak és kiválasztottak számára szólnak - majdnem úgy, mint a metafizikába burkolózott Léonie Adams poémái, aki maga is bevallotta, hogy csak költőknek írja verseit...
-
Sandburg és Lindsay egyaránt beváltották és megőrizték az amerikai költészet új ars poetica-jának követelését. Archibald McLeish fogalmazta meg egészen röviden ezt a hitvallást:
«A vers ne jelentsen. Legyen.»
És Sandburg, Lindsay Archibald McLeish mögött ott áll egy árnyék - annak az asszonynak az árnyéka, aki Amerika első modern költője volt, akit odaát Sapphohoz hasonlítanak s akit Emily Dickinsonnak hívnak. Néhányan ismerik csak Európában költészetét, de azoknak kinyilatkoztatást jelent. Ő írta le, hatvan évvel McLeish előtt:
- A szépségnek nincs oka. Van.
-
Feleltem hát a kérdésre, hogy van-e amerikai költészet.
Négyszáznegyven évvel ezelőtt Kolumbus fölfedezte Amerikát.
Azután az amerikai költők, néhány századdal később fölfedezték Európát és fordításokban, költői hatásokban átvitték művészetét.
Most talán megint rajtunk a sor. S a hajósok helyett, akik mindig kicsit költők is, talán hajózzanak át a költők, akikben van a hajósokból mindig valami. Fedezzék fel újra Amerikát.