Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Ungvári Nagy Márta: ÜZENET AZ IDEGES EMBEREKNEK
Dr. Völgyesi Ferenc könyve

E könyv sűrű mondanivalójából, amint lapról-lapra haladunk, önkéntelen kérdések cikáznak fel: jó könyv? homályoszlató? jövőbemutató? mert ez az, amit egy mai könyvtől mindenekelőtt megkövetelünk.

Elsősorban is, sajnos, népszerűségre törekszik. Aki írta, amellett, hogy orvos, az a fajta ember, aki «mindenhez ért», sokat tanul, szeret gondolkozni, tisztán lát és örömmel gyógyít. Pszichiáter, aki méltó erre a névre, mert szívügye, észügye az emberi lélek, expediciós területe, szerelme, játéka és bűvös szekrénykéje. A sokszor elkalandozó, túloktató, de sokrétű és jólintonált tartalomból bűvös motívum dudol fel: az emberi idegrendszer kérdése, nemcsak, mint orvosi tárgy, hanem, mint kultúrkérdés, izzó világprobléma és írója ebben az intenciójában kap lendületet. Tény, hogy ismeri nemcsak az emberi lélek, de a világ bajait is és meglepően új azáltal, hogy sokhelyütt igen régimódi. Teljesen feldolgozta a materializmust - és így jutott el a «lélek» mai jelentőségéig; megemésztette a kollektivizmust és ezért ássa fel az individualizmus újból új, sok megnyugtató szépségét. Igaztalanul vetik szemére, hogy tagadja, vagy lebecsüli a pszichoanalízis eredményeit; ellenkezőleg: - feldolgozta magában és túljutott rajta, amennyiben tudományos jelentőségét teljesen elismeri, csak a terápiában tartja alkalmatlannak. Sok gyakorlati tény támasztja alá orvosgyakorlati elvének helyességét. Erősen koncentráló értelmisége kis körben nagy kérdéseket képes átfogni és ahol kitér a társadalmi bajok magyarázatára, bájosan nagyképű, - de igaz érzés fűti. Kedvünk volna mosolyogni rajta: - Boldogságklinikák! - ami babaálomnak tűnik fel rettenetesen véres-füstös korunkban, - de aztán mégis gondolkozóba esünk. Az aprólékos és műveletlenséggel számoló magyarázkodás mögött minduntalan kivillan: - milyen csodálatos az ember lelki «szerve», mennyire felfedezetlen még és milyen szférai minden fény, mely rejtelmeit és jelentőségét csak futólagosan is érinti... Míg mindenki a világ külső kaotikumára mereszti babonázottan a szemét - ez az orvos azt kiáltja nekünk: «Ember! labirintusod fonala: saját idegrendszered!» «Önfegyelmezés!» - vezényel tovább, de ez már túlerős adagnak tűnik, ettől megrettenünk, mert eszünkbe jut, hogy az élet már mennyi jóízünket, eszmeiségünket, célunkat és kilátásunkat «fegyelmezte» meg. Kockázatosnak látszik előttünk ez a tan, ilyen hirtelenségében, ilyen ellentmondást nem tűrő határozottságában, mert radikálisan állítja elénk a tételt: «a Jót tartsd meg, a Rosszat vesd el», - amiben éppen csak az a hiba, hogy az örök megoldatlan kérdésbe ütközik: mi a jó és mi a rossz? Legelsősorban erre a kérdésre várnánk újszerű feleletet. Konkrét választ ugyan nem kapunk erre, ehelyett azonban az önfegyelmezés hazájáról, keletről mesél nekünk; utal a lélekművelés mélyen boldogító és idegnevelő lényegére, - mely a nyugati civilizáció technikai rohanásából fátumszerűen kimaradt. Bizonyos, hogy nem menekülhetünk vissza fentartás nélkül a keleti vallások és filozófia kacskaringós útvesztőibe - a könyv szerzője nem is ezt kívánja tőlünk, csak rámutat a rendkívül hasznos lehetőségekre, mellyel nyugati agyunk a keleti lélek bölcs szépségeit kultúránkba átlényegítheti. Ugyanitt kitér a modern lélekgyógyászat ősi időkből vett eszközére, a szuggesztióra és hipnózisra s lényegét históriai távlatokon át mai értelméig követve jelentőségteljes, megérdemelt helyét a mai tudományban kijelölni igyekszik.

A könyv végén összefoglalt voltaképpeni Üzenetek azonban nem tetszenek nekünk. Kedvesek, finomak, humánusak és melegek ezek a tanácsok és üzenetek - de éppen óvatoskodásuk által túl «doktorbácsisak» és nem felelnek meg azon várakozásoknak, amit az író éleslátása, sokrétűsége, gondosan titkolt, de sokhelyütt átütő, szép értelemben vett modernsége felébresztett.