Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Schöpflin Aladár: PÉTERFY JENŐ DRAMATURGIAI DOLGOZATAI
Második sorozat (Magyar Irodalmi Ritkaságok 13. sz.)

Péterfy színházi kritikáinak második sorozatát a debreceni fiú felső kereskedelmi iskola diákjai adták ki. (Az első sorozat, melyet e helyen ismertettem, a budapesti V. ker. Markó-utcai Berzsenyi-reálgimnázium tanulóinak kiadásában jelent meg.)

Új vonást ez a füzet nem ad Péterfy drámai kritikájának jellemképéhez. Itt is feltűnik, hogy mennyire azonosak azok a szempontok, melyek szerint Péterfy színdarabokat ítélt és elítélt, a mai kritika szempontjaival. Úgy látszik, a színdaraboknak a hibái nem változnak. Ebben a füzetben csupa élesen elítélő drámabírálat van s ezért tűnik fel jobban Péterfy hangjának egy változata, melyet mai magyar kritikus csak elvétve használ: az irónia. Péterfy a bon sens kritikusa, legelsősorban az alakok pszichológiai fejlesztését és a cselekmény logikus felépítését kéri számon a drámaírótól s azokban a drámaírókban, főkép franciákban, akiket bírál, épen ezt nem találja meg. Ezért mondja Sardouról, hogy «egy rőföskereskedő és egy játékosboltjából szerzi be készletét». Iróniájára példák:

«Merő nemesség, merő emberszeretet, merő erkölcsi javulás, merő «english morality» - s mégis oly egészségtelen, mint Dumas rothadó barackja» (A «Magdolna» c. angol darabból).

«A dialóg néha oly költői szépségeket tár elénk, az író pszichológiája néha oly hihetetlen leleplezésekkel szolgál a lélek életéből, hogy a hallgató a sok váratlan ajándék fölött bizonyos derült hangulatból ki nem jöhet» (Báró Jósika Kálmán Marényájáról).

Feuillet egy darabját ezzel üti agyon: «úgy vagyunk vele, mintha rózsavízzel parfümirozott vajat ennénk.»

A kritikus kajánsága szólal meg az egyik cikk bevezető soraiban: «Vannak művek, melyekre nézve a kritikus oly örömet érez, mint az anatómus az «érdekes» hulla felett. Minél több a kinövése, annál gyönyörűbb.»

Daudet a kedves írója. «Ez az az igazi költő a regényírók között, nem oly dogmatikus, mint Flaubert, nem oly petroleur, mint Zola, kiben Balzac élessége néha Musset lágyságával egyesül». S róla írja legkeserűbb bírálatát, mikor a Nábob színpadi változatáról van szó. Egyszersmindenkorra leszámol benne a regényből merőben üzleti céllal átdolgozott színdarabokkal.

«Ráolvashatjuk Daudet-ra regénye egyik fejezetét. A Nábob Place Vendôme-i aranyos palotájában éppen most kelnek fel a reggelitől, ott hemzseg körülötte a sok szunyog, a sok szerencsevadász, bankigazgatók, színház tulajdonosai, kerítő márkik, kik mind a nábob vérén akarnak élősködni. Jön az egyik. Természetesen pénzt akar.

- Bompain! - kiáltja a nábob. - S Bompain, az intendáns, megjelenik kis könyvecskével a kezében, hogy a nábob megirhassa az utalványt. S jön a másik. Utána Bompain újra: mindig újra.

Mily rosszul esik ott látnom a költőt is arcába leomló hajával, finom metszésű arcával, azt az arisztokratikus szellemet a csunya legyek közt. Pedig itt van s most közeledik a nábob felé.

- Bompain! - kiált fel ez.

Daudet tagadólag int kezével, rázza szép fejét, mélyen tekintő szemét a nábobra szegzi.

- Nekem nem kell Bompain!

- Mivel szolgálhatok?

- Nekem tantičme kell!

- Ah, ön is színházat alapít talán, mint Cordaillae.

- Nem, de önt akarom színpadra hozni.

- De mikor a regényben oly jól érzem magamat!

- Annál inkább lekötelezhetem. A többinek szórhatja a pénzét, én az egész vaskos valóját akarom. Addig szabdalom, zúzom, töröm, míg drámámba belefér, stb.»

Kedves írójáról írta Péterfy legélesebb és legjobb kritikáját.