Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Szegő Endre: MEGERED AZ ESŐ
Szabó Dezső könyve

A Bartha Miklós Társaság kiadta Szabó Dezsőnek egy még 1920-ban abbamaradt regénytöredékét, mely Az elsodort falu folytatása lett volna, a háború utáni forradalmak képe. A töredékhez illesztett Előszó és Utóbúsulás célozgat rá, olvasói anélkül is tudják, hogy ma már Szabó Dezső nem egészen így írna arról a korról, a történeti felfogás gyűlölködő egyoldalúságát, vak túlzásait, levegőért epedő távlattalanságát idejemúlt dolog volna hát most részletesen a fejére olvasni. Tudjuk, hogy a lefolyt tíz év alatt a Szabó Dezső-mitológia sok egyéb szörnyet telepített a zsidó mellé, ki ott, a maga tolakodó élelmességével, eleinte monopolizálta az ördögi elemet, mint a Megered az eső-ben is s kár lenne az írón keresni, ha egy kritikusa még ma is majdnem történeti kútforrásul üdvözli a korképet, amit ad, holott minden motívumát százszor olvashatta már (talán írta is) külön és együtt, vezércikkben és kortesbeszédben, politikus eszmefuttatásban és fajvédelmi szakiratban. Viszont nem tudhatjuk, hanyadrésze ez a töredék a tervbevett regénynek s milyen lett volna a többi; arányokról tehát, építésről, anyagcsoportosításról, esztétikiai értelemben sem illik ítélkezni; marad a torzó, mint írói munka, úgy, ahogy van. Meddig?

Amíg a Szabó Dezső-i nyelv bűvölni tud. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt ez a nyelv egy Adytól sohasem egészen független, mégis egyéni, eredeti, gazdag látásnak Adytól megint csak nem független, mégis teremtésszerűen friss, erős, szinte mindentbíró nyelveként hatott, egy örökké izzó, mindennel a támadás, vagy védelem «ősi» viszonyába lépő temperamentum tüzében olvasztva össze a magyar nyelv egymástól legtávolabb eső stílusrétegeit. Ám ez a látás - szabad talán ilyen különbséget tenni - lírai látás volt; egy arctól, egy szótól egy holt tárgytól, akármitől boszorkányiramban mozgósított képzettársítás. Képzettársulás, képzettánc - ünnepi, részeg, nyugodt, groteszk, az író hangulatainak ütemei szerint - líra ez. Emberek, sorsok, lelki helyzetek igazi meglátásában, egy-két elbeszélése kivételével, Szabó Dezső fantáziája csak a szándékig vitte, az alázatig nem, lírizmusának pedig nem sikerült azt az époszfélét alakítania ki a regényből, amelyért mindig birkózik. S ma már a nyelvében is sokmindent megunatott tíz évi ipari kitermelése. A nagy gátszakítás abban a mértékben látszik veszíteni jelentőségéből, amennyire kiismerjük fogásait. A töméntelen -ás, -és, -ság, -ség és sok egyéb panteizmusból kezd nagyképűséggé válni. Ma már az író ódái és undorodásai közepett, mikben oly bőven, de ezegyszer a szokottnál kevesebb ihlettel és szellemmel részesíti alakjait, kissé türelmetlenül várjuk, mikor jutnak hozzá végre szegények, hogy a vett jókat valamikép kiérdemeljék, de arra alig van idejük, egyszerűen és magától: Mariskából angyal lett, Károlykából ördög lett.

Mert a Megered az eső-ben minden zsidó ördög és nem minden magyar (keresztény magyar) angyal, de talán mindegyikre hullott legalább egy sugár az angyalból. Egy regény persze nagyszerű lehet és művészileg igaz, ha alakjai közül minden zsidó gazember és minden keresztény derék ember megfordítva is. Írója bizonyára pártosan osztotta ki a szerepeket, de az külön dolog; futja minden felekezetből egy regényszemélyzetnyi «jó», vagy «rossz» emberre. Csak az a baj, ha az angyalok és az ördögök nem tudják magukat produkálni. Ha az ördögök az író legszebb szándékai ellenére sem képesek a szemünk előtt változatosabban rosszalkodni, mint hogy pocakot eresztenek, kajla fület viselnek s úgy néznek össze és más irányba, hogy arcukról ötezeréves gyűlölet, irígység stb., stb. sugárzik (az író mindezt látta) s ezenfelül, gyengébbek kedvéért, megragadnak minden alkalmat, sokszor igen furcsa alkalmakat, hogy fennszóval gyűlöljék a magyart. Ha az angyalokat - a ragyogó írói minősítésen kívül - inkább csak délceg testalkatuk s az a kellőkép meg nem világított körülmény , emeli az ördögök fölé, hogy az egyik faji érzés pokoltűz, a másik égi fény - egyébként hol Kárpáthy Zoltán műveltségével ékesek, miből azonban az olvasónak csak annyit adatik látnia, hogy értenek franciául, hol pofonütnek egy zsidót. A halványabb színekkel festett, többnyire családi alakok meglehetősen tipikusak Szabó Dezső arcképcsarnokán belül és kívül is, köztük még a kedves Benkő tanár a legélőbb, de Victor Hugo-i romantikában kéjelgő vonásaik ellenére is megkapóbbak nála a lélekcserékben elzüllő Kovács tanár és népmesék démonaira emlékeztető, szerencsétlen lánya. Kivált az öreg rajztanár, Szabó Dezső igazi erejével odavetett élőkép, a szó jó értelmében. A töredékből megállapíthatatlan, hogyan és milyen arányban akarta volna keverni a regénynévtelenek sorsát Hauptund Staatsaktionnal, az álnévmegfejtés szokott és csekély fáradság árán megszerezhető élvezetétől mindenesetre most sem esik el az olvasó és Szabó Dezső nemcsak nem őszinte, de hálátlan is, amikor e találgatások ellen tiltakozik, mert közéleti alakjai közt csak az él, akit valóságos szereplő személlyel azonosítani tudok; amíg valamelyiket fel nem ismertem, árnyék marad. Ami nem jelenti azt, hogy az arcképek, vagy karikatúrák feltétlenül sikerültek volna, sőt, a másutt annyiszor ellenállhatatlan, bűvészi helyzeteket ontó karikatúrista a Megered az eső-ben másodrendű kabarék modernparódiáival utánoz egyszinten egykori futurista verseket és intellectuel-nek csúfolt fejtegetéseket.