Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám

SZINI GYULA: SZAFIA

Szini Gyula utolsó írását meghatottan közöljük. Játszi képzeletének fényjátéka ez.

A leomló, selyemfényű szőnyegfüggöny dús ráncaiba dülleszkedett Szafia, a táncosnő.

Teste mint a legfínomabb, leghalványabb borostyánkőszobor csillant át a habkönnyű, áttetsző lepleken. Éjszín fekete szemével - tiszta és mély tó - szerelmes epekedéssel nézett Omárra.

- Szép vagy ma, Szafia, - szólt nagyon halkan Omár - mint a hold, amely soká bujkált a felhők mögött és végre annál tisztábban, csillogóbban tündöklik elő. Nem volna csoda, ha eszemet veszíteném. De én nem vagyok kán, mint a bátyám. A kánnak hatalmában van, hogy ne az eszére, hanem szívére hallgasson. Ám az ilyen szegény fiú, mint én, aki itt él az udvar levegőjében és még egy kis földbirtoka sincs, amelynek jövedelmét nyugodtan elkölthetné, vigyáz az eszére, amelyre minden pillanatban szüksége lehet.

- Nem értem egészen a panaszodat, Omár, - felelte Szafia - hiszen azt mondtad, hogy a világ leggazdagabb embere vagy, mert én szeretlek téged.

- A mennyországért se cserélném el a szerelmedet, Szafia. De azért bár az enyém vagy, mégse vagy az enyém... Ne tiltakozz, Szafia. Én megértem, hogy az ilyen virágot, amilyen nem minden félszázadban terem ebben az országban, nem szakíthatja le holmi jött-ment szegény ember. Ennek ára van, amely csak a kánok kincsesládájából telik. Igaza van anyádnak, az öreg Zulejkának.

- Ha nem szeretnélek annyira, - mondta a táncosnő - megharagudnám rád az ilyenfajta beszéd miatt...

- Szafia, te drága, ártatlan gyermek, neked, hála Istennek, fogalmad sincs az életről. Anyád odaliszk volt és jobban tudja, mily ára van a párductermetű, istenien szép női testnek. És nem volna-e Isten ellen való vétek, ha ezt a kincset könnyelmű, leányos ésszel elpazarolnád?... Mit adhatnék én néked, Szafia?

- Ne adj semmit! A szerelmedet add! És bízzál bennem. Szafia csak azé lesz, akit szeret. A világ minden kincse se tudná eltántorítani tőled.

- Nem lehetsz az enyém, Szafia. Anyád elátkozna téged és engem is örökre. És az anyai átok megfogan.

- Én csak arra kérlek, Omár, hogy várj... Várj, amíg anyám meghal... Zulejka már öreg, a minap is csaknem félholtan találtam reggel az ágyán... Abban a pillanatban, amint Zulejka lehúnyja örökre a szemét, a tied vagyok. Ne kívánd tőlem, hogy anyámnak, amíg él, bánatot okozzak azzal, hogy férjhez megyek hozzád... Ó, te rossz ember, temiattad szinte kívánnám már anyám halálát... De nem, Allah ments! én azt kívánom, hogy Zulejka még sokáig éljen... az emberi kor legvégső határáig... és tőled, Omár, csak türelmet kérek. Ez a türelem lesz szerelmed bizonyítéka.

- Óh, te nemesszívű balga kisleány! Hát azt hiszed, hogy az élettel tréfálni lehet? Én várnék rád holtom napjáig, de jól tudod, hogy a bátyám, a kán türelmetlen...

- Nem leszek a káné, inkább meghalok! - felelte Szafia.

- A kán minden áldozatra hajlandó. Ajándékokkal halmozta el Zulejkát...

- Nem igaz!...

- Bárányszívű gyermek! Nem akarom előtted kisebbíteni anyádat... de tudd meg, hogy veszedelmes dolog, ha valaki ajándékokat fogad el a kántól és adós marad igéreteivel... ez könnyen a fejébe kerülhet!

- Nem értelek egészen...

- De mindent meg fogsz érteni, ha anyád így szól majd hozzád: «Leányom, az életemről van szó! Ha nem leszel a káné, levágják a fejemet!»

- Ne rágalmazd meg anyámat, Omár. Ő nem szólhat így a leányához, akit szeret. Anyám imád engem. Keservesen nevelt föl; minden éjjelét-nappalát nekem áldozta...

- És így csak természetes, - folytatta ugyanolyan hangon Omár - hogy most learassa annyi év keservének, fáradságának, önfeláldozásának jutalmát. Zulejka szörnyethalna, ha az a fejedelmi pálma, amelyet ő annyi odaadással nevelt föl, nem a kán paradicsomkertjét díszítené, hanem egy szegény földönfutó Omár kezébe kerülne.

- Épp ezért kérlek, - mondta Szafia, - várj addig, amíg Allah magához nem szólítja Zulejkát.

- Én várok, - mondta Omár - mert nagyon szeretlek... De nem kell sokáig várnom... Talán még huszonnégy óráig sem...

És furcsa, rejtelmes mosoly jelent meg ajkán...

Szerecsen szolga lépett be a függöny-ajtón, összefont karral. Néma és sötét volt, mint valami szigorú, kérlelhetetlen parancs.

Omár észbe kapott:

- Látod, mennem kell, Szafia. Még csak néhány pillanatunk van. A szerecsen néma és süket... Akármi történik veled Szafia, én szeretlek és szeretni foglak, amíg élek.

- Akármi történik velem, Omár, én szeretlek és szeretni foglak, amíg élek.

Omár kiment. A szerecsen szolga mélyen meghajolt előtte. Aztán odament egy rejtett ajtóhoz, amelyet eddig Szafia észre sem vett, minthogy függönydísszel volt elpalástolva, övéből kis ezüst kulcsot vett elő, felnyitotta az ajtót és távozott ezen az ajtón át, amelyet nyitva hagyott.

Szafia mintegy fél percig egyedül maradt. Megtapogatta övét, amelyben vékony, fínom acél volt, síma, hegyes, mint a kígyó nyelve. Aztán megnyugodva nézett a titkos ajtó felé.

Lépéseket hallott.

Öles termetű férfi jelent meg könnyű selyemruhában, amelyet azonban gyémántcsat tartott össze. A habkönnyű, fehér selyemruha még hatalmasabbnak és félelmetesebbnek mutatta a kánt.

Szafia előtt ott állt Ali-Nur, akitől hét ország reszketett.

Tökéletes ellentéte volt Omárnak. Szafia el se tudta hinni, hogy ezek testvérek, Omár karcsú és könnyű volt, mint a párduc, Ali-Nur hatalmas és széles, mint az oroszlán. Omár fiatal volt, mint a tavasz, Ali-Nur negyven éves volt és hosszú, fekete, göndör szakálla még öregebbnek tüntette fel. Omár pillantása szelíd volt, mint a hold, Ali-Nur fényes tekintetével épp oly veszedelmes volt találkozni, mint belenézni a Napba.

Ali-Nur mosolygott, kedvesnek és szeretetreméltónak akart látszani, de ki nem fél az oroszlántól, ha enyeleg is? Tüzes piros ajka, amint vakítón fehér fogai előcsillantak, a ragadozó állatokéra emlékeztetett.

Szafia még ily közelről sohasem látta a mindenható kánt. Megrémült tőle.

A kánnak szép, dallamos hangja volt, de oly mélyről jött, mintha domború mellkasában eltévedt volna és úgy búgott, mint a kürt.

- Szafia, először állunk egymással szemtől szembe. Szeretném, ha ez a pillanat a boldogsággal volna eljegyezve. Mint tudod, vagy talán észre is vetted, táncodat már régóta figyelemmel kísérem udvari táncosnőim sorában. Zulejka bizonyára elmondta már neked, mennyire el vagyok bűvölve táncodtól. Ha emberi szó képes volna leírni azt a bájt, amely minden mozdulatodból árad, én lehetnék a világ legnagyobb költője. Allah, a művészek művésze, a te tagjaidba, a te mozdulataidba beleírta a Paradicsom minden szépségét, gyönyörűségét, amelyet eddig emberi szemnek nem adatott látnia. A művészetedbe lettem először szerelmes, Szafia és csak aztán mozdult meg lomha, lassú szívem. Megkívántalak, Szafia, mint ahogy a pusztai vándor arra az esőcsöppre szomjas, amely még megmenthetné az életét. És amióta kívánlak, amióta úgy megszerettelek, azóta se nappalom, se éjjelem, mindig csak rád gondolok...

A kán elhallgatott. Talán időt akart hagyni, hogy ezt a szerelmi vallomást, amelyre készült és amely mégis mintegy robbanásszerűen tört ki belőle, a leány megérthesse, felfoghassa. A kán nem volt tisztában vele, mily hatást tett a leányra, Szafia szoborarca nem árult el semmit.

- Felség, - mondta a leány félénk, pihegő hangon - én nem ezért jöttem ide... nekem azt mondták, hogy táncolni fogok a többivel együtt... Hol a többi táncosnő?

A kán elmosolyodott:

- Zulejka tehát nem szólt neked semmit?... Ezt mindjárt gondoltam... Nem, Szafia, a társnőid ma nem fognak táncolni előttem... Azt akartam, hogy ma egyedül táncolj és hogy táncodnak csak én legyek tanuja. Zulejka ezt megigérte nekem, sőt a jutalmát is fölvette érte...

Szafia megrettent, úgyhogy szóra se tudta nyitni száját. Omárnak tehát igaza volna? Zulejka meg van vesztegetve?

- Látom, Szafia, - mondta a kán - hogy zavarban vagy... Nem kérdezek tehát tőled semmit és te se felelj semmit. Azon a nyelven beszélj, amelyre születtél... táncolj!

- Felség, ma a «bimbó»-táncot kellett volna ellejtenem, de nincs itt a hozzávaló jelmezem.

Ali-Nur tapsolt, megjelent a szerecsen szolga és már magával is hozta a tánchoz szükséges fátyolokat.

- Zene nélkül táncoljak?

A kán intett a szerecsennek, aki távozott és nemsokára táncrahívó zene dallamai csendültek fel anélkül, hogy bármiféle zenekarnak nyoma lett volna. A zenészek néhány szobával odább voltak elhelyezve és hatalmas hallócsövek segítségével - amely «Dionysios fülé»-re emlékeztetett - áradtak be ősi perzsa hangszereik hangjai.

Szafia magára öltötte a fátyolokat.

Zöldesszürke lebernyege a bimbó kelyhét utánozta. Összekuporodva, leguggolva, törzse mozgatásával követte csöndesen, halkan a zenét, amely a tavaszi fuvalmat jelképezte. Szafia maga volt a szundikáló bimbó rügyfakadás előtt. A zene mind pattogóbb, mind elevenebb taktusaira ébredezni kezdett, fölemelkedett, egyre magasabbra, lábujjhegyre, bimbóruhája itt-ott hasadozni kezdett és elővillant a virág: halvány borostyánszínű teste, míg végre leomlott róla minden lepel és ott állt a saját tavaszának sugárzó pompájában. Diadalmi harsonák hirdették a kikelet győzelmét.

Aztán Szafia magára kapta újra a zöldesszürke lebernyeget és szólt:

- Felség, a táncnak vége... Ha anyám már megigérte, nem akartam meghazudtolni.

Ali-Nur alig hallotta ezeket a szavakat. Minden érzékét annyira elbűvölte a tánc tündéri szépsége, hogy szinte megfeledkezett a körülötte levő világról.

- És most engedd meg, hogy hazamehessek, - szólt Szafia váratlanul hangos és erélyes türelmetlenséggel. A kán a kebléből egy smaragdláncot vett elő, amely előre oda volt készítve.

- Táncod jutalma!... - mondta. - Kincstáram egyik legnagyobb értékű ékszere.

Szafia elhúzódott:

- Nem fogadhatom el... A kánok ajándékát veszedelmes elfogadni.

- Miért, Szafia?

- Olyan jutalmat várnak, amelyet nem adhatok.

- De hiszen a táncodért adom. Ezt a jutalmat már előre megszolgáltad. Vagy talán nem becsülöd a táncodat egy smaragd nyaklánc erejéig, Szafia?

- Add át Zulejkának.

A kán tapsolt. A szerecsen belépett.

- Itt van Zulejka? - kérdezte tőle néma jelekkel Ali-Nur. A fekete szolga igent bólintott fejével. - Add át neki ezt a nyakláncot, - folytatta jelbeszéddel a kán.

A szerecsen a nyaklánccal együtt távozott.

Szafia lerogyott a földre.

- Mi van veled? - kérdezte ijedten a kán. - Hiszen halálsápadt az arcod.

Szafia nem felelt.

- Miért nem felelsz?

A leány a két kezébe temette arcát. Nem szólt egy szót sem.

- Felelj! Parancsolom!

A leány fölegyenesedett, talpra ugrott.

- Megvettél... pénzen... az anyámtól?

És övében a tőrt tapogatta észrevétlenül.

A kán részvéttel nézte:

- Szegény leányom, te még sokkal fiatalabb vagy, semhogy tudhatnád, mire képes a kánok kincse.

- És mégse leszek a tied, - mondta magában Szafia és láthatatlanul megsimogatta tőrét.

- A kánok kincse! - mondta magában Ali-Nur. - Véren szerzett kincs; és nem tagadja meg eredetét, vér, árulás, bűn, gyalázat tapad minden megmozdulásához. De hiába! e kincs borzalmas ereje megtörik ezen a szűzi ártatlanságon. Ez a leány mást szeret, nem engem.

Könnycsepp tolult akaratlanul szemébe és hogy azt elrejtse a leány elől, elfordult tőle. De a levegőben a háta mögött valami pici villám cikázott fel, Ali-Nur szerencsére észrevette, utánakapott és megfogta a leány kezét a tőrrel együtt.

Szafia térdre rogyott, mint a nagy bűnösök a messzi Keleten, azzal a mozdulattal, mintha hóhér bárdja alá hajtaná fejét.

- Végeztess ki, felség, de nem leszek a tied!

A kán lehajolt a táncosnőhöz:

- Kelj föl, Szafia, nem lesz bántódásod. Hogy ölethetnélek meg én, aki annyira szeretlek? Ha félsz tőlem, nesze, itt a tőröd, vedd vissza és akkor használhatod, amikor akarod.

És átnyujtotta a tőrt a leánynak.

Szafia csodálkozva nézett föl a kánra, akinek szeméből most már őszintén kitörtek a könnyek. Gépiesen átvette a kántól a tőrt és szólt:

- Felség, én fiatal, tapasztalatlan leány vagyok. Nem értem viselkedésedet, szavaidat, könnyeidet. Én még sohase álltam egy kánnal szemtől szembe.

- Ülj le tehát ide a kerevetre és hallgasd meg, hogy ki vagyok. Te tiszta, ártatlan lélek, meg fogsz érteni; országomban az egyetlen, aki meg fog érteni...

«Ali-Nur vagyok, akitől hét ország fél és reszket. Húsz éves koromban foglaltam el a trónt, amelynek lépcsőin csak véren át gázolva tudtam feljutni. Enyém lett a kánok kincse, amelyet fegyverrel szereztem meg. Én, a zsákhordó napszámos.

«A nép, amely fellázadt régi kánja ellen, engem ültetett a trónra, mert én lázítottam fel királya ellen. És én, a zsákhordó, úgy kezdtem uralkodni, mint a nép fia, csak a nép érdekében. De a régi főurak fellázadtak ellenem és én csak vérükkel tudtam megerősíteni trónomat. Aztán később a nép lázadt föl ellenem és ismét csak vérbe kellett fojtanom zendülésüket. Vér, vér és újra vér. A kánok kincse terhes örökség. Vérrel szerezték, csak vérrel lehet megtartani.

«És így lettem negyven éves. Enyém lett minden hatalom, amely valaha a földön egy fiatal zsákhordó napszámosnak jutott. Fürödtem rózsavízben, aranyban, ujjam egy intésére százak fejét vágták le és enyém lett minden szép nő, akit hivatásos udvari közvetítőnőim köröskörül hét országból fel tudtak hajtani számomra.

«És egy nap nem ízlett többé nekem se rózsavíz, se rózsaíz, se arany, se csók, se ölelés, a zenét megutáltam és még a madarak egyszerű, nemes dalát is csak undorral tudtam hallgatni. Mindenhez oly könnyen jutottam és a túllakottság, csömör érzése fogott el. A zsákhordónak nem szabad elrontania a gyomrát, ez csak született nagyuraknak való. Ember még nem utálta úgy a világot és embereket, mint én, Ali-Nur.

»És ekkor megjelentél te... és a táncodból megértettem, hogy van a világon valami, amit a kánok minden kincsével se lehet megszerezni: a szemed meleg pillantása, az ajkad rózsanyitó mosolya, táncra hajló derekad szivárványíve!

«És azt is észrevettem, hogy mindezt a kincset - egy naplopóra pazarolod.

«Az ember ne mondjon rosszat a testvéréről... nem mondok tehát egy korholó szót se többet Omárról. Hiszen szereted őt és én úgyse tudnálak meggyőzni, hiábavaló volna!

«Omár szeretett téged és te szeretted őt. Ezzel a hatalommal szemben tehetetlen voltam és csak sírtam magamban befelé. Kétségbeesésem határtalan volt.

«És ekkor egy nap megtudtam, hogy Omár titokban zendülést készít elő ellenem. Csak nagyon kevesen voltak az összeesküvők, maroknyi csapat, amelyet huszonnégy óra alatt szétszórtam volna, mint a pelyvát. De újra vért kellene ontanom. Testvérem vérét. Vér... és újra vér!... Megundorodtam...

«És ugyanakkor egy halvány reménysugár támadt szívemben: hátha Omár jobban szereti a trónt, mint téged...»

Nagy csend támadt... és a csöndben Szafia lázas lihegése hallatszott.

A leány hirtelen felugrott:

- Ne folytasd, Ali-Nur... A szívem pattanásig van feszülve... ha még egy szót szólsz... meghasad...

A kán nem folytatta tovább. Hosszabb szünetet tartott. Szafia magában halkan nyögdicsélt, mint a sebzett galamb. Hirtelen fölsivított a hangja:

- Nem, ezt se bírom ki!... A bizonytalanság öl!... Megőrülök!... Folytasd, Ali-Nur!

A kán folytatta:

- Próbára tettem Omár szerelmét és így szóltam hozzá: «Nem akarom, hogy testvérvér folyjon. Én odaadom neked trónomat, országomat, egy föltétellel: ha nekem adod Szafiát!...» És Omár...

- Nem igaz! Hazugság! - sikoltozott a leány.

A kán tapsolt, amire megjelent a szerecsen, akivel Ali-Nur jelbeszéddel valamit közölt. A fekete szolga távozott.

- Hiszen még nem tudod - folytatta a kán Szafia felé -, hogy miről van szó és máris tiltakozol... Egyébként pedig itt van az ember, akinek az ékesszólása nagyobb hatással lesz rád, mint az enyém...

A szőnyegajtón maga Omár lépett be.

Néma főhajtással üdvözölte a kánt, aztán Szafia felé fordult.

- Négyszemközt hagylak titeket - mondta Ali-Nur és eltünt a titkos ajtón át.

Omár csak egy lépést mert előre tenni. Megállt. Lesütötte tekintetét, nem mert Szafia szemébe nézni.

Ebből a néma beszédből a leány megértett mindent.

- Szafia! - kezdte Omár rekedten.

- Eladtál! - mondta a leány tompa ólomhangon.

- Szafia!...

- Az anyámnak joga volt hozzá, de neked nem... Hitvány vagy! Áruló vagy!

- Szafia, te meg se hallgatod az embert!...

- Kell-e még mondanod valamit? Viselkedésed mindent elárul.

- Előbb hallgass meg, aztán ítélj...

- Ítéltél te magad fölött... számomra ezentúl halott vagy; még ha kán is lennél...

- Szafia, én csak annyit mondok, hogy vigyázz szavaidra... Most én teszlek próbára... Szerelmed most fogja kiállni az igazi tűzpróbát...

- Eladtál Ali-Nurnak! Mit kívánsz még? Mit mondhatsz még?... Nincs többé semmi közöm hozzád... Eladtál...

- De nem tudod, mily föltétellel! - szólt Omár ravasz mosollyal. - Most már rajtad múlik, hogy felséges asszony, kánné akarsz-e lenni, vagy pedig Szafia, a táncosnő maradsz-e?

- Világosabban!...

- Amikor a bátyám, aki ravasz és kegyetlen természetű ember - szólt Omár - megtette ajánlatát, hogy teérted cserébe odaadja nekem trónját, én szándéka mögött cselt sejtettem. Téged meg akar kaparintani, aztán a trónról utóbb majd elkerget engem. Mert a hadsereg zöme vele tart. Az én híveim maroknyi csapata nem tudna ellentállni Ali-Nurnak, ha ellenem jönne... Én is vagyok oly ravasz, számító ember, mint Ali-Nur és azt feleltem neki, hogy én az ő ajánlatát csak akkor fogadhatom el, ha teljes bizonyosságot kaphatok afelől, hogy ő nem fogja visszafoglalni a trónt. Ali-Nur azt mondta, hogy bármit kívánok tőle, megteszi. Én így feleltem: «Van egy lassú, de biztosan ölő méreg, az anadurmatha. Ha ebből egy fél serleggel megiszik, hét órát tart még élete, de ez a hét óra élete legkönnyebb, legkellemesebb hét órája lesz, mert az «anadurmatha» csodálatosan felfokozza minden érzékünket, elnyomja minden fájdalmunkat, mennyei könnyűséget érez az ember, mialatt a méreg rombol a testében észrevétlenül. Az utolsó percben, úgyszólván a legutolsó pillanatban összeesik az ember és minden fájdalom, szenvedés nélkül hal meg hirtelen. Ali-Nur ismerte az «anadurmathá»-t.

- Óh most már kezdek érteni mindent!... Tehát az volt az a keserű szagú méreg, amelyet otthon Zulejka főzött!

- Ali-Nur - folytatta Omár - elfogadta föltételemet. Hajlandó volt meginni az anadurmathát. De az én óvatosságom még tovább is terjedt. Leveleket irattam vele, amely levelekben bejelenti öngyilkosságát, hogy ezzel rólunk - rólad és rólam - elhárítsa a mérgezés gyanúját vagy vádját.

- És kiitta a mérget?

- A serleget félig kiitta - felelte Omár, aki föllebbentette az ajtó szőnyegfüggönyét és átmutatott a szomszéd szobába. - Abban a kalcedonból való serlegben volt a méreg, a fele hiányzik.

Szafia átfutott a szomszéd szobába, megszagolta a félig kiürített serleget: megismerte annak a főzetnek a szagát, amelyet otthon Zulejka kotyvasztott; nyilván Omár rendeletére. Most már világos volt előtte az egész összefüggés.

- Ali-Nur mikor itta ki az anadurmathát? - kérdezte.

- Mielőtt hozzád bejött.

- Tehát már csak hét óráig élhet?

- Amelyből egy negyedóra már le is telt.

- Szóval mégis eladtál engem! - mondta Szafia hűvös, szinte közömbös hangon. - Az ártatlanságomat, amely nem is a tied, eladtad. Szép kis vásár!

- Tetőled függ... - felelte Omár rejtelmesen. - Mert ha ügyes leány vagy, addig bolondíthatod, addig vezetheted orránál fogva Ali-Nurt, amíg a méregtől össze nem esik... Akkor aztán az ártatlanságod is megmarad és azonkívül tied lesz a királyné trónja az oldalamon. Tehát most már tisztán rajtad múlik: kánné vagy táncosnő akarsz-e lenni.

Szafia felelni akart valamit, de gyorsan magába fojtotta a szót.

- Úgy-e megértettél, kis Szafiám? És még mondd, hogy a te Omárod ostoba fickó, hogy legföljebb zsákhordónak való! Nem nagyszerűen rendeztem-e el mindent? Ali-Nur a fűbe fog harapni, vagyis inkább a hálószobája szőnyegébe... Az én Szafiám pedig megmarad az én érintetlen menyasszonyomnak... kánné őfelsége lesz belőle és boldogok leszünk mindaketten, mint a mesében... Megértettél?

- Meg - felelte Szafia szintelen hangon.

- Most behívom Ali-Nurt... Légy okos, Szafia!... Ali-Nurnak már hét órája sincs egészen hátra! Ígérj, folyton csak ígérj és ezzel húzd ki az időt?

Omár távozni akart, de az ajtónál meggondolta a dolgot, visszajött:

- Egy csókot, Szafia!

- Nem, csak majd utána - felelte Szafia ravasz mosollyal. Tartsuk be becsületesen a szerződést!

Omár csók nélkül távozott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szafia alig vette észre, amikor Ali-Nur újra belépett; a kán lépéseinek neszét felfogta a vastag szőnyeg.

A leány a kereveten kuporgott, lábait maga alá húzva. Arca vánkosba volt temetkezve.

Al-Nur gyöngéden megérintette a vállát.

Szafia felkapta a fejét és Ali-Nur szemébe tekintett. Ilyen vadmacska-szemeket még nem látott a kán. Könnynek nyoma se volt a leány szemében, de valami belső düh és dac emberfelettivé nagyította pupilláját.

- Szörnyű ember! - nyögte Szafia. Le nem írhatón szép volt még a szája mozgása is és a korholó szavak, amelyek elhagyták ajkát.

A kán mosolygott. Rejtelmes és földöntúli volt a mosolya.

- Táncolj, Szafia - szólt halkan, dallamosan. - Oly boldog vagyok ma és csak örömöt, zenét, táncot akarok magam körül látni...

- Nem táncolok! - mondta a leány halkan, de keményen. - Nincs kedvem táncolni!

- Akkor maradj. Nekem elég, ha látlak...

- Nem maradok! - mondta a leány. - Elmegyek...

- Szafia!

- Ne állj utamba!... A tőr nálam van!

És megvillant tőre a levegőben.

A kán visszatorpant.

- Szafia! - mondta halkan, megdöbbenve. - Hát ilyen kegyetlen tudsz te lenni? - Vadmacska! - mormogta magában.

És meglepetésében utat nyitott Szafiának... Szafia a szőnyegajtón át kiosont.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ali-Nur utána akart rohanni, de valami visszatartotta. Csak nézett bele az ürességbe, amelyet Szafia hagyott maga után...

Néhány másodpere telt el így néma, dermedt csendben...

Néhány másodperc mulva újra megvillant Szafia teste a szőnyeg-ajtóban. Olyan volt, mint valami teljesen ruhátlan borostyánkőszobor.

- Visszajöttem, Ali-Nur - mondta szinte dúdoló hangon. - Itt vagyok. A magam akaratából.

- Szafia!... Tehát megértettél!...

- Szomjas voltam... A szomszéd szobában egy kalcedon serleget találtam...

- Allah szent szerelmére! Hiszen abban méreg volt.

- Tudom!... Kiittam a maradékot, amit meghagytál... És most egészen a tied vagyok, Ali-Nur.

Kitárta a két karját.

Szép volt, mint a szerelem.

Szép volt, mint a halál.