Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
10.

Magára maradt és tovább beszélt.

- Hová kell még nekem mennem? Fölkeresem az embereket. - Úgy mondta ezt, mintha ez mindjárt keresztülvihető is volna és határozott irányban kezdett menni. A nagy csarnok mögött még nem indult meg a hajnali mozgolódás, a baromfipiac ketreceiben kakasok kukorékoltak, különben csönd volt. Hideg raktárépületek, vasúti vágány mellett ment el. Erre sem járt soha életében. Az egyik tökéletesen néptelen, lélektelenül alvó utcán éppen bekanyarodott, mikor siető, óvatos lépések közeledtek feléje. Meg akart fordulni, úgy érezte, hogy leselkedik rá valaki.

Abban a pillanatban elkapta valaki a nyakát és rémült kiáltásának csak egy foszlánya tört ki a levegőre. Ez a megszakított, eltört ordításdarab azonban annál rémesebben szaladt szét minden irányban. Görcsösen belemarkolt, belekarmolt a támadó, fojtogató kézbe, míg agyában villámgyorsan pergett le minden, minden.

- Hát ez vár rám? - nyöszörgött belül és már nem bánta volna, ha akármi lesz is, csak levegőt, egyetlenegyszer levegőt kapna még. Megdobbant a mellén egy ököl, de előbb velőthasító éllel fúródott valami a bordái közé.

- Ké-é-s! - akarta ordítani, de csak annyit mondott: - kkk... - Elterült a földön, a félelem hálóba vette egészen minden idegszálát, még érezte, hogy valaki kíméletlenül dobálja a karjait, a mellénél kotorász, aztán becsukta a szemét.

A kórházi ágyon nagy sóhajtással nyitotta ki a szemét. Nem tudott mozogni és pántként fonta körül a karbolszagú kötések pólyája.

- Feltétlenül szembesíteni kell! - szólalt meg a rendőrtiszt, az orvos bólintott és legyintett a kezével. Mindegy!

Kis idő mulva egy feldúlt arc hajolt föléje, Lukács látta, hogy fogják ezt az embert.

A tányérsapkás fiatalember volt.

- Ismeri ezt az embert? - kérdezte a rendőrtiszt.

- Ő, ő, - hebegett Lukács, az ápolók megemelték a fejét és nagynehezen kinyögte: - Ő volt!

A tányérsapkás szeme megrebbent és az ajka megrándult.

- Meghal? - kérdezte tompán.

Lukács megértett mindent és szeméből patakzott az élet után való kívánság bő vágya, feszülten figyelt, leste a választ, de nem felelt senki.

- Nem halok meg! - ujjongott és mosolyogni próbált.

- Ide figyeljen, - szólt hozzá barátságosan a rendőrtiszt és még a hangja is olyan volt, mint mikor lábujjhegyen jár valaki, - érti, amit mondok?

Lukács bólintani próbált, de csak pislogott.

- Teljes öntudatnál van, csak a nagy vérveszteségtől gyenge. - Ezt az orvos mondta.

A rendőrtiszt most az ágy mellől felvette a viaszosvászontáskáját és Lukács elé tartotta. A táska véres volt. Lukácsnak úgy tünt föl mindez, mint valami varázslat.

Ha kezét mozdítani tudta volna, eltakarja a szemét, ha beszélni tud, könyörgött volna, hogy vigyék el a táskát, így csak nyöszörgött és az arca iszonyatot árult el.

- Meghalok! - riadt rá a valóságra. - Azért nem felelt az előbb senki.

- Ismeri ezt a táskát?

Megint behunyta a szemét és újra kinyitotta.

- A magáé? - kérdezte a rendőrtiszt és kinyitotta.

Lukács látta a bankjegyeket. Tiltakozni akart, szabadulni akart a gyilkos, átkozott jószágtól. Felemelkedett, meg akarta forgatni a fejét, hogy «nem», beszélni, ordítani akarta, hogy nem.

Az orvos sietve nyúlt utána, már késő volt: mozdulatlanul esett vissza a párnára és a feje előrecsuklott, borzalmas, hideg igent intve válaszul a kérdésre.

- A tárcát hagyatéki letétbe tesszük! - diktálta a rendőrtiszt az írnoknak. A kihallgatás véget ért.