Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · †PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

†PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
7.

- Mindjárt fél kilenc, - szólt másnap reggel a határvámosztályban a szokásos rendezkedés, rágyujtás és előzetes politizálás után Gazsonnay Somogyinak. Nekikészülődtek a munkának és közben mind a ketten arra gondoltak, hogy Nagy még mindig nem jött be. Tellyesnik ugyan diszkréten, magábavonulva szokott ülni úgy fél után öt vagy tíz percig, de akkor aztán végigjárja minden reggel az osztályt, mert háromnegyed után pár perccel Zaturcsák főtanácsos is megérkezik és akkor Tellyesnik jelentést tesz.

- Még öt perce van, azalatt befuthat, - jegyezte meg Somogyi.

- Igazán sajnálom, szegény ember, ez a kettős munka, meg a családi gond felőrli őt!

- Hja, hja, - sóhajtott Gazsonnay és regényes várakozással várta ő is Lukácsot. Érdeklődéssel figyelte ennek a furcsa embernek a sorsát, hogyan bonyolódik és főképpen az tetszett neki, hogy egyedül ő tudja a titkát. Gazsonnay meg volt győződve, hogy Lukáccsal valami történt, mikor azonban fél kilenc után öt perccel feltárult az ajtó és Lukács jelent meg, ő maga is elcsodálkozott.

Ilyen önmagából kifordult, kétségbeejtően gyűrött és feldúlt arcot nem lehet megdöbbenés nélkül végignézni.

- Beteg! - súgta Somogyi.

- Nem aludt egy pillanatot sem az éjszaka, - állapította meg Gazsonnay és résztvevően fordult hozzá.

- Valami baj van, kollega?

Lukács se jobbra, se balra nem nézve egyenesen a helyére ment, leült. Abban a pillanatban Tellyesnik keménysarkú kopogással elindult a terem végéről és minden asztalnál jó reggelt kívánt.

Nyílván nem vette észre, milyen állapotban van Lukács, mert odaszólt: - Kérem, Nagy úr, ma összeegyeztethetjük azt a két új hivatalt, aminek az elszámolásai önnél vannak. Legyen szíves hozzámfáradni.

Lukács merően bámult maga elé a levegőbe, nem látszott észrevenni semmit. Tellyesnik végigköszönte az osztályt, bement a főtanácsos szobájába, kijött, visszaült helyére és várt. Rágyujtott a rövidszivarra, rendezkedett a helyén, végre elcsöndesedett, krákogott és megszólalt:

- Kezdhetjük, kollega úr!

Somogyi és Gazsonnay most már tudták, hogy baj lesz, rögtön történik valami, ha közbe nem lép valamelyikük.

Gazsonnay szánta el magát, hogy cselekedni fog. Odalépett Lukácshoz, a vállára tette a kezét.

- Hagyjanak, ne bántsanak! - nyöszörgött Lukács és szinte eszelősen ugrott fel a helyéről.

- De Nagy úr! - biztatta Somogyi és békéltetően állta az útját, gondolta, észre lehet téríteni szép szóval.

Lukács észvesztő gyorsan hadart valamit és a végén keserű nevetésbe tört ki.

Csak annyit értettek az egészből: «Haazbr grik vértpd». Olyan volt, mint a gramofon, ha rosszul indítják.

- Mit mondott? - kérdezték egymástól Somogyi és Gazsonnay.

Már Tellyesnik is észrevette, hogy valami történik itt, ami nincs rendjén. Odabenn pedig, Zaturcsák szobájában ajtónyitás hallatszott. Gazsonnay látta, hogy elérkezett az idő, itt tenni kell. A tisztviselők felugráltak, valaki a csengőhöz szaladt és megnyomta.

- Hagyják csak, - rendelkezett Gazsonnay. - Rosszul van. Majd én hazaviszem.

Karonfogta, a fejébe nyomta a kalapját és határozottan szólt rá:

- Hazamegyünk!!

Lukácsnak megrándult a szája és a feje lebillent: «Haza!!»

Gyorsan cipelte őt magával Gazsonnay, a nagy folyosón elkerült vele a hátsó liftig.

- Hívjon taxit, gyorsan! - szólt a portásnak.

Lukács a kimerült emberek ájultságával hagyta, hogy rendelkezzenek vele, mint valami tehetetlen poggyászdarabbal. De mindent megfigyelt és merev tekintettel nézett végig időnkint a két kezén.

- Te játszottál! - szólt rá a kocsiban Gazsonnay.

Erre a szóra megremegett Lukács, bólintott a fejével.

- Mennyit vesztettél? - kérdezte Gazsonnay.

Lukács mereven bámult, hosszú, kínos hallgatásba merült, egyszercsak könnyek futottak ki a ráncos szemek árkából.

- Mindent, mindent elvesztettem.

Aztán átmenet nélkül egyszerre értelmesen, izgatóan beszélni kezdett és úgy hadonászott, hogy Gazsonnay a legrosszabbtól tartott.

- ...Egyszercsak felugrik, megy az ablak felé. Fejjel nekiugrik. Hiába mondom «Fogják meg!» Mindenki áll, tolonganak. Odalenn rendőr. «Csukják be a kaput!» «Senkise távozhat.» «Eloltják a lámpát», rendőrök. Most, most és kinn vagyok az utcán! Már látom a fejét. Tiú, tiú! Mentők. Nincs feje! Tőlem kért mégegyszer kölcsön! «Utoljára», mondom! «Legyen nyugodt, utoljára! és megszorítja a kezem. Te ismerted! Az a magas, elegáns fiatalember. Egy gyárosnak a fia!

Gazsonnay lassan-lassan kihámozta a történetet.

- Tehát öngyilkos lett valaki a klubban?

- Igen!

- Te mennyit vesztettél? Mennyi pénzed maradt? Mutasd!

- Óóó, - motyogta újra magába süllyedten Lukács, - pénz? pénz? itt van, itt van mind, vidd!!

Elővette a viaszosvászontáskát, kiforgatta a zsebeit, pénzt és zsetont vegyest. Gazsonnay hüledezve szedte fel az elhajigált ötveneseket, huszasokat, százast, tizest, ötöst. Volt az több mint háromezer pengő.

- Hiszen te nyertél. Ide hallgass, nyertél!!

Lukács könyörögni kezdett.

- Pszt! Ne szólj senkinek! Megfognak, lecsuknak. Elvittem a pénzt, én nyertem el mindent. Ez megbosszulja magát.

- Szamárság, - csillapította Gazsonnay, - ha más nyert volna, az a fiú akkor is kiugrik az ablakon. Mi közöd neked ahhoz? Túlérzékeny vagy. Sokat töprengsz. Jelents beteget, menj egy kicsit levegőzni! Vedd ki a szabadságod!

- Igen, szabadságot veszek. Meg akarok gyógyulni. De nem tudok. Ebből nem lehet meggyógyulni...

- Dehogy is nem, öregem. - Gazsonnay vállveregetve segített a kiszállásnál. Megérkeztek.

Sinkóné kiugrott az üzletből, mikor meglátta Lukácsot, utánaszaladt.

- Tessék egy pillanatra bejönni!

Odaadta a százpengőst: - Őnagysága azt izente, hogy nem vásárol többet itt. Tessék, visszaadom a pénzt. Ha esetleg valamire Nagy úrnak lesz szüksége...

Lukács a kezében lóbálta a százpengőst.

- Látod, nem kell ez a pénz senkinek! Meg van mind átkozva!

Gazsonnay látta hogy nem hagyhatja ilyen állapotban magára a barátját. Felkísérte. Lukács nagynehezen kinyitotta az ajtót, az asszony nem volt otthon.

Lukács gépiesen vetkőzni kezdett, de nem feküdt le, ott ült a sezlón szélén és nézett mereven a falra.

Egyszercsak nagy sóhajtással ráfordult a dívánra és becsukta a szemét.

- Csinos história! Az idegeid nem érnek öregem egy vasat se!

Gazsonnay beletette a pénzt a viaszosvászontáskába, aztán otthagyta.