Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · †PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
†PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
5.
Három hete nem étkezett otthon Nagy Lukács. Keményen tartotta magát. De az asszony is. Mikor a férj késő este hazatért, néha még felriadt az asszony és sírós félelemmel megszólalt: Ki az?
Lukácsnak most már külön kulcsa volt, az asszony kitette a sezlónt az ebédlőféle nappaliba és egyszer csak oda ágyazott neki. Mikor egyszer hazatért, ez a változás kellemesen lepte meg. A sok gondolkozástól nem tudott amúgy sem aludni, a pénzt sem érezte biztonságban a kabátja zsebében, így aztán ébren aludt és hallotta a felesége nehéz szuszogását. Ez kellemetlen volt. Végre azonban hosszas fejtörés után bebiztosította a pénzt.
- Tedd legalább a bankba! - unszolta Gazsonnay. - Ha már nem adod a feleségednek. Egy milliomos sem jár állandóan ezer pengővel a zsebében. Hisz a villamoson is kivehetik a pénzt!
- Nem teszem bankba, nekem minden pillanatban szükségem lehet rá, - szólt meggyőződéssel Lukács. - Én operálok ezzel a pénzzel. Érted, én operálok vele. Fel fogom magam szabadítani vele!
Valóban állandóan törte rajta a fejét, mit kezdjen a pénzével.
Egyelőre azonban semmi okos és keresztülvihető dolog sem jutott az eszébe.
Úgy döntött végül is, hogy megvárja a kedvező alkalmat, állandóan résen lesz és ha egyszer tízezer pengője lesz, azzal már kezdhet valamit.
Az ezerötszáz pengőből már elköltött háromszázat. Sokba került mindennap a vacsora, ebéd, kávéház, ismerősök, akik hol két pengőt, hol ötöt kértek kölcsön, aztán eltűntek, vagy szenzációs üzletet ajánlottak, de az ilyesmire sem adott már Lukács, legfeljebb öt pengő előleget. Általában kifejlődött benne valami szimat: szagolta a pénzt. Megérezte, hogy az, akivel éppen beszél, mennyi pénz erejéig «jó».
És óvatos lett. Addig-addig spekulált, míg egy este izgatottan ért haza. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. A szoba ajtajához tette a fülét, hogy a felesége nem hallgatózik-e, aztán belépett az illemhelyre, bereteszelte az ajtót. Kinyitotta az ablakot, spárgát vett elő a zsebéből. Jó másfélméternyi spárga volt. Ezt rákötötte egy viaszos vászonzacskóra, amibe előzőleg begyömöszölte a pénzt. Az ablak külső gombjára jól ráerősítette az erős madzagot, amelyet előzően ki is próbált, hogy nem szakad-e el. Kiengedte a vászonzacskót a világitóudvar fölé.
Most végre bebiztosította a pénzt! Nyugodtan alhatik.
Levetkőzött és lefeküdt a sezlónra az első szobában. Már majdnem elaludt, amikor hallotta, hogy a tetőn, az ablakokon zúgva dörömböl a tavaszi vihar szele. Felugrott, lábujjhegyen kiosont és megnézte a madzagot. Megnyugodva tért vissza. Még azt is megnézte, nem látszik-e belülről, hogy kívül valami lóg az ablakon. Nem látszott.
Azóta valamivel nyugodtabban aludt, reggel elvette a pénzt, este újra kihelyezte. Közben eső is volt, de a pénz nem ázott meg. Nem győzött eleget csodálkozni, hogy milyen leleményes ember ő és napközben is többször elmosolyodott, ha a «találmányára» gondolt. Mindenesetre nyugodtabbá vált és ennek ideje is volt.
A hivatalában ugyanis kezdtek ferdén menni a dolgok. Volt egy ügyosztályi sürgős darabja, amihez az előaktát kellett volna megkeresnie és az akta már nyolc napja ott feküdt az íróasztalán, mert nem volt soha annyi lelkiereje, hogy lemenjen az irattárba és a poros kötegek között töltsön félórát.
Idefenn pedig, az asztala előtt álmodozással töltötte az időt. Ha Tellyesnik, a főnökhelyettes, valamilyen ügyben magához szólította és a fogpiszkálóra szúrt rövidszivar csutakja mellől selypítve szólt:
- Nagy úr, kérem! - Lukács, mintha revolvert sütöttek volna el a füle mellett, úgy ugrott föl a székről, a szíve vadul és rendetlenül dobogott. Néha meg hirtelen sötétté vált előtte a világ, nem csukódott be a szeme, nézett, merően, szemet tátva, de nem látott egy tapodtat sem, úgy hogy ilyenkor megállt és a kezével kapaszkodó mozdulatokat tett.
- Kolléga úr, vigyázzon az idegeire! - figyelmeztette jóindulatú, kíváncsi részvéttel Böröczky, aki a titkos segélyosztás óta, hogy ketten kaptak csak az osztályból, valami bensőbb, szorosabb közösséget érzett kettejük közt.
- Á, semmi! - mosolygott Lukács, noha maga is érezte, hogy ez sokáig nem mehet így.
- Nono! Ismerte Pavhurszkit a jövedékiből? Az is így kezdte. Két évre rá, hogy figyelmeztettem, már temettük is szegényt. Azóta régen főtanácsos lenne. És úgy-e, nem érez néha olyan összerezzenést, mintha meg akarna fulladni? Próbálja meg egyszer, csukja be a szemét és keresse meg az egyik tenyerének öt ujjával a másiknak az öt ujját. Ha nem találja, rögtön Meindonnerhez, az egy orvos! Engemet is ő gyógyított meg. - Bizalmasan súgta Lukács fülébe: - Bizony, ma én már rács mögött lennék, ha nem fordulok idejében hozzá!
Lukács belevörösödött, úgy restelte magát. Ha Böröczky így beszél, mit mondhatnak a többiek? Hirtelen, mintha valaki súgta volna, száraz, tárgyilagos hangon magyarázta:
- Kis kimerültség, tudja, Böröczky úr. Ugyanis az utóbbi időben a viszonyaim miatt kénytelen voltam mellékfoglalkozás után nézni és most néha éjfélutánig dolgozom.
- Úgy, az más, - szólt Böröczky és bizalmasan az ablakmélyedésbe vonta Lukácsot, ahol ő rendesen a tízóraiját szokta fogyasztani. Ilyenkor ugyanis szellőztettek, kinyitották az ablakot és a hivatalnokok csoportokba verődve beszélgettek.
- Az más, - szólt ismételten Böröczky, mikor lenyelte a sonkászsemlye darabját, amit az elébb leharapott. - Ez megmagyarázza a dolgot és nem olyan kellemetlen, mint egyes találgatások.
- Miféle találgatások? - riadt fel Lukács.
- Nos, csak magunk között mondom, természetesen a nevet nem árulhatom el, de valaki, hisz az mindegy úgyis ilyen esetben, hogy ki, szóval valaki azt mondta, hogy ő úgy hallotta, hogy kolléga úr kártyázni szokott.
- Mit, hogy én? Nahát ez szemtelenség. Aljas hazugság! Hogy én kártyás? És honnan gondolják ezt rólam?
- Semmi, csak olyan mende-monda, hogy az illető ment volna a körúton és kolléga úr vitatkozott volna valakivel, hogy igenis a kártyaklubba menjen a taxi. Kérem, én nem hiszek semmit az egészből, csak elmondom. Utóvégre az ilyesmit jó tudni, mert az ilyen pletyka még kellemetlen lehet önnek.
- Biztosítom önt róla, az illető tévedett. Különben pedig a családi gondok áldozata vagyok. Ugyanis a gyerek betegsége, az orvosi költség, hiszen ön tudja, hogy megy ilyenkor a pénz az embertől. Szóval, akármennyire is kimerít, kénytelen vagyok továbbra is éjszakáig dolgozni.
Ezt olyan őszintén és szenvtelenül mondta, hogy maga is megdöbbent rajta. Íme, így tud ő is hazudni! De nehéz a hazugságból kikeveredni, ha egyszer belegázol az ember ebbe a mocsárba.
- És legalább jól megfizetik a délutáni hivatalában?
- Sajnos, nem. Havonta úgy kétszáz pengőt jelent mindössze!
- De kolléga úr, hiszen az gyönyörű! - lelkendezett Böröczky. - Az egy exisztencia, abból meg lehet élni. Nagy cég? Bank?
- Ö, ö, - tagadta a fejével Lukács és villámgyorsan eszébe jutott: - Speditőr, szállító.
- Ja, ott még megy! - hagyta rá Böröczky és tovább ette a sonkászsemlyét.
Mint rendesen, most el-elbóbiskolt az aktái fölött, de észrevette, hogy ez után a beszélgetés után lassan elterjedt az osztályban a híre, hogy mi az oka a rendkívüli viselkedésének. Somogyi például többször résztvevően és bizonyos tisztelettel nézett rá, amint elhaladt az asztala mellett. Sőt egyszer meg is állt, mintha mondani akart volna valamit.
Lukács megértően mosolygott. Kétszínü bagázs! Ezek ők! Az egyik percben kiirtanák az embert az állásából egy rosszindulatú pletykával, a másik pillanatban hízelegve simogatnak a nézésükkel. Nincs bennük jellem. Érezte, hogy mindenki tudja már a hazugságát és most talán irígykednek is. Kivéve persze Gazsonnayt, aki majd megpukkad, olyan jót mulat az egészen.
Alig várta, hogy két óra legyen. Meg akarta számolni a vászonzacskóban levő pénzt. Megvan-e mind az ezerkétszáz pengő. Ki nem fog venni belőle. De megolvassa. Ez kedves szórakozás volt, új erőt merített megint belőle. A kollégák egymásután álltak fel és távoztak. Még Somogyi maradt az osztályban. Elmerülve rendezgetett a fiókjában, végre kissé türelmetlenül odaszólt Lukácsnak.
- Kolléga úr még sokáig marad? Két óra tíz van már!
- Nem, rögtön megyek, csak egy privát ügyem van még! - felelt Lukács, abban a reményben, hogy ezzel lerázza őt, de tévedett. A púpos, hosszúkezű, előrenyúlt és hegyesállú Somogyi makacsul motoszkált továbbra is az asztalán.
- Na, akkor megvárom a kolléga urat! Máma úgyis ráérek ebédelni. - Lukács nem kérdezte, miért ér rá ma, éppen ma Somogyi, de látva, hogy itt nem lesz alkalma a pénzolvasást keresztülvinni, hát kényszeredetten felállt, vette a kalapját és a botját. Újabban mindig a kampósbottal járt, mert arra gondolt, hogy éjszaka, amint hazafelé megy, megtámadhatja valaki.
A lépcsőn leérve Somogyi még mindig az időről beszélt kitartóan, csökönyösen. Hogy azt mondja: májusban még nem szokott máskor ilyen kánikula lenni, tegnap már 24 fok volt Kaposváron, az pedig hűvös hely és a rádió bemondása szerint tartós, száraz meleg várható, a hó végén zivatarosra váló hajlammal. Azt is megjegyezte Somogyi, hogy sokak szerint a rádió bizonyos abnormitást, rendellenességet vitt az időjárásba és hogy ez talán nem is olyan butaság, ha meggondoljuk, hogy a nagyfeszültségű áramok a levegőben keringve ésatöbbi.
Lukács elszántan vágott elébe a nagy szóáradatnak:
- Kolléga úr merre tart?
- Én? - csodálkozott Somogyi a váratlan kérdésen. - Én a Vérmező mellett lakom mindjárt. A Logody-utcában. Ahol az az új ház van, tudja? És mellette az a kicsi egyemeletes. Na, abban lakom.
- Mert én meg itt megyek le a Halászbástyán. Én ugyanis a Futó-utcában lakom és a feleségem már biztosan vár is. Tudniillik nem szoktam elkésni!
- Azt hittem, hogy kollega úr a «Rézhordóban» ebédel. Ugyanis arra szoktam többszörönkint látni. Persze, mikor siet úgy-e a délutáni hivatalába?!
Lukácsot elöntötte a méreg. Ez a kis púpos, majomszabású ember mindent tud, úgylátszik. Ez megfigyelte, hogy ő valóban három hete minden áldott nap a «Rézhordóban» ebédel és már azt is tudja, hogy neki állítólag mellékfoglalkozása van. Röviden felelt:
- Eltalálta, kolléga úr, de ma kivételesen otthon ebédelek. Ezért a Lánchídon megyek keresztül. - Remélte, hogy ezzel most már elvágta magától ezt az embert. Egyúttal arra gondolt, hogy valóban haza is megy ma, mert ez az ember még megteszi, hogy utánakémlel.
- Elkísérem! - bökte ki Somogyi és Lukács mellé szegődött.
Lukács ráhagyta, itt igazán nem tehetett semmit. Kénytelen-kelletlen felelgetett Somogyi kérdéseire. De Somogyinak úgylátszik ez még jobban imponált.
- Kollega úrnak tökéletesen igaza van. Manapság annyit dolgozik az ember, amennyit lehet. Ma nincs az kérem, hogy nyolc órai munkaidő és levágjuk a kanalat, mint a kőmíves a déli harangszónál. És ez imponál nekem, hogy a kollega úr csak hagyta a kollegákat: csak beszéljetek, pletykáljatok, én dolgozom. Így igen, így lehet valamire vinni az embernek. Ma kérem nehezebb megkeresni talán a pénzt, de, ami van, annak nagyobb is az értéke. Jó, úgy-e önnek szüksége van ma arra a mellékkeresetre, de majd elmulik az a baj is és akkor ön megspórolja, félreteszi azt a pénzt havonta. Hát így, kérem, ez a normális ember, nem pedig: annyit keresni, amennyit éppen megeszik az ember. Ezek a született szegények. Az ilyeneken nem érdemes segíteni, mert örökké segítségre szorulnak úgyis.
Lukács néha-néha visszanézett a szünetnélkül beszélőre, amint az izzadtan loholt mellette. Nem tudott szólni. Azon törte a fejét, mit akarhat tőle ez az ember.
Somogyi végül a gyerek betegségére tett célzásokat. Tanácsokat adott és ez Lukácsot valósággal lesujtotta. Félve gondolt rá, hogy az Isten megveri ezért a hazugságáért és a gyerek valóban megbetegszik majd. Sietősre fogta a lépéseit. Ma feltétlenül hazamegy.
- No, nem mondom, nem olyan túlságosan komoly a baj, vérszegénység, gyönge a gyerek, de éppen ez az: elejét kell venni valami komolyabb megbetegedésnek. A tanár, akivel minden hónapban kétszer megvizsgáltatom, azt mondja, csak szórakozzék, levegőzzék a gyerek és nem lesz semmi baj. Különben él-hal a cserkészetért. Ilyenek ma a gyerekek.
- Igen, - hagyta rá Somogyi, mintha az ő fia lett volna, - és persze táborozik is velük. Na mondja, kollega úr, elengedtek volna bennünket valaha táborozni? Ja, ez már egész más nemzedék. Ezek önállóak.
Lukács arra gondolt, hogy lopva hazamegy, elviszi a gyereket és megveszi neki a cserkészöltönyt és még más meglepetés is jutott hirtelen az eszébe.
A Vilmos császár-út és Andrássy-út sarkán kezet nyújtott Somogyinak, hogy nagyon kedves, hogy elkísérte, itt most már villamosra száll. Somogyi megragadta a kezét, mint a vízbefúló a szalmaszálat és hirtelen bátorságot vett és végre kirukkolt:
- És tudja, kollega úr, nagyon hálás lennék, ha szólna az érdekemben annál a cégnél. Tudom, hogy az ilyesmi nem megy olyan könnyen, de ön előkészítené a dolgot. És én meg tudnám hálálni.
- De biztosítom, kolléga úr, - mentegetőzött Lukács zavartan, - még én magam is új ember vagyok ott és hát nem is volt szó ilyesmiről.
A villamos jött, Lukács fölszállott és, hogy végleg maga ellen ne ingerelje Somogyit, mégis visszakiáltott:
- Azonban természetesen ezt nem felejtem el, kollégám és ha esetleg használhatok valamit, nagyon szívesen...
Somogyi még a villamosra is fölsegítette Lukácsot és még egyszer utánanyúlt a kezének.
- Ó, én tudtam, hogy mi meg fogjuk érteni egymást! Kézcsókomat őnagyságának, jó étvágyat, a kisfiúnak javulást. Magamat ajánlom!
Lukács a hátsó perronról visszanézve látta, hogy Somogyi még a villamos után is megemeli kalapját.
- Micsoda szamár ember! Ilyen egyszerű hazugsággal meg lehet fogni. Miért? Mert kapzsi. Pedig annyi a pénze, hogy nem tud mit csinálni vele. Agglegény. Senkire sincs gondja. Félreteszi a fizetése felét. Kizöldül az arca a koplalástól, de gyüjt, gyüjt, amíg egyszer majd fölfordul és valami távoli rokona, akit nem is ismert, elkártyázza a verejtékszagú, keservesen gyüjtött pénzt. Igaz, hogy az ilyenek viszont meg se szoktak halni. Ezeknek az életük nyúlik, nyúlik a végtelenségig, már mindenki meghal mellettük, senki se emlékszik már rájuk és ők még mindig megjelennek, piros gyapjúsált csavarnak a nyakuk köré, óvatos lépésekkel mennek az utcán, jól megnéznek minden embert, a vállára ütnek valakinek, aki már szintén javakorbeli ember. «No öcsém, ismer-e még engem? Egyszer papírtrombitát vettem magának a terézvárosi vásárban, búcsúkor. Hát az öreg Miklós, a papa, mit csinál? Húzza még?» És az ember, akit megszólítanak, ilyenkor megdörzsöli a szemét, megcsípi magát, hogy ébren van-e, míg végre eszébe jut: «Ja, tudom már, bátyámuram a dédapámat gondolja. Az volt Miklós és kegyed a nagyapámnak vette a papírtrombitát!» Az ilyen vénségesen vén ember pedig, amilyen ez a Somogyi is lesz egyszer, a füléhez tartja a kezét és azt motyogja: «Szakasztott, mint az apja! És megnősült már?» Már tudniillik, hogy az illetőnek a nagyapja, aki azóta a rákosi új temetőben nyugszik, hogy megnősült-e már...