Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
2.

Mielőtt elszenderedett, Lukács óvatosan levetette a kabátját, a borítékot, amely most már szinte égette, gyors mozdulattal a sezlón párnája alá dugta. Rendes délutáni alvása ezúttal nem sikerült, csak pillanatokra öntötte el fejét az álom sötét hulláma, de rögtön fel is riadt, odakapott a feje alatt levő borítékhoz és állandóan ismételgette:

- Hogy fog örülni az asszony! - Erre megint megnyugodott és legalább egyenletesen vert a szíve, ha nem is jött álom a szemére.

Az asszony a szobában járt. Lukács észrevette a korhadt parkett recsegéséről és a félig nyitvatartott szemével leste a mozdulatait.

Az asszony először óvatosan szólt:

- Lukács, alszol?

Lukács felelet helyett mélyen lélekzett és szuszogott. Az asszony erre egyenesen Lukács kabátjához lépett és a zsebében kezdett kotorászni.

Lukács határozottan örült, hogy kivette a borítékot a zsebéből és a feje alá tette. Az asszony gyanakszik. Nem lett volna szabad még a kilenc pengőt is odaadni! Most pénzt szimatol, titkos pénzt.

Most befejezi a vizsgálatot, Lukács megmozdul, a szemét dörzsöli.

- Ó, ó! Há! Soká aludtam?

- Alig egy órát! - szól az asszony és a kabátot fogva tartja. - Egy kis feslést találtam a kabátodon. Megvarrom, addig pihenj csak.

A másik szobából behallatszott Pista hirtelen támadt buzgóságú hadarása, amint az asszony megjelent.

«- do, go, io végzetűek

nagyobbrészt csak nőneműek»...

Lukács villámgyors mozdulattal, elszántan kirántotta a borítékot a párna alól, összehajtotta és a nadrágja zsebébe csusztatta.

Aztán felhúzta a rollót és a sarokban lévő tükör elé állt.

A haját rendezgette.

- Hogy kopaszodom! - sóhajtott. - Nincs is már hajam! - A felesége már ott állt mellette és a vállára ejtette mosogatószagú kezét: - Te még fiatal ember vagy, de én!?

Lukács nem szólt semmit, csak magában gondolta:

- Kígyó! Álnok kígyó!

- Fáj a fejem, lemegyek egy kicsit levegőzni! - szólt hangosan.

- Csak eredj! - hagyta rá engedékenyen az asszony. - A Népligetbe mész? Esetleg megkeresünk a gyerekkel később! A nagy köröndnél leszel?

- Nem tudom, olyan ideges vagyok. Talán egy nagyobb sétát teszek.

- Hát jó, ha egyedül akarsz lenni, nem kötöm a nyakadba magam.

Zsörtölődött az asszony, de Lukács nem látszott észrevenni semmi ilyen célzást.

- Tulajdonképpen végtelen magasságban vagyok fölötte! - gondolta. - Kicsinyes lélek. A pénz az istene. Álnok, hazudik és rá akarja szedni az embert. Évről évre kiállhatatlanabbá válik! Igaza van, hogy fiatal vagyok hozzá képest, mert bennem még van idealizmus!

Pár percnyi habozás után nekifogott az öltözködésnek, gondosan letörölgette a cipőjét, lekefélte a ruháját, a kalapját, újrakötötte a nyakkendőjét. nagy lélekzetet vett és sietett ki az előszobába.

- Jónapot!! - kiáltott utána gúnyosan az asszony.

- Ja?! Szervusztok! - nyitott be mégegyszer, majd kinyitva az ajtót, valósággal úgy ugrott ki a folyosóra.

A Futó-utca abba a részébe tartozik Budapestnek, ahol egymást érik a borozókocsmák. A híres józsefvárosi bormérések az alkohol szentélyei, a látogatók az alkohol hívői, akik közt nincs társadalmi és egyéb különbség. Van itt bizony olyan hely, ahol a főfelügyelő és a köztisztasági alkalmazott egy asztalnál foglal helyet és egyiket sem feszélyezi a másik jelenléte. Egyik legnevezetesebb ilyen kocsma a «Jani bácsié» előtt Lukács egyszerre csak Gazsonnayval találja magát szembe.

- Olyan előérzetem volt, hogy mi ma találkozunk még! - rivall Gazsonnay.

- No, most megiszunk egy féllitert ennek az örömére!

Lukács ellenállás nélkül követi a kollégát. Sőt örül is, hogy végre valakivel beszélhet a dologról.

Délután hat óra sincs még, az ivó most kezd megtelni. Gazsonnayék még a szűk verandán kapnak helyet.

- Magyar hely, jó hely! - csettint a nyelvével Gazsonnay. - Meglátja, milyen társaság jön itt még össze!

Lukács egyelőre csak azt látta, hogy a szűk kis udvar szinte a verandához tartja a tűzfalat és hogy minden kopott, kivéve azt a felírást, amely úgy kezdődik: Hitel nincs! és hat hónapig terjedhető elzárással fenyegeti azt, aki hitelezési csalást követ el, mert úgy tesz, mintha pénze lenne, holott nincs.

Egy félliter közepén jártak csak, amikor végre Lukács úgy érezte, hogy beszélnie kell, mert megpukkad a beléje fojtott tépelődéstől.

- Kolléga úrnak talán más véleménye van a dologról, de nekem az ilyesmi nagyon rosszul esik. Leskelődni! Képzelje, hogy maga van az én helyzetemben és látja, figyeli, hogy a felesége hogyan kémkedik és hogyan kutatja át a zsebeit. Mint egy detektív!

- Nem szép eljárás, szavamra mondom, minden asszony ilyen. No és, mondja, megtalálta?

- Azt?... Á!... Mit gondol? Nekem is van eszem! Mielőtt lefeküdtem, a fejem alá tettem a borítékot. Aztán később kivettem és zsebregyűrtem.

- Most megnézhetnénk! Igazán nem tudja még, hogy mennyi van benne? No, ez érdekes! - Gazsonnaynak tetszett a história.

- Nem érdekel az egész! - felelt Lukács. - A családnak szántam, hát nekik adom. Ez az én bosszúm. Odaadom az asszonynak: «ne, neked csak a pénz kell! én csak egy állat vagyok, akiből élni lehet, de ezt nem kellett volna odaadnom, sohase tudtad volna meg, hogy kaptam.» És mégis odaadom neki. Lássa, így kell megszégyeníteni valakit.

- Nevetni fog. Mert elérte a célját. Azt fogja mondani, hogy ő ezt megérezte és hogy milyen orra van őneki!

- Maga teljesen materialista. Tudom, az ilyen emberek tagadnak minden nemesebb dolgot az életben. És én mégis azt mondom, mindenkiben van a jóérzésnek egy kis szikrája. Igen, higyjen nekem. És sokkal jobb is lenne, ha az emberek ezt nem vonnák kétségbe.

Gyorsan, izgatottan hörpintette fel a bort, aztán megfogta az üveget és beszólt az ajtón: - Kérek egy féllitert! - hozzátette:

- Ez az enyém! Én fizetem!

- No de kolléga úr, mondhatom, igazán ne fárassza magát, hiszen én szívesen állom ezt is. Utóvégre ön családos ember!

- Eh, családos! Ha jól megnézzük, talán fiatalabb vagyok, mint ön és elvégre egy liter borra nekem is szabad talán egyszer gondolnom! - elővette a borítékot, aztán gyorsan, elszántan feltépte, hosszú, keskeny ujjait csíptető módjára beledugta és kihúzta a tartalmát. Maga is elszörnyedt, mikor meglátta.

Két reszelős fogású, hártyás és acélkék százpengős és mellette egy tengerszínű ötvenes.

- Ccc! - szisszent fel Gazsonnay, - gratulálok, kolléga úr!

- A kutyafáját! Kettőszáz és ötven! - kiáltott Lukács, de gyorsan elhallgatott. A pénzt beletette zsíros, lapos tárcájába. Az ötvenest a külső rekeszbe, a két százast belülre.

Gazsonnay megnézte az óráját.

- Félhét! Átmegyek egy kis meleg füstölthúsért. Itt szemközt van egy hentes, kitűnő dolgok. Így ivás közben megkívánja az ember.

De Lukács nem engedte. Micsoda beszéd az? Neki úgyis váltania kell, majd ő bevásárol. Nemsokára félkilóra való húsokkal tért vissza. Úgy ettek, mintha sohasem ettek volna. A bor kiterjesztette a testüket és könnyebben, szabadabban röpködtek a gondolatok.

A verandán meggyúlt már a villanykörte és a padokon az asztal körül ember ember mellett szorongott. A társaságok felolvadtak, a személyes diskurzus helyett igyekezett mindenki közérdekű dolgokról beszélni. Egy pénzügyőr mindenkinek bemutatkozott: - Sovány vagyok, de nevem Zsíros! - Kitünően mulatott rajta, hogy mindenki elképedt ettől a bemutatkozástól. Megérkezett a szakács, aki egy nagy szálló éttermének volt a főnöke, hatalmas csomagot tett le az asztal közepére.

- Helyet, urak, itt jön a kitünő hideg sült!

Pulykasült volt a csomagban. «Maradék.» Mindenki szó nélkül nekilátott és sóhajtással, nyögve nyelték az ízes falatokat.

- Na öcsém, - fordult egy császárszakállas, malacpecsenyeképű öregúr Lukácshoz, - most mondd, hogy nincs testvériség a világon!

- Éljen! Éljen a szabadság, egyenlőség, testvériség! - rivallt egy nyomdász az asztal másik végéről.

- Na? - kérdezte Gazsonnay, - ugye megéri ez a kis muri azt a pár fillért. Ilyenkor legalább van valami tisztesség az emberekben.

A hangulat azonban mindig mozgalmasabb lett és Lukács néha már percekig nem értett egy szót sem a sok össze-vissza kiáltozásból.

Valaki kiment és egy másik a helyére ült. Az illető most visszajőve elkezdte hangosan követelni a helyét.

- De, erre meg arra, majd én megmutatom!

- Ne veszekedjenek, - förmedt rá a pénzügyőr a két emberre. - Magyar emberek maguk?

- Igaz, csak marjuk egymást mindenben!

- Éljen a magyar békesség! - emelte valaki ordítva a poharát a hirtelen támadt csöndben. Meglepetve koccintott és ivott rá mindenki.

Egyszerre csak, ez már tíz óra után volt, Gazsonnay minden további nélkül elkezdte magyarosan tegezni Lukácsot.

- Édes egy komám, mindig tudtam én, hogy te más vagy, mint az a sok csinovnik kolléga, akiket Szabó Dezső olyan jól megírt.

Lukács elgondolkozva nézett a füstbe, amelyben a lámpa lilás gyűrűket rajzolva ragyogott, lassan-lassan kezdett megbarátkozni a helyzettel. Kapuzárás elmúlt, most már mindegy.

- Nem igaz, cimbora?

Gazsonnay ráhagyta, hogy igen.

Hát akkor Nagy Lukács fizetni akart mindenáron. Odament a söntés pultjához és ott hadonászott.

- Kilenc félliter és három szóda. Úgy van, az egész az enyém.

Egy tízpengőst nyujtott a kocsmáros felé, de Gazsonnay elkapta.

- Szó sincs róla, öregem. Ki hítt ide? Én híttalak, tehát a vendégem voltál. Vagy különben meg akarsz sérteni?

Azzal eltolta Lukácsot a pult mellől és kifizette a számlát.

Lukács az utcán is számolt.

- Várjunk csak! Igen! Kilencszer hetven az hat harminc és egy húsz az hét ötven, szóval három hetvenöttel jövök.

- De öregem, - magyarázott Gazsonnay egy magasabb illem- és barátság-kódex szabályai szerint, - az ilyesmit egyáltalán nem lehet ilyen nevetségesen elintézni. Az ember legfeljebb revánst ad. Majd legközelebb te fogsz fizetni. Ezt mi így szoktuk.

Lukács mindenbe beleegyezett, csak abba nem, hogy most hazamenjen.

- Most már mindegy, - legyintett a kezével, - a kígyó úgyis sziszeg. Hát sziszegj, kígyó!

Elhatározták, hogy elmennek valami olyan helyre, ahol zene van és vacsorázni lehet.

Még pedig casino-tojást lehessen kapni, mert Lukács feltétlenül casino-tojást akart most enni és azonkívül vadhúst. Gazsonnay húzódozott: ő ugyan tud ilyen helyeket, de mindegyik igen drága és ez sokba fog kerülni. A legokosabb, ha most megisznak legfeljebb egy feketét és szépen hazamennek.

Lukács azonban kezdett kötekedő kedvre kerekedni.

- Ohó, barátocskám, összejátszol az asszonnyal? Ismerem az ilyen urakat!

A körút sarkán egy szőke tündér, aki a túlságosan hangos beszélgetést figyelemmel kísérte, belekarolt Lukácsba:

- Csinálunk egy görbe éjszakát, kis öreg? Na?

Gazsonnay el akarta cipelni Lukácsot:

- Nem látja, hogy részeg? - iparkodott diszkréten leinteni a túlságosan élnivágyó hölgyet.

Csak azt kellett még Lukácsnak hallania, hogy ő részeg.

- Talán én nem merek önálló lenni? Mi vagyok én? - dühöngött. - Vegyétek tudomásul, hogy a kuli föllázad. Igenis föllázadok és nem tűröm, hogy gyámkodjanak fölöttem. Aki velem jön, az az én emberem!

A nő taxit intett oda és bizalmasan hozzásímult:

- Kulikám, hova megyünk?

- Bánom is én! Az ördögbe. A pokolba!

Gazsonnay imbolyogva lépett a soffőrhöz és egy éjszakai étterem címét súgta oda, aztán beült a kocsiba ő is. Az autó száguldott az elsötétült városon keresztül. Mindketten kijózanodtak valamennyire. Gazsonnay kissé neheztelve szólt:

- Azért meg fogom mutatni, mi a barátság!

Lukács csendesen mutatott a térdükön ülő nőre:

- Hát ezt ki a fene hozta a nyakamra!?

Most, ahogy egy kissé megcsendesedett, megbánta már az előbbi duhajságát, restelkedett, hogy ő egy ilyen nő társaságában autózik.

- Ne félj semmit, ezt én elintézem!

- Dehogy is intézel te el engemet, te Lucifer, - nyelvelt a nő és nevetni akart, de a nevetésbe tompán köhögött és sípolt belé a rossz tüdeje.

A soffőr megállt velük az étterem előtt, a villanyfényes bejárónál portás állt egyenruhában. A nőcske riadtan kérdezte:

- Csak nem bolondultatok meg, hogy ide készültök?

- De bizony, mamuska, mi itt fogunk vacsorázni. Na, itt az utiköltséged visszafelé.

Mint egy ragadozó madár csapott le az a fényes pénzre és aztán rikoltó, tüdőbajos nevetéssel kívánt jó mulatást.