Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · †PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

†PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
1.

A vámellenőrzési osztályban különös nyugtalanság volt érezhető. Nemcsak az elseje izgalma, valamivel több és rejtélyesebb. Böröczky, a fizetőtiszt már ezelőtt egy órával behozta a kis jutazsákban a pénzt és a barna könyveket, kiolvasta kollégáinak a fizetést. A kollégák kis kutyanyelveken különböző számadásokat végeztek, összeadtak, kivontak.

Nagy Lukács is elővette a kutyanyelvet és sorjában felírta:

Lakbér10.-

Házmester5.-

Télikabátrészlet20.-

Füszeres80.-

Villany és gáz18.-

Tüzelőrészlet30.-

Összesen363.-

Ezzel szemben kapott a lakbérével együtt 412 pengőt. Marad tehát 49 pengője a családnak erre a hónapra. Nagyné arra számított, hogy ebben a hónapban a gyereknek megveszi végre a cserkészfelszerelést. Úgylátszik, ez csak a jövő zenéje!

Átsandított a szomszéd asztalhoz; bezzeg Gazsonnaynak jól megy.

- Sohase nősülnék meg! - vigyorgott öntelten Gazsonnay, - a garszónember legalább ilyenkor, a házbéres hónapban csinálhat egy görbe napot.

- Igaz, - hagyta rá Lukács, mert most tisztán látta az egész életberendezés fonákságát, - igaz, kolléga úr, magának jó.

- Jó a fenét. Annyi az adósságom, azt sem tudom, melyiket fizessem. Hát nem fizetem egyiket sem. De legalább mulatok néha egyet. Hát miért él az ember? Azért talán, hogy Zaturcsák főtanácsos asztmás hümgetéseit hallgassa? Fuj, ez az örökös farkcsóválás, meg igavonás! Igazán csodálom, tudja Nagy úr, hogy így, mikor ilyen gyönyörű május elseje van, egyszercsak el nem indul mindenki és nem vándorolnak ki az emberek, mint valaha a zsidók Egyiptomból, a szolgaság földjéről.

- Milyen különös gondolatai vannak magának, Gazsonnay kolléga, - védekezett Lukács, de azért kívánta, hogy csak folytassa Gazsonnay. Segített neki.

- Nézze, ezen már én is törtem a fejem, hogy a zsidók mért nem húzzák az igát, mint mi. Hát ők talán különbek nálunk? Hiába, arra születni kell, hogy valaki élelmes legyen.

- Ha tudni akarja, - itt Gazsonnay suttogóra fordította a hangját, - ezek előtt az állatok előtt nem beszélhet az ember szabadon, mert még belekerül az ember minősítésébe, hogy destruktív. Ha tudni akarja, hát én a zsidót szabad népnek tartom. Lássa: ők kivonultak a szolgaság földjéről és mindenhonnan kivonulnak, ahol szolgálni kell nekik. Ez az, amit mi nem érünk föl ésszel. Nekik az egész világ egy szálloda, nekünk meg minden csak arra való, hogy egy kis földdarabra kívánkozzunk, amit hazának mondunk.

Mindaketten elnémultak és összerezzenve belemerültek újra az aktákba, noha már háromnegyed kettő volt és ilyenkor Gazsonnay elsőnek szokta venni a törülközőt és a szappant és ment gondosan kezet mosni. Ma azonban vártak valamit. Nem árulták el egymásnak, de izgatottan kapták le a fejüket, mikor Zaturcsák főtanácsos főnöki szobájának ajtaja kinyilt és Tellyesnik számtanácsos odament Böröczky asztalához.

- Fáradjon be, kolléga úr, a főtanácsos úrhoz!

Az egész osztály hallotta és valamennyien tudták, mit jelent. Böröczky annyira tudta, hogy elő volt már készítve mindene, vette a kabátját, kalapját, bezárta a fiókját és aztán igyekezett minél barátságosabb arccal távozni a teremből. Hallották, amint kis idő mulva nagyot köszön odabenn és aztán egyenesen a folyosóra nyíló ajtón távozik. Izgatottan számoltak. Rangszerint most Somogyi számvizsgáló következne, utána Bodrics, aztán Gazsonnay és csak azután Nagy Lukács.

Odabenn asztmás krákogás és köhögőroham, Zaturcsák főtanácsos feltépi az ajtót és kivörösödött arccal szól ki:

- Nagy urat kérem!

Lukács úgy áll az asztalnál, mintha álmodna. Eltelik egy félperc is így, nem akar hinni a fülének.

- Menjen, menjen, kolléga, magát hívták. Gratulálok.

Lukács valósággal támolyogva lép be a főtanácsos szobájába. Eddig mindig csak akkor került ide, ha összeszidták valamiért.

- Szíveskedjék ezt aláírni, - bök oda a kitett ívre a főtanácsos és egy borítékot nyujt át. Lukács vörösen és reszketve írja alá a nevét. Szeretné elolvasni, mennyi áll a neve mellett, de nincs bátorsága hozzá. Szemtelenségnek tartaná, hogy a főnöke szemeláttára nézze meg, mennyinek kell lennie a borítékban.

- Remélem, a két új hivatal naplóival is rövidesen elkészül, - szól bátorítóan Zaturcsák főtanácsos és aszott, csupa bütyök mutatóujján súlyosan lendül meg a pecsétgyűrű, amint kézfogásra nyujtja a kezét.

Alig találja meg Lukács az ajtó kilincsét. Kimegy a folyosóra, akkor veszi észre, hogy a kalapja, kabátja bennmaradt. Kezében a csomagolópapirosból készült kemény boríték, rajta a neve, egyéb semmi. Zsebregyűri a borítékot, nincs bátorsága feltépni. Odabenn Gazsonnay gúnyosan fütyül és még egy cigarettát sodor magának, aztán elteszi a dohányt, bezárja a fiókot, rágyujt, elegáns mozdulattal végigsimítja nyúlszőrkalapjának a bolyhát.

- Hja! Ilyen a magyar! Egyik kulit kihasználják a másik ellen. Legjobb, ha bevalljuk, hogy mind éhesek vagyunk és szeretnénk egyszer jóllakni pénzzel. Isten bizony, nem irígylem kolléga úrtól, sőt örülök. A Somogyi meg fog pukkadni. Nézze csak, milyen zöld az arca!

Lukács se látott, se hallott, a kellemes izgalom mozgásba hozta a vérét, a gyomrát, hirtelen könnyekkel telt meg a szeme és szeretett volna valakinek valami nagyon jót mondani.

- Jó mulatást! - búcsúzott tőle Gazsonnay a főbejárat alatt, amint az épületből kiléptek. Aztán pillanatnyi megállás után odaszólt a még mindig álldogálló Lukácsnak.

- Nem jön egy pohár sörre, kolléga úr?

Majdnem azt mondta, hogy «szívesen», de restellte kimondani. Igaz, megnézné legalább a pénzt, de rögtön arra gondolt, hogy nem, nem nézi meg, már csak az asszony miatt se. Az asszony azonnal elfelejti a dolgot, ha most elsején átadja a pénzt, mert nem tudja méltányolni, hogy a férje önfeláldozóan minden garasát hazaadja. A kocsmába azonban nem megy be mégse. Hiszen most fél három van! Rendes ember ilyenkor hazamegy és nem ül be a kocsmába. Megbiccentette hát mégegyszer a kalapját és erőltetett, gyors lépésekkel eliramodott. A Mátyás-templom mögött, a Jezsuita-lépcsőn szokott lejárni. A lépcső tele volt a madarak tavaszi csiripelésével, a hegyoldalban már forrt a tavaszi nedv a bokrokban, zsenge hajtásuk piros, kékeszöld, és egészen világoszöld színekben pompázott, némelyik fa már koronás fővel hajladozott és szítta a balzsamos levegőt; a hazafelé siető nők piros, kék és tarkamintás könnyű ruhákban sürögtek. A langyos levegőn jobban terjedt a parfőm és a test szaga. Nagyon buja, sűrű tavasz örvénylett a városban. A Hunyadi János-úton a vendéglők zöld lombbal és bő forgáccsal díszítve kínálták a nehéz tavaszi söröket.

Lukács mindezt nem vette észre. Magábasüllyedten baktatott, az összefolyt lármából nem elemezte ki füle a tavaszi dalt, csak szirénákat, pneumatikok megtorpanó nyüszítését, tompa dörrenéseket és zümmögést hallott.

Néha megszorította a zsebét, benne van-e a kemény boríték, még mindig nem nézte meg, mennyi pénz van benne. Nem is nézi már csak azért se, mert ez a rendkívüli jutalom nem olyan egyszerű, hétköznapi dolog, ezt ünnepélyesebbé kell tenni.

Vendéglőbe hiába megy be, ott nem tépheti föl a borítékot szabadon és úgy, amint az hozzá illik, ha másnak nem is esemény, hogy éppen Nagy Lukács kapott jutalmat. Hol van egyáltalán az utcán olyan hely, ahol zavartalanul megnézhetné az ember egy boríték tartalmát, anélkül, hogy valaki kilesné? Már pedig kinek kell azt tudni, mennyi van a borítékban? Az asszonynak? De miért? Ő kapta, az ő munkáját jutalmazták...

Töprengéséből egy ütés riasztotta fel. Egy szélroham hirtelen valami sötét tárgyat lökött egyenesen az orrának. Lukács meghökkenve kapta vissza a fejét és riadtan meresztette ki a szemét. Egy fiúcska haladt előtte és annak a léggömbjét kapta hátra a szél és vitte egyenest Lukács orrának. Az ütés nem ütés volt, hanem játékos simogatás. Lukács akaratlanul felkiáltott.

- Ojjé! Az apját! - De nem haragudott, sőt félrevágta a kalapját, barackot nyomott a kisgyerek fejére és belenézett a nevelőnő búzavirágkék, sugaras szemébe.

- Csinos! - kiáltott a nevelőnőre, aztán, mielőtt a kereszteződéshez ért volna, lelépett a járdáról. Egy autobusz és egy taxi közé került, nevetve állt közöttük és megemelte a kalapját, mikor a taxisoffőr dühösen integetett vissza feléje.

- Szervusz, tatám! Szerencsés utat!

Észrevette hogy a közlekedési rendőr figyeli. Gyorsan feléje vette hát az útját. A rendőr meglepetten nézte, amint a járművek közt fütyülve jön feléje egy sápadt, sovány, keszeg ember.

- Biztos úr, kérem, a Futó-utcát keresem! - szólt a rendőrnek.

- Azér ne mászkáljon ott, ahol nem szabad járni, mer fölírom! - Aztán lapozni kezdte a noteszét és megmagyarázta, merre menjen.

Lukács megemelte a kalapját és búcsúzásnál odaszólt:

- Köszönöm, biztos úr, tudniillik én ott lakom, a Futó-utcában!

A rendőr nagy szemeket meresztve bámult a különös bolond után, de az már a Lánchídon járt. A lába elé került egy dugó, azzal kezdett most futballozni. Cikk-cakkban haladt a Lánchíd kanyargó gyalogútján, rohant a futballnak vélt dugó után és újra meg újra belerúgott. Legnagyobb sajnálatára a híd túlsó oldalán az autobusz alá gurult a dugó és így nem játszhatott tovább. Más szórakozás után látott és az embereket kezdte vizsgálni.

A tavaszt nem igen látszottak észrevenni, egykedvűen siettek vagy andalogtak az utcán, csomagokat vittek, aktatáskát hordtak a hónuk alatt. Csak a lovak, meg a kocsisok ünnepelték május elsejét. A lovak hosszú papírszalagokat hordtak szerszámaikon. A papírszalagok lobogtak és suhogtak vágtatás közben, míg a kocsisok orgonát tűztek a sipkájuk mellé.

Néha-néha meleg forgószél söpörte végig az utcát és megkavarta a szemetet, az ég pedig, amennyire az a kőrengeteg fölött meglátszott, termékeny felhőket gomolygatott. A fény és az árnyék újra visszatért az utcákra és színekben fürdött a körút. A villamosok még sárgábbak mint rendesen, a Nemzeti Színház szürke színe rengeteg árnyalatot és mélységet kapott. A világítóreklámok és az automatabódék gusztusosan csillognak és a kirakatok is közelebb lépnek áruikkal a közönséghez. Legtöbb helyen nyitva áll a nagy üvegszárny, kitámasztva és pulloveres segédek, éhesarcú inasok rendezgetik a «reklámár»-akat.

Ibolya és gyöngyvirág, nárcisz halomban a körúton; a matyó asszonyok zsinata pedig még színesebb, még teregetősebb, mint a télen volt.

- Szép ez a tavasz! Hiába, Pestnek nincs párja tavasszal, - szólt a bableves után, mikor már átadta a fizetését az asszonynak.

- Negyven pengőnk marad egy hónapra, - válaszolt az asszony és rácsapott a gyerek kezére, mert az a villával dobolt a tányéron.

- Hát élet ez? - sóhajtott és ment a konyhába.

- Mi van még? - kérdezte Lukács szelíden és sejtelmesen, de az asszony mérgesen vágott vissza.

- Majd meglátod, mit türelmetlenkedsz?!

- Krumplinúdli van, apuka, én láttam! - sietett Pista a válasszal, aztán minden további nélkül folytatta: - Apuka, máma megvesszük ugye a cserkészruhámat? Anyuka azt mondja, negyven pengőnk marad, a cserkészruha nem is kerül annyiba.

- Persze, persze, fiam, - felelt szórakozottan Lukács és új szemmel nézett körül a lakásban.

A párnás széknek a karja lemállott, többé semmiféle házi ragasztással nem lehetett megcsinálni. Az íróasztal háta behasadt, amint egyszer megemelték. A parketten mindenütt sötét foltok, hézagok, fel kellene gyalultatni és újra beereszteni. A függöny piszkosan, gyűrötten lóg az ablak balsarkán: a tavaszi fényben ez még jobban feltűnik. A szekrény tetején pirospettyes hasú váza áll, óvatosan úgy forgatva, hogy a hasadása hátul legyen.

Összeráncolta homlokát.

- Talán nem tetszik az elsejei ebéd? - szólt rá az asszony. - Pedig ezentúl így lesz. Ez lesz az ünnepi ebéd. Nem vásárlok könyvre. Főzelék és leves, vagy leves és tészta és slussz! Megőrül az ember már a sok adósságtól.

- De lelkem, negyvenkilenc pengőd marad, - békítette Lukács és a torka elszorult, - én, én tudniillik nem tartok magamnál semmit. Nem fogok dohányozni és gyalog járok. Utóvégre mind a kettő csak egészséges. Igazán már előbb is rájöhettem volna.

Az asszony gyanakodva nézett Lukácsra; nem akarta elhinni, hogy a férje csak úgy lemond a kényelméről.

Kínos csönd állt be, szótlanul ettek. Az asszony elhordta az ételt, Lukács egyedül maradt a szobában, mert Pista tudta a rendet és ment törülgetni a konyhába.