Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő · / · Francia irodalom
Elek Artúr: Stendhal «szívhangjai»
Stendhal élete sorsában különbséget kell tenni az ember és az író sorsa között. Az írói mostohább alig lehetett volna. Könyveinek túlnyomó része eladatlanul hányódott el, olvasójuk csak elvétve akadt és visszhang reájuk a kritikában igen-igen ritkán felelt. Mikor Stendhal ötvenkilenc éves korában hirtelen halállal - ahogy maga kívánta mindig: «repentinam inopinatamque» - meghalt, csak nagyon kevesen tudták, mekkora jelentőségű író végezte el vele munkáját.
Az emberről annál többen tudtak. Sőt bámulatos, hogy milyen nagy volt ismeretségének a köre és ki mindenkiben tudott személyével megmaradó érdeklődést kelteni. Igaz, hogy mozgalmas korban élt és fölöttébb mozgalmas volt az élete. Ifjú korában Napoleon hadseregével eljutott Németországba, majd pedig végigszenvedte vele az 1812-iki oroszországi hadjáratot. Férfikora megoszlott Francia- és Olaszország között. Stendhal nem volt egyhelyben ülő ember, inkább az ellenkezője: szakadatlanul helyét változtató. S minthogy az ember mindenhol érdekelte és szerette a társaságot, sok emberben hagyott magáról emléket. Ellenérzés vagy vonzódás alakjában: a vele való érintkezés mindenkiben megmaradt emléknek.
Sajnos, nem mindenki érezte szükségét annak, hogy reávonatkozó emlékeit írásba foglalja. Maga Stendhal az egész életét önmaga tanulmányozásának szentelte és minden megfigyelését, minden gondolatát följegyezte. De Stendhal író volt, s az író, ha még olyan őszinte lelkű is és az igazságot még oly kiméletlenül kereső is, mégis csak író, művész, formaalakító, akiben - alkotás közben - az érzelem és a gondolat öntudatlanul transzponálódik: alkalmazkodik a formához. Elhihetjük Stendhalnak, hogy tömérdek jegyzetét nem szánta másnak, mint magának, s a legkevésbbé volt kedve szerint való, hogy nyomtatásban valaha megjelenjenek. Mégis azzal, hogy leírta, bizonyos mértékig meg is másította őket, alakot adott vele az alaktalannak, és mit tudhatjuk, az alakbatörés mennyit vett el a megrögzített érzés vagy gondolat eredeti intenzitásából? Vannak egyéniségek, kik tollal a kezükben nem teljesen ugyanazok, mint mikor önmagukkal állnak szemközt. Amit az orvosok «szívhangok»-nak neveznek, azt ritkán érezzük ki Stendhal följegyzéseiből. A toll, ha kezébe vette, vívótőrré alakult benne s a fölébredt vívókedv kicsiklandozta belőle azt a tehetségét, melynek társaságbeli sikereit köszönhette: a szellemességét, az ötletességét és kiszabadította a cinikus fordulatosságnak levegőjét, amely szellemességének az atmoszférája volt.
Milyen lehetett Stendhal életének önkéntelen pillanataiban? Erre a kérdésre azokban az emlékezésekben kerestem a választ, melyeket Stendhal egykori személyes ismerősei hagytak hátra. Ritka érdekes anthológiába szedte őket egy kitünő stendhaliánus, Pierre Jourda. (Stendhal raconté par ceux qui l'ont vu. Paris, 1931.) Levélbeli szemelvények és mémoire-töredékek alakjában megszólalnak benne Stendhal kortársai közül azok, kiknek érdeklődését a rendkívüli férfiú személye fölkeltette és megragadta. De persze ezek a nyilatkozatok és följegyzések is mind írói nyilvánulások. Kérdésünkre csak elvétve találunk bennük feleletet. Az emlékezők sorában szerepel egy nő is, kinek Stendhal életében meglehetős szerepe jutott, Jacques-Arsčne Ancelot akadémikus, drámaíró és költő felesége.
Ennek az előkelő nőnek irodalmi szalonjával és Stendhalnak hozzá való viszonyával foglalkozik a Stnedhal-irodalomnak legfrissebb keletű műve, Henri Martineau könyve: Stendhal et le Salon de Madame Ancelot. (Paris, 1932.) Henri Martineau a Stendhal-kutatók második nemzedékéből való író és tudós, de a legszorgalmasabbaknak és a legalaposabbaknak egyike. Stendhal összes műveinek azt a kritikai kiadását, melyet ő rendez sajtó alá, a Stendhallal összefüggő kérdéseket tárgyaló kis könyvtárral kíséri («Études Stendhaliens») és ennek a gyüjteménynek része új könyve is. Először kapjuk meg benne részletes környezetrajzát egy társaságnak, amelynek Stendhal meghitt tagja volt. Madame Ancelot - Stendhal és barátai csak Ancillának nevezték egymás között - a kor legjobbjait összegyüjtötte szalonjában. Ő maga derék, jóindulatú és ragaszkodó barátja volt Stendhalnak, maliciáit is megbocsátotta, s az embert benne talán az írónál is nagyobbra tartotta. Stendhal is otthon érezte magát Ancilláék körében. Mindig megtalálhatta ott azokat a barátait, akikkel legszívesebben volt együtt, de vonzotta őt a háziasszony személye is, az intelligenciája és szívbeli jósága.
Az Ancelot-házaspárnak volt egy leánykája, Louise-Edmée, kit Stendhal egészen kicsi korától fogva ismert. Louise-Edméet az édesanyja igen vallásosnak neveltette a párizsi Picpus-zárdában. Louise-Edmée azután egy híres ügyvédnek, Charles Lachaudnak lett a felesége. Boldog házasságából egy fia, meg egy leánya született, s fia, Georges Lachaud, anyjának halála után könyvben írta meg anyja életét. A könyv adatainak jelentős részét anyjának naplójából merítette, köztük azokat a följegyzéseket is, melyeket édesanyja zárdanövendék korában írt.
Henri Martineau, aki annak a kornak minden leveleskönyvét és mémoireját felkutatta adatért, a fiúi kegyelet könyvének segítségével rekonstruálta Stendhalnak és a gyermekleánynak egymáshoz való viszonyát. A kisleány följegyzései abban különböznek Stendhal más kortársainak vallomásaitól, hogy nem íróember írta őket. Irodalom nincsen bennük semmi. S bár fejletlen gyermeki elme megfigyelései, mégis hitelesebbnek, Stendhalt jobban megközelítőnek érezzük őket a híres írók tanuságtételénél.
Tizenkét éves lehetett a kis Louise-Edmée, amikor először találkozott Stendhallal. Az Olaszországból látogatott haza - már éltes férfiú volt, masztodontszerűen zömök, nagy térfogatú, elnehézkesedett ember. A zárdájából «kimenős» leánykától sohasem mulasztotta el «Szent Opportuna nővér, az ő kedves barátnője» iránt érdeklődni. Edmée igen félénk kislány volt, az olyan idős bácsi kérdése, mint Stendhalé, megzavarta. Végre elrebegte, hogy nem ismeri a kérdéses nővért.
- Hogy lehet az! - szörnyűködött tréfásan Stendhal. - Hiszen Szent Opportuna nővér a kolostor legtekintélyesebb apácája, neki van a legerősebb hangja és ő tubákozik legtöbbet!
A kis Edmée elgondolkozott, azután ártatlanul és félénken ezt a megjegyzést kockáztatta meg:
- Talán Mária-Terézia nővérre tetszik gondolni, az a legerősebb hangú és az tubákozik legtöbbet.
- Szó sincs róla, - erősködött Stendhal - akire én gondolok, az bizony Szent Opportuna nővér. Téged ő jól ismer. Csak tegnap mondta nekem, hogy a kis Ancelot helyes lányka, kár, hogy tollbamondásra nem tud hibátlanul írni.
A kis Edméet, ha addig kételkedni mert volna, ez a históriai adat teljesen meggyőzte. Ki mástól is tudhatta volna meg Stendhal bácsi, ha nem Szent Opportuna nővértől, hogy ő tollbamondásra hibákat szokott ejteni. De a zárdában hasztalan érdeklődött. Senki nem tudott ott Szent Opportuna nővérről. Diadalmasan jelentette legközelebb Stendhalnak, hogy mégis tévedett, mert a zárdában nincsen Szent Opportuna nevű apáca.
- Még hogy én tévedek! - felelte nagykomolyan Stendhal. - Te vagy az, aki téved, édes kislányom. Hiszen csak a mult héten panaszolta el, hogy «az a kis Ancelot-lány a történeti dolgozatában elvétett egy évszámot».
Az ördöngős Stendhal bácsi megint igazat mondott. Hetekig tartott az öregúr enyelgő évődése az ártatlan lánykával. Az istentelen és minden papi vonatkozást gyűlölő Stendhal meg nem tudta állani, hogy a szende és áhítatos kisleányt el ne képessze a maga módján. Sainte-Opportune - Szent Megalkuvó nővér az ő tréfás kitalálása volt. De az ártatlan tréfán nem ment túl, pedig ha Istenről, vallásról és papokról volt szó, különben nem ismert féket. A kisleánnyal való enyelgésében, leplezett megilletődésében nem nehéz kiérezni azt, amit Stendhal annyira rejtegetni szokott: azokat a halk dobbanásokat, melyeket az orvosok «szívhangok»-nak neveznek.
Öt évvel utóbb, a végzetes 1842-ben utoljára tért haza szabadságra Párizsba Stendhal. A tizenhét éves Edmée ezt jegyezte aznap a naplójába:
«Stendhal bácsi megérkezett, nagyon megöregedett; ha az elméssége megfogyatkozott bele, a szívének, úgy tetszik, annál nagyobb hasznára vált. Igaz, hogy nagyon elkényeztetett tegnap a dicséreteivel.»
Ilyennek látta a szarkasztikus, a maró elmésségű és a legtöbb szent dologgal szemben tiszteletlen Stendhalt egy ártatlan lelkű gyermekleány.