Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő · / · Vers

Komlós Aladár: Ketten a tükör előtt
B. Radó Lili versei

Van például egy verse B. Radó Lilinek, amely így kezdődik:

Vedd le szívemről szeszélyes kezed,
s mint hosszú szolgálatból hű cselédet,
bocsáss el békén. Látod, elmult az élet,
míg uram voltál. Már csak pihenni vágyom
s szabadulni...

Ezután újabb hasonlat következik, az előbbivel összefonva, aztán egy kis képzavar, végül egy fölösleges és üres befejezés. Az egész vers nem jó, de a megkezdése nagyon jó. Mi tetszik rajta? A meleg és érett asszonyi hangja, az a mód, ahogy a harmadik és negyedik sorban a megszólítás és elbeszélés természetes váltogatásával s a mondat és a ritmus fáradt újrakezdésével megeleveníti s szinte drámaivá teszi a helyzetet. De mégse. Azt hiszem, főképpen az tetszik rajta, hogy azonnal érzem: igaz emberrel van dolgom, akinek komolyan kell venni a szavát. S úgy érzem, jó koponya is lehet, aki egyetlen fogással ennyire meg tudja ragadni s egyetlen képpel ennyire ki tudja fejezni egy helyzet értelmét. B. Radó Lili egész kötetkéjében ilyennek mutatkozik. Noha nem programmot versel meg, a magukhoz hű emberek öntudatlan következetességével mindig a maga állandó problémájába ütközik bele, s ez a probléma: az ember örök magányossága, amely a lelki embernél a mai korral szemben egyenesen harci magatartássá fokozódik. A magány fáj s jó volna túljutni rajta, de az ember mégsem kér abból a szegény mai megoldásból, amely a magányig sem jut el. B. Radó Lili dacosan elzárkózik. Kár, hogy ez az éles körvonalú, rokonszenves és értékes kis világ egyelőre csak versrészletekben s nem egész versekben tud méltóan megmutatkozni.