Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő · / · Vers

Illyés Gyula: Anthológia
Fehérvári költők verseiből

Egyetlen városból tizenöt költő és nem is alkalmi vagy elvétve verselő költők; legtöbbjüknek már több követe megjelent. A kerek tizenöt szám még arra is mutat, hogy bizonyára több is akadt volna, ha akarják. A versek nagyrésze persze gyenge, de hangzásuk, megjelenésük után ítélve, nem hiszem, hogy a tizenöt szerző közül volna egy is, aki ne igazi költőnek érezné magát, képesnek a legfenségesebb indulatok átérzésére.

A versek egytől-egyig költőiek. Csupa rejtelmes vagy emelkedett hangulat. Ha akad is elvétve egy-két költemény, amely a szürke valóságból kap szárnyra, pár forduló után elhagyja az is a köznapi környezetet, hogy türelmetlenül elrepüljön a pátosz, az elégikus merengés vagy egyéb csábító költői régió felé. Ezek a költők úgy tele vannak a költészettel, hogy ami szemükön és fülükön át beléjük jut, az élmény egy pillanat alatt bearanyozódik, mint a gyerekcipő a galvánfürdőben. A tárgyak nem a maguk életét élik, hanem azt, amit a költészet nekik tulajdonít s a tárgyak nevei nem azt jelentik, amit a köznyelvben jelentenek, hanem amit a költészetben a napjainkig élt költők verseiben jelentenek. A költészet igazi, mondhatnám egyedüli boldog élvezőinek költészete ez, a hálás olvasóké. Ők azok, akik az «örök kétely», a soha-meg-nem-elégedés legkisebb nyilalása nélkül azonosulnak a költővel, átérzik az alkotás mámoros önkívüliségét s azt maguknak önállóan is fel tudják idézni, ismétlem, a vajudás minden fájdalma nélkül. Hát hogyne idéznék föl, hogyne ringatnák magukat abba a boldog lelkiállapotba! Őszinte figyelemmel és élvezettel olvastam e lelkiállapotok versbeszedett dokumentumait. Az értelmes olvasót kerestem, akinek szíve is részt vesz az olvasásban és a válasz vágyától feldobog. Mert nem igen tudok elképzelni (nem is igen láttam) olyan igazi, testével-lelkével fogékony versolvasót, aki maga is ne verselne.

Szóval, ezeknek a verseknek nagyobb részéből azt lehetne megállapítani, hogy költőik milyen költőket szeretnek. Sajnos, legtöbbjük példaképe nem a legelső klasszisból való; a kedvenc költők is a maguk kedvencei szerint éreztek. Végtelenbe vesző vizsgálódásainkat így azzal kell lezárnunk, hogy Székesfehérváron ma Európa kilencvenes éveinek lírai hangulatát ápolják, színezve a kor követelményei szerint egy kis nyugatos szimbolizmussal, Prohászka gondolatai helyett Prohászka nevének emlegetésével, továbbá neokatolicizmussal, nőies «megérzésekkel» és cserkészettel.

Mindenesetre furcsa és újabb tűnődésre ösztönözhetne az a jelenség, hogy e vidéki költők zöme mennyire nagyvárosiasan érez és beszél, mennyire nincs köze a vidékhez, mennyire nem veszi észre annak anyagát, még költői szemmel sem. Csak azt veszi észre, amire egyszer már valamilyen fény esett.

De vannak, persze, kivételek is és dícséretére válik az antológia szerkesztőinek, hogy ez a pár kivétel aránylag nagy helyet foglal el a könyvben. Legtöbb verssel György Oszkár szerepel, akinek tiszta szemléletű líráját, eredeti megfigyelési képességét Székesfehérváron túl is számontartják. Költői tájékozottsága, önmaga és tárgya iránti szerénysége, mely igazi kvalitásokra vall, megőrzi a vidéki költők jellegzetes fogyatékosságaitól. A fiatalabbak közül Jankovits Ferenc szerepel annyi verssel, melyek után költőről képet kaphatnánk, ha a költőnek határozott vonásai lennének. Jankovits eredeti úton halad, értem alatta, hogy szemlélete, hangja igazi költészetéből ered, bár távolibb kanyargását, főleg célját még nem láthatjuk tisztán. Kötete kapcsán, reméljük, pontosabban szólhatunk róla.

A többiek átlag három-négy verssel szerepelnek. Ezek között is feltűnik itt-ott egy-két szerencsés fordulat, találó hasonlat, de már a versek kevés száma miatt sem lehet megállapítani, hogy az a pár sikerült sor, mely Hajdu Lajos, Ebeczky Gabriella vagy Pálffy István költeményeiben megállított, véletlen rátalálásnak, vagy kialakuló költői léleknek köszönhetik-e létük.