Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella
Kardos László: Betegek
Dallos Sándor regénye
A címlap regénynek jelzi, igazában nem az. Néhány óra egy tüdőbetegszanatórium életéből. Ha a riport műfajára nem volna jellemző a vázlatosság, a hangos színfoltokban való dolgozás, a nyers, erős hatásokra menő író-szándék, a felület teljes kihasználása s a mélyebb rétegek teljes szántatlansága, azt mondanám rá, hogy kollektív riport. Valóban az, e műfaj ismert példányainak kellemetlen s gyanus ízei nélkül, de a műfaji elvi-eszményi lehetőségeinek kitünő megvalósításával. Egy férfi-csoport a hőse, tuberkulótikus férfiak csoportja, akikre csaknem egyforma erővel süt az író érdeklődésének lámpafénye. Ez a csoport meglehetősen idegen elemekből verődik össze, a vallási, faji és szociális származás s az egyéni divergenciák messzeségeiből, s az író egyik bravurja éppen az, hogy finoman elemző műszereivel megmutatja, hogyan halványulnak el a közös sors nyomása alatt az individuális színkülönbségek, s az egyfajta remény és egyfajta félelem hogyan festi egyszínűre a különböző arcokat és lelkeket. Másik bravurja pedig ennek éppen a visszája: a kívül-belül uniformizált tüdővészeseken állandóan és diszkrét könnyedséggel érezteti régi egyéniségük sorvatag, elmásult, fonákjukra gyürődött emlékeit. Mindezt pedig nem hidegen filologizálva s a művészet kevélységével teszi, hanem a tárgy fölé hajló, meleg szeretettel.
Írói technikáján állandóan érezni a naturalizmus erős nyomait, de mindenütt kellő spirituális ellensúllyal. A tuberkulótikusok fizikai életének ábrázolásában Dallos Sándor a legvakmerőbb veristákon is túltesz: ami e szerencsétlenek életfunkcióiban riasztó és émelyítő, mind kiteregeti. S kivált szekszuális nyomoruk bolygatásában nem köti tollát az a félelem és irodalmi szemérem, amely a lezajlott negyedszázad irodalmában túltengő erotizmus reakciójaképpen neheziti el olykor fiatalabb prózaíróink kezét. S a csúnya látványosság fölött mindig jóságos, testvéri lélek lebeg, fényt és hőt sugározva alá. Legbizarrabb, legmeghökkentőbb részleteiben sem érezzük frivolnak, a tiszta szándék aranyfedezete védi szüntelen.
Humanizmusa, erkölcsi mélysége és komolysága jól megárul egy gyékényen egy fiatalos stíl-művészi becsvággyal. Stílusában szuggesztív és plasztikus akar lenni, s jobbára az is. Mozgalmas, színes mondatai vannak, s színei belülről fénylenek, a dolgok magjából. Nem látszik henye vagy kalandos stilisztának, szavait bizonyára izgalmas latolgatás után, az ihlet lázának s az intellektus jeges kontrolljának késhegyig menő alkujában választja meg. Egyes részleteket, melyek jó alkalmat ígérnek stílus-energiák kiélésére, láthatóan favorizál. Ilyen külön megdolgozott kis remek a délutáni láz tüzetes, drámai rajza. De van úgy is, hogy váratlan, szókimondó egyszerűséggel hat. Például: bekerül a szanatóriumba egy miniszteri titkár, akinek sehogyse ízlik a vegyes társaság, s finnyásan elhúzódik a többiektől. De csak néhány napig birja az elegáns tartózkodást. Szimpátiára, emberi szóra éhesen hamarosan összeomlik. Kalapot emel, bemutatkozik: «Bocsássanak meg, uraim...» Egyik szobatársát Adlernek hívják. «Este Adler megkérte, hogy takarja be, hogy igazítsa fejébe a sapkát s hogy készítse elő az éjjeli edényét. Szívesen és megütközés nélkül megtette... szinte úgy, mint akit megcsókoltak ezzel.» Ez igen-igen jó.
A kötet nagyobbik felét tevő Betegek mellett három kisebb elbeszélést találunk. Az első - Egy albérlő meséli... - inkább érdekes, mint teljes. A második - Azon a napon - a témájában kedvét lelő művész passziózó lassuságával végigvitt, kissé túlduzzasztott karácsonyi legenda, a harmadik - A nyúl - fegyelmezettebb és tartózkodóbb, szép munka, bár a szerkezeti arányok nem minden elrajzoltsága nélkül.
Becses írás e három kisebb darab is és hatásosan tanuskodik Dallos Sándor fiatalosan rugalmas, tartalmas művészereje, tág, nemes embersége és éber intelligenciája mellett. Ami pedig e jeles új epikusunkból hiányzik, azzal alig dicsekedhetik egy is legújabb prózaíróink közül. A meseszövés tradiciós képességére gondolok, régi magyar regényírók akció-bonyolító kedvére s ügyességére. Úgy látszik, a «meseszövés» posztulátuma az új ízlés szemében sokat vesztett fontosságából. S hiányát talán ép oly méltánytalanság szemére vetni az új prózaistának, mint mondjuk, a divatból kivesző «művészi homályt» kérni számon egészen más célokra törő ifjabb lírikusainktól.