Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő
Cs. Szabó László: Irodalom és szociális feladat
Nem most tanulunk bele először a nyomorúságba, megalázott és megszomorított ember máskor is volt elég. De a régi írástudó, aki maga is szolgák bölcsőjében született, szegény apja nyomorúságáról rendszerint megfeledkezett szellemi nevelőszülei: Cicero, Aristoteles és Szent Tamás miatt, akiknek egyházi pályáját, biztos kenyerét és császárokhoz is beférkőző illegitim befolyását köszönhette. A szociális érdeklődés csak elvétve, mellékajtón surran az irodalomba. Chrétien de Troyes hétszáz esztendős vázlata az észak-francia textilvidék női munkásnyomoráról, Piers Plowman rímtelen alliterációi az angol földesurak bérmunkásairól vagy a vásári színpadokon felbukkanó paraszt, aki mintha a hallgatók közül kérne szót, száraz keserűséggel felsorolja jobbágyterheit, elvesznek a tanult irodalom sűrűjében. Hiszen a nép sem állhatja meg, hogy akkori költői bővérűségével kedvenc bosszúálló hősei, a Róka komák után holmi képzelt jó királyok és királyfiak felé ne forduljon. Az európai lélek valamikor szolgáló, hódoló lélek volt, a szellem embere filozófus érvek alapján élvezte a szolgáló erény zárkózott örömét s földi dolgaink közül a királyok érdekelték legjobban. Nem megalkuvás, kényelemszeretet vagy káprázat húzta a hatalomhoz, hanem az agyonolvasott ember bátortalansága, amely iszonyodik az utcai vérengzéstől, a fosztogató zsoldosoktól s a testi védtelenségtől. A szűkös pártfogás egyébként sem kényeztette el annyira, hogy azontúl beérte volna formai tetszelgéssel s nyegle udvari rímeléssel: az európai remekművek legnagyobb része egyszersmind politikai (de nem pártpolitikai!) tett volt. A költő is politizált, új csillagképért küzdött, indulat és megrendítő elvakultság röpítették egy antik mintára szerkesztett Köztársaság vagy Királyság felé. Dantetól Voltaireig a kegyelemkenyéren élő, kitartott írók példátlan bátorsággal keveredtek csak kockázatot és meddő veszélyt jelentő perekbe az igazságért, amely túl a dolgozók és dolgoztatók, szenvedők és szenvedést okozók ötvenévenként porrá és hamuvá keveredő szociális rétegén, örökké méltó a tékozló szeretetre. Éppen olyan kevéssé beszéltek a nemesek, mint az elnyomottak nyelvén, ellenkezőleg: úr és szolga beszéltek egyformán. Noteszükbe egyszerű emberek ellesett beszédje helyett a szobájukba lebbenő ókori szellemek elejtett szavait jegyezték, amelyek, ki tudja, talán már Rómában is csak a kiválasztottak, nem pedig a pater familias vagy rabszolga földmunkás nyelvkincséhez tartoztak. Vérszerinti apjuk szenvedése és megalázása nem igazította őket végkép a szociális irgalom útjára: előbb még szellemi apjukkal kellett, hogy találkozzanak. És ha találkoztak vele, mint Dante Brunetto Latinivel, rendszerint elfelejtették földi származásukat.
Az írástudó szociális érdeklődését a szónak szenvedélyesen emberszerető értelmében két forradalom, az ipari s a francia forradalom készítette elő. Az első kikerülhetetlen szomszédsági viszonyba hozta a bérmunkásokkal, akik mindennapi robotjuk közben már a jobbágytelek valamelyes biztonságát se érezhették a lábuk alatt. Ami nyomort azelőtt látott: nyomorékok, koldusok és kitaszítottak festői sínylődése volt hidakon vagy templomkapukban. Most a nyomorgó munka nyomult a küszöbéig, reggel kilátástalan sorsú munkásokkal, este elzüllött gyerekükkel, Twist Olivérrel találkozott. A francia forradalom s legkedvesebb eszméje, az egyenlő hivatalviselés viszont a képesítés nélküli felelőtlen literátus politikai, udvari és egyéb befolyását semmisítette meg. Ha régen egy írástudó s egy miniszterelnök ókori érmét gyűjtöttek, archeológikus barátságuk rendszerint az írástudó diplomáciai pályafutásával végződött. De hogyan dőlt volna el az egyenlő hivatalviselésre egyformán jogosult diplomás jelöltek versenye, ha azon a puszta divinációra szorítkozó író továbbra is egyenlő eséllyel indult volna? Voltaire, Diderot, Goethe vagy doktor Johnson nagyszabású dilettánsok voltak, akik a véleményükkel és nem előírt tárgyi tudással jutottak befolyáshoz.
Ipari és politikai forradalom új környezetbe s megszűkített körbe utasították az írót, ahol politikai vérmérséklete és moralista hajlama szociális felelősségérzetté alakult át. Olyan ponton állt, amelyről a királyt, püspököt, adóbérlőt vagy néger rabszolgát egyformán sujtó emberi igazságtalanság helyett társadalmi igazságtalanságokra, proletárnyúzásra és kifogástalan életű polgárok képmutató rablásaira, szóval a szegény ember sorsára látott. Racionális-erkölcsi szemlélete a szenvedés apostoli víziójává szélesedett s az írástudó olyan önpusztító hévvel állt az «új gyengék» oldalára, mint hajdan a német-római császár hálátlan ügye, vagy egy általa nem ismert, ártatlanul kivégzett kereskedő, bizonyos Calas úr családja mellé. A XIX. század legmaradandóbb irodalmi emlékei kívül esnek a humanista írásművészet megszokott körén: nem a szerkesztés, kiválasztás és rendezés csodája őrzi meg őket, hanem a tiltakozás velőthasító hangja s annak a mélységnek sós hidege, amelybe leszálltak. A társadalmi érdeklődés mellékfolyója főfolyammá szélesedett s a lélek szűkkörű drámái és csendéletei már csak a stílus nemes, de kissé elmosódott mestereit, az irodalmi mellékalakokat és tiszteletreméltó dilettánsokat foglalkoztatták. Írni annyit jelentett, mint segíteni akarni.
Valószínűleg segítettek is. A sokat rágalmazott, liberális mult század titkos bámulója volt a reformátor igyekezetnek s ha ki is kopott a hősies nagyságból, legalább belátta, hogy az emberre véres panorámákon, emberfölötti szervezeteken és félisteni Gusztáv Adolfokon kívül néha a tűzhely igénytelen boldogsága is ráfér. Lehet, hogy ebben a belátó században az iskola-bánya-börtön- és gyárüzemi reformokhoz az írók kitartó segélykiáltása is hozzájárult. A szív testvérisége azonban ölbetett kezű orvos: szánalomnál és együttérzésnél többet ér a jó harci taktika. Miután az elnyomottak ezt a harci kedvet nem tanulhatták meg az íróktól, megtanulták Marx dogmatikusan részrehajló igazságaiból. Nem volt-e őszintébb s bölcsebb a kor, amelyben úr és szolga egyforma nyelven gyalázták egymást, de sebeikkel a költészet semleges területére menekültek?
Az utolsó húsz esztendőben Európa visszatért a tömegnyomor, vallási viszályok, polgárháborúk és fegyelmező szervezetek évezredes hagyományához. A mult század tartós jóléte alatt szétzilálódó társadalom ismét engedelmes és vak szervezetekbe tömörül, mialatt a szocializált állam, a gazdasági erőszak s a politikai rémtettek valami eljövendő nagy század felé mutatnak, amelyben csodálatos hősök nagyszerű háborúkba keverik az emberiséget.
Az író pedig visszaszorul talpalatnyi kertjébe, ahonnan csak a lélek örök szomorújátékára láthat. Kiken segítsen, ha még a legemberibb században se tőle, hanem az erőszak apostolától tanultak? Elszigetelődése nagyobb tett, mint Európa hagyományos pusztító dühe s ha a Szellem évezredek mulva megkönyörül rajtunk s tartós védelmébe vesz: az írástudó magános panasza váltott meg minket. A barbár iszonyatok elsorvasztják szociális érdeklődését, felmorzsolják apostoli erejét, torkán akasztják az emberbaráti hangot és visszafordítják a lélek dísztelen szépsége felé, amely túl az osztályok reménytelen harcán és úgy látszik egyforma pusztulásán, csak azt leplezi le belőlünk, ami örök. A személyiség gyémánt-erejét.