Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Passuth László: Erdélyi november

Passuth László: Erdélyi november
III.

Novemberi reggel. A polgármester öreg szolgája ímmel-ámmal seperte el a piszkot, új urak szemetjét. Hiszen forradalom volt, hát nem ragyognak az ablakok, nem vakít a kilincs, nem vikszes a parkett. Forradalom van, mindenkinek tizenöt korona napidíj jár ki. Úrnak, szolgának egyformán. Fél nyolc, most már haza szoktak a forradalmasok, megszünt a hajnalig éjszakázás, esténként hazamennek. A két kalandos egymásbaakadt. A lány rózsás volt, friss és kacagós, a fiú komor, összeszorított ajkú, inkább balsejtelmes. Hogy kezdünk hozzá? A lány végigcirógatja a kisfiú arcot: így. Leemeli a kagylót a telefonkészülékről, belehallózik. A kagylón túl fekvő világból álmos, felijedt asszonyhang hallóz vissza.

- Halló itt a tanács... figyeljen, drágám, parancsot adok le, jegyezze. Ezentúl minden interurbán beszélgetést a 6-57-es állomásra fog kapcsolni. Mindenkit, aki vidékről a tanácsot keresi. Megértette... hogyan... a jelszót? igen, drágám verestél... lesz szíves a parancsot ismételni?

A fiú sápadtan nézte:

- És ha valaki rájön?

- Egyelőre nem jönnek rá... és aztán? Forradalom van... most az egyszer mi fogjuk mondani, hogy forradalom van.

Diktálás közben mélyen és távolrólhívogatóan felbúg a telefon. Interurbán. A nagyúr felkapja a fejét: miért ép ide? Sztenografus odaugrik. Aranyosszékből egy járási főbíró általános instrukciókat kér az elnökségtől.

- Kérem szépen, méltóztassék beszélni a telefonba...

- Véletlen kapcsolták ezt ide fiam, köttesd át a doktor szobájába... onnan mennek ki a politikai irányítások.

Ketten egymásranéztek: ilyen ostobán és pőrén összedőlhet az egész plánum?

- Gróf úr, kérem... azért gondoltam, a régi megyéjéből... gróf urat kérik... éppen...

- Könyörgöm, menjen a telefonhoz!

A gróf úr megütődött a hangon. Valami kétségbeesett hívogató zajlott fel az egymásbafonódó távoli szavakból, odaugrott és kikapta a fiú reszkető kezéből az apparátust.

- Te vagy az, Domokos... Csudálkozol, hogy én beszélek... innen...? Hogy itt találsz engem is... ezek közt... Nyugodj meg, velem nincs baj... magunkért teszem... igen, amit akartál, általános irányítást... értsd meg, ez nem az én resszortom... én élelmezést csinálok... de üzenem neked, Domokos, hogy amit innét kapni fogsz, az népámítás, felelőtlen népámítás, nem tudnak ezek mást, mint népek testvérisége, jó testvérek... szeressük egymást... azok pedig, én mondom neked, hogy Wilson semmiféle tizennégy passzusa nem fog nekünk akkor kegyelmezni. Én, aki itt semmi és senki vagyok, üzenek nektek, Domokos, hogy vegyétek egyenként kezetekbe a népetek sorsát... Fegyverkezzetek... pucoljátok ki a mannlichereket... járjátok sorba a legényeket... gyüjtsetek municiót... azok be fognak törni... És üzenem neked, menjél végig a nevemben a végeken, menjél el Ugronékhoz és menjél el Zeykékhez, szedjenek össze mindent, embert, élelmet... amit tudnak, most magunkra vagyunk hagyva... magunkért kell védekezni... Ne higgyél nekem se, ha holnap mást fogok üzenni, senkinek ne higgyetek... Ha nem lesztek készen, bizony el fog vérezni egész Erdély...

Vége. A nagyúr visszaakasztja a kagylót, körbenéz, látja a két körülállót, meghökken ő is. Lehet-e két gyerek előtt őszintén beszélni... Az ajtó párnázott, a vonal közvetlen... más nem hallhatott semmit... De ezek itt, akik hallhatták...

- Furcsa, miért kapcsolták ezt ide... egész elfáradtam a telefonálásban...

- Kérem, nem véletlen, hogy ezt idekapcsolták.

- Mit akar evvel mondani, kislányom?

- Nem véletlen, semmi sem véletlen. Mi akartuk. Nem lesz véletlen, ha utána jön második, harmadik... századik... mind idejön és mindegyiknek ezt tetszik majd mondani, úgy-e kérem...?

- Nem értem, mi van veletek, fiam... Reszkettek és sápadoztok... Mondjátok meg már, mi van itt, mi történik itt?

- Kérem, mi úgy gondoljuk, ahogy az előbb tetszett mondani a telefonba. Ezek itt, termelés anarchiájáról és történelmi materializmusról beszélnek... amikor ott, azok, be fognak jönni... Gróf úr az egyetlen, érezzük, aki tudja itt, hogy mit akar, meg tudja csinálni azt, amit akar... hogy itt ne forduljon fel minden... valami történhessék...

- Palotaforradalmat akartok itt csinálni?

- Igen. Tetszik kérdezni, mi kik vagyunk? Akik eljöttünk az egyetemről... nem mind, de a legtöbben... a zászlóaljnál is... az ütegnél is... beszélgettem... tisztekkel, azok félnek, hogy őket is fel fogják oszlatni, mihelyt a munkásgárdát valahogyan megszervezik... ha el tetszenék vállalni...

Telefon. Szolnokdoboka. Újra lesujt a szópöröly. Fegyverkezzetek. Én üzenem, fegyverkezzetek.

...Tovább folyik utána a megszakadt dialogus.

- Tudjátok, fiam, hogy nem olyan könnyű ez a játék? Tudjátok, hogy itt nemcsak tirólatok, a ti húszesztendős játékotokról van szó... hanem rólam is...

- Tessék bízni mibennünk, kérem.

- Drága, szép szőke kislányom, maga roppant ügyes, talán zseniális is. Lehet, hogy nagyobb stílű feladat várna magára, mint egy anatómiai kollokvium... de a tempót azt nem lehet még maguknak diktálni... adagio... adagio, kislányom, úgy kell menni mindig előre, mint a csiga... körülnézni... előremenni... ha baj van, észrevétlenül visszahúzódni... ha baj van, visszahúzódni...

- Bocsánat, forradalomban is csak így lehet csinálni?

- Forradalomban is csak az cselekszik bolondabbul, mint rendes időkben, akinek nincs meg a sütnivalója. Az emberi logika törvényei, kislányom, örökérvényűek és egyképen alkalmazhatóak háborúra, békére, forradalmakra... Megpróbáljuk, amit akartok. Lehet, hogy mindennek dacára ma mégis csak olyan idők vannak, amikor a gyerekeknek van igazuk és az öregek akkor teszik okosan, ha rájukhallgatnak... Vállalom.

*

Két napig kétféle arca volt körülöttük az életnek. Munkanyalábos, tülekvő, expeditív órasor, jegyzetek, memorandumok, intézkedések, a mechanizmus kattogása. A másik - a megszabadító végtelenségig húzódott számukra, mint tikos reménykedés boldogsága, padszegleteken, homályos sarkokban egy-egy szó, becsempészett sztenogramm, konspirációs villanások, amelyek közt mindig ő volt a diadalmas sorskovács, erdélyi népének vezetője... Erdély három napig ott hánykolódott szavai megett, amelyektől elfoszlottak illúziók és keserű szájú fekete emberek ásták ki a temetett fegyvereket. Falvak felütötték fejüket, fel-felújrázott a határszéli titkos toborzó, páncélvonat szaladt keresztül az éjszakában, autóparkokat vontak össze, kezek bányásztak az elárvult depotkban... A végeken készülni kezdtek... Három nap.

Negyedik nap, kora reggel, vékonypénzű, dudoló szerelőt lepett meg sztenografus a kisteremből lett munkaszobában. Kék, olajos arca megett egykedvűen dohogott a munkakészség.

- Maga mit csinál itt?

- Kérem, a doktor úr parancsolta... hogy ott kevés a vonal, nemigen kapja meg a vidéki telefonokat... ide meg nem kell, csak városi...

Fekete kaleidoszkop, fordult egyet. Leszerelték... sikított végig, hangtalanul, míg végigrohant a téren, keresztül, újra a palotához...

- Leszerelték...

A nagyúr már kalapban-kabátban állt, megindultak, szótalanul. A szokott borbélyüzlet előtt megpihent, végigsímította kezét ábrázatán, továbbmentek. Amint felmentek a lépcsőn, hűvös-mosolyos arca rezzenést sem mutatott, a szobában ott merengett a kicserélt házivonal.

A nagyúr, mint szokta, elkényelmeskedett, szótalan. Könyvet kezdett újra lapozni. Félóra múlva megszólalt.

- Majd olvasni fogok ma nektek Catullusból... legalább nem zavar majd az utálatos telefoncsilingelés...

- Gróf úr, velünk mi történt... mi történik?

- Mondtam, fiam, hogy ember előremegy... körülnéz... ha nem megy nagyon gyorsan, még visszahúzódhat... A szelesek... azok elveszítik maguk megett a tápvonalat... Ma nem dolgozunk.

*

Helyi radikális sajtóorgánum írta, estére: «...a diadalmas forradalom csillogó, tiszta nyája közé báránybőrbe bujtatott arisztokrata ordasok sompolyodtak...» A cikket átvette a pesti anyalap.

«Közlöm, hogy gyöngélkedésem miatt néhány napig nem jöhetek be a Tanácsba...»

A konspirátorok egymásranéztek, az árván maradt kisteremben. A kihült szélű tálcikán még kecsesen, sajátságosan torzult cigarettacsutkái hevertek... aktajegyzet, papírlap, sztenogramm. Wilson győzött.

IV.

Diadalmas forradalom. Diákok állnak a városház előtt, dikcióznak. «Éhesek vagyunk, rongyosak és fázunk...» A tanács egyik titkára valami faszállítási szabálytalanságba tévedt... Katonák rohannak keresztül a városon, a falvak széthullanak.

Reggelre új intézmény született, vagy régi? Vajdai tanács, fejedelmi konzilium, vagy Gubernium volt a példa? Erdély vergődő arcán új ránc. Erdélyi minisztérium.

Nagytanács van. Összes magyar korporációk utolsó nagygyűlése. Teoretizálnak, holott már Vásárhelyt kétnyelvű plakátok virítanak az uccákon, rossz, fordított magyar szöveggel... Tribun áll a szónokok párkányán, harsonáz.

«...... ismétlem, a mi politikai ideálunk egy egyetemes, egész Európára kiterjedő szovjet-köztársaság...»

- Gyerünk innen, székelyek, ebből a fertőből...

Székelyek vezetője felhördül. A székelyek kivonulnak. Magyar pompában hallgató hajdani, százados tanácsurak talán felneszelnek az idegen beszédre.

A Pestről jött szakállas, félelmes zsurnaliszta fülethasogató, gyötrelmes hangján perorál: «...itt, Erdélyben, úgy látszik nincs akusztikája a wilsoni igéknek... Mit bánjuk mi, mivé semmisülnek a tények az ideológiák hatalma előtt... A végeken ugyan kukorékol a veres kakas...»

Rémhír szalad. Az állomáson garázda katonavonat, géppuskákkal, nem lehet lefegyverezni őket. sortüzet adnak le, részegek és a városba készülnek. Elsápadnak. Valakinek csendesíteni kellene őket. Senki sem mer kimenni?

Hátsó sorokból, felcihelődik egy magas, fekete bíró.

- Magam megyek, vélük beszélni.

Esteledik, Vásárhelyre elment a végzetes sürgöny. Nem vagyunk vár és nincsenek katonáink, ki mit akar, itt állunk, védtelen testtel. Mindenki elment, csak a tribun ül az asztala mellett, a felesége, meg a gyorsító. Szótalanok. A férfi a lámpába néz. Meduza-arca gyötrelmesen és hisztérikusan csavarog a test és lélek elviselhetetlen tépelődésében. Kezébe szakadt fejjel zokogni kezd a mahót, nagy ember.

...mi lett volna ebből az országból, a mi országunkból... Kánaán, paradicsom lett volna és most jönnek... jön Dzsingisz kán... mindent learatnak és mindent letarolnak...

Este vonulnak ki a városból az utolsó székely csapatok.

Jótét lélek nem mehet végig az utcán. Tort ülnek, a város feladása nem megy áldomás nélkül. Felpattannak a lékelt dongájú hordók és vissza-visszarímelik a pukkanó gránátok a véres gyötrelmes kádenciát. Füstbe és lőporba burkolódzik a siralomházában meztelen didergő Kolozsvár.

Közeledett karácsony.

A szobában megint hárman ültek, hallgató írógép felé könyökölve. A nagyúr olvasott:

...Dicebas quondam, solum te nosse Catullum,

Lesbia...

Elszakadt a hang. Kívülről penetráns trombitácska éles, ösztövér szignálja tört be a szobába, át a bemoholt ablakon... dobhártyák rostjain... szűrődve, furcsán... míg fájdalmas nyílalásként sompolyodott keresztül a szíveik körül... trombita? Ki hallott ilyen trombitaszót már...?

A főtéren hét-nyolc bocskoros, lándzsás lovas kocogott szerényen és félénken, körbetekintve, hallgató redőnyök és elárvult utcák között. A kócos lándzsákról idegen... idegen trikolórt áztatott le az esős karácsonyi szél.