Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Passuth László: Erdélyi november
Passuth László: Erdélyi november
II.
A főispán úr asztalsarkában teregette élelmezésügyi jegyzeteit. Politikai kérdések nem tartoztak egyáltalán a hatáskörébe, szakemberszámba vették, aki organizál. A megorganizált organizmus továbbvezetése már kívülesik a kompetenciáján. A tanácstagok dikcióztak az asztal körül. Az új alkotmányjog elvi kérdései összekeveredtek a külváros nyomorproblémájával, egy-ketten koncok után lestek. Megérkezett az elnök, beesteledett, a titkár bejelentette, hogy a pesti kormány kiküldött katonai szakértője megérkezett és részt fog venni az esti értekezleten. A vezérkari alezredes, magas, száraz, kopaszos úr. Neki kell a hadmozdulatokat diplomáciával parirozni. Riesenburg-Sargenstein római-szent-birodalmi herceg, vezérkari alezredes az elnökhöz lépett és bemutatkozott. Az elnök félig felemelkedve kezetnyujtott:
- Isten hozott, szervusz...
Egymásramosolyogtak. Rang szerint a tribun következett, feszes, futó prezentálás, elnéz a többi urak felett kollektív tisztelgésben, mígnem az asztal végéhez, a főispánhoz nem ér. Ismeretlenül is megismerhetik egymást, félmosoly, kézfogás és újra felhangzik:
- Isten hozott téged, szervusz...
A tribun felugrik, titkár-elvtársához könyököl, a másik, kancellista-szobában:
- Ezek az urak... ott bent játszanak... ezek nem érzik még, hogy forradalom volt és ezekkel együtt menni... polgáriakkal és arisztokratákkal, ezek még mindig feudalizmust játszanak... tebarátságot és kvaterkálást... ezek még nem tanulták meg, hogy mi lesz a valódi szociálforradalom... ezek még Kerenszkyt játsznak...
A sápadt, csendesszavú, agyondolgozott ügyvéd csitítgatta:
- Te, nézd csak, ők szavalnak, mi meg dolgozunk. Fáj neked, hogy az a herceg neked nem adott kezet? Az egész, bent, operett: a hatalom mégis itt van bennünk, a mi erőnkben és a mi organizációnkban... A belőlünk kisarjadó kollektivista államalakulást ezek nem fogják tudni megakadályozni... Mit törődsz te ezekkel a finnyás dzsentrikkel, kézfogásokkal... szamárságokkal, Sándor...
Enunciálták: a politikai helyzet szükségessé teszi, hogy az elnök és az ügyvezető alelnök ma este Budapestre utazzanak az éjféli vonattal. Tribun megkérte az asszonyt, pakoljon be, három napra...
Az a hamvasszőke, fehérbőrű lány... Most, az utolsó félóra... Hogy fogjon hozzá? Urilány... alig ismeri, mindig ezren tolongtak ki-be a szobákban... más, mint egy pártszervezeti vitaest után elkapni egy munkáslány forró száját... ez urilány... medika... finom, puha macska... nem kenyere annak az ő kenyere... Folyosón balra nyílik a kisterem, ott tanyázik a főispán úr. Nem sok vizet zavar, szerencsére. A lány ép kifordul az ajtón, kabátban-kalapban.
- Mondja, kérem, a főispán úr már elment?
- Elment, doktor úr, én is hazafelé tartok.
- Egy perc beszédem lenne magával, kisasszony.
A lány meghökkent, aztán elmosolyodott, a gondolatok táncolni kezdtek, felkattantotta a villanyt és mintha otthon lenne, hellyel kínálta meg a negyvenéves, hatalmas férfit.
- Kedves kisasszony, figyeljen ide (még nem tudta, mint fog hozzá, egyelőre csak mézédes sugárban patakzott szájából az argumentatio ad mulierem), én éjjel elmegyek, az elnök úr is... amint tudja. Azt is éreznie kell, hogy a diadalmas forradalom más tempót diktál az eseményeknek, mint az unalmas polgári korszakok (már megvan a ritmus), itt percek alatt változások történhetnek, emberek kerülhetnek fel... ezer eventualitás jöhet. Én azt akarom, hogy mindenről tudjak, amit a hátam megett, távollétemben történik. Gondolnék a feleségemre, de őt mindenki ismeri, másrészt nem... elég... komoly... ilyenekre, szimpátiái vannak... Magát figyeltem sokszor... amikor nem is gondolt rá... ismerem, puhák és alig-hallhatóak a lépései... amint elmegy ajtók mellett, figyeljen, miről beszélnek... ha diktálnak magának, ne felejtse el a szövegeket, ha a telefon szól, fogja meg a másik kagylót... ha azokkal a huszártisztekkel van, igyekezzék kitudni, vajjon nem csak bomlasztani akarnak-e őt itt, a forradalomban... a tiszti üteg, amely mindennap elparádézik az ablak alatt... nem fognak-e egyszer idelőni... Maga könnyen járhat egyik szobáról a másikra... meghallhat mindent, jó helyen van itt, a főispán úr mellett meghúzódhatik, nincs itt amúgysem annyi dolog... nem olyan szorgalmasak ezek a mágnások... ugye, drágám... mondja, miért húzódik olyan messze, jöjjön közelebb... fél? na, hajtsa ide a fejecskéjét, ezt az aranyos, ragyogó fejecskéjét, súgok valamit... Értse meg: a jelszót. Ha valakire, a mi embereink közül szüksége lesz... ha nekem akar üzenni, táviratban... vagy telefonon át... ha az általunk megszállt intézményekkel érintkezést akart keresni... a titkos jelszó... húzódjék ide, édes... a jelszó «verestél», megértette, drágám?, hadd súgom mégegyszer: verestél... milyen aranybacsillanó a hajacskája, édes...
Elkapta. Mohó, vastag ajkai felfutottak a leány keskeny, csillogó szájavonalára. A lány megrázkódott, hátradobta magát, kacagott, megrázta a fejét, prüsszentett egyet, s mert nem haragudott, a másik felébe került azonnal:
- Alelnök úr, túl bőkezű... ezt a kegyet én még most nem szolgáltam meg... Ha majd hazatér és megérdemlem... akkor... akkor adhat aztán egy másikat is...
Kacagott, furcsán, idegesen és kipenderedett.
A lány arca, odakint, megváltozott. Egy magányos manipulánsszobába húzódott be, egyedül. Cigarettára gyújtott és roskadozni kezdett a gondolatoktól. Kiment, hallotta a búcsúzó alelnök harsány trombita-szavát, megkönnyebbült. Kispajtását, a fiút kereste meg:
- Hazakísérne?
- Csak magára vártam...
Megindulta. A leány két évvel idősebb lehetett a fiúnál. Utcafordulón túl a fiú belekarolt. Kis parkon mentek keresztül, az este enyhe-ősziesre fordult, leültek egy padra. A leány mesélni kezdett. Izgatottságtól reszkető hangon végig suttogta, kicsit felnagyítva, kicsit kiszínezve, káprázatosan és titokzatosan az egész délutánt.
- Értse meg, a gazdánk kezébe kell adni mindent, a hatalmat, egész Erdélyt, a mi sorsunkat... mert ezek az elvtársak... most nem törődnek azzal, mi indult meg a határokon túl... ezek nem törődnek, csak önmagukkal... itt más nincs, aki utat tudna állni a bomlásnak.
- Igen, a mi gazdánk... ahogy maga mondta, csudálatos ember...
- Szereti... talán...?
- Nem tudom... Jó velem. De most nem érünk rá szerelemről beszélni. Legyünk mindaketten férfiak.
A fiú belereszketett a vágytól, most, ilyen hamvasan, zúzmarásan elcsókolni. Nem merte.
- De... mondja, mit csinálunk, ha a gróf nem akarja vállalni a szerepet... Hátha ép ő nem akarja...?
- Ezt én fogom elintézni, kedves...