Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám

Pap Károly: Vihar Támánban

Jóséh ács volt és kőmíves a galileai Támánban. Tavasszal, a viharok után a tetőkön csücsült családjával, s a megtépett zsuppot foltozgatta, nyáron a forróságban s esőben sarat dagasztott, vályogot vetett, s viskót, pincét, csürt tapasztott, télen pedig odujában a faragott ekéket, talyigákat, öszvérek nyergeit javítgatta. Szegény falucska volt Támán, s ebből a sokféle s nehéz munkából alig telt egy kevés árpakenyérre és júhsajtra, úgy hogy mire lefizették a papi tizedet, a római adót s a fejedelmi sarcot, örülhettek, ha annyiuk maradt, hogy legalább a nagy áldozati ünnepen négy garasnyi illatos füstben küldhették fel sóhajtásukat Jahvehoz a jeruzsálemi templom oltáráról.

Ehhez a szegénységhez négyen voltak, Jóséh, aztán az asszonya Mirjam, aki széles csipejével, türelmes mosolyával jól győzte a sárdagasztást ura mellett, aztán a serdülő Láél, s végül Áhel, a nagyapa. Öt kis halottjuk is volt már a sírbarlangban; a támániak szerint azok a rossz szellemek rontották meg őket, amelyek a sárról és a nádról tapadnak az ember fiaihoz. Valamennyien még Láél születése előtt haltak meg, s a szülők már régen elfeledték őket, csak nagyatyjuk emlékezett rájuk gyakorta, mert mikor még éltek s ölbevalók voltak, igen szívesen bajlódott velök. Különösen a három legelsőt szerette Áhel. Ebben az időben még nem szenvedett a sár keserűségeitől, s az öregségtől, jól tudta tűrni a kevés kenyeret s a sok taposást, s unokáira is jutott jó kedvéből. Még a tetőkre is felvitte magával ezt a három kicsinyt, ha éppen ott kellett dolgoznia, s ha egy-egy üres vagy kiholt gólyafészek akadt odafent, abba ágyazgatta őket, ha pedig otthon voltak a hosszúlábú s vöröscsőrű madarak s tojásaikon ültek, olyankor a dohos, meleg zsupban vájt nekik bölcsőt Áhel. A gólyák már megszokták őket, neszükről s szagukról, s óvatos barátsággal kelepelgettek Áhel gondozottjai körül. Áhel ilyenkor a madarak vihartól megcibált fészkét mindig meg-megigazgatta, s habár Jahve az Egyetlen s Örök, s a gólyák olyan idegen istenek tisztátlan s kedvenc madarai, akikkel egy galileus nem köthet szövetséget, Áhel mégis úgy gondolta, hogy az ily fészekigazgatás még nem szövetség, s a gólyák és istenök barátsága még valamikor jót tehet a három kicsinynek.

Sárdagasztáskor is e három kicsiny volt első gondja. Árnyékos, mély bölcsőt vájt nekik a sárba, nehogy megsüsse gyenge fejüket a heves nap. S ahogy fenn a tetőn a gólyákkal barátkozott jövendőjükért, idelenn a sárban a különféle férgek kímélésével igyekezett megnyerni az idegen isteneket oltalmazottjai számára. Az ő javukért tűrte a koronás fejű sárkigyót, a sárban költögető varangyokat, majd Sabbatkor, a mozdulatlanság ünnepén, mind a hármat egyszerre vett ölébe, rabszolgáskodása idejéről beszélt nekik, és különösen sokszor mesélte el nagy körülményességgel üres fél-szemgödrének történetét, amelynek ő is, utódai is szabadságukat köszönhették. [*] Nem tudott enni, hogy ne kínálgatta volna őket s mikor meghaltak, gyászában majd fele szakállát kitépte s alig lehetett visszatartani attól, hogy tiltott módon késekkel meg ne hasogassa testét, amint azt rabszolga korában látta a pogány sziriaiaknál.

Elhantolásuk után a hamuban ülve, egész Támánt borusabbnak találta, majd midőn munkához kellett fognia, a sár szagát keserűbbnek érezte, munkáját nehezebbnek, sokáig vizsgálgatta testét, az eget, a sarat, álmai nehezekké váltak, ébredése kába volt. A Mozdulatlanság napján aztán erősen elgondolkozott ezen s úgy vélte, hogy mindez a gyengeség, mindez a keserűség, kábaság, elsetétedés nyílván onnét van, hogy a három kicsiny elvitt belőle egy-egy darabot. Hogy újból megerősödjön, szeretett volna többet enni, azonban tél volt éppen, kevés volt a munka, a sár fagyos volt, s nemhogy többet ehetett volna, hanem még kevesebbel kellett beérnie, mint azelőtt.

Ez nagyon elkeserítette, kezdett civódni fiával s menyével, s szíve már előre huzódozott az eztán születő gyermektől, aki már úton volt. S midőn ez az újszülött másodmagával jött a világra, úgy gondolkodott az ikrekről: ha maradnak, maradnak, ha mennek: mennek.

Nekik már nem vájt bölcsőt a tetőn, sem a sárban, nem mesélt nekik véres szemgödréről, nem áldozott érettök Jahvenál, nem barátkozott miattuk az idegen istenek madaraival, s mikor elvitték őket is a sár rontó szellemei, nem tépdeste szakállát utánok. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, mikor elhantolásuk után úgy érezte, hogy teste mégis erősen fogyatkozik. Úgy gondolta, hogy az ikrek akarata ellenére is vittek magukkal belőle egy-egy darabot

Így aztán Láél megszületését, serdülését már gyanakvó félelemmel és rosszalással nézte, gyors növekedését valami utálatos falánkságnak hitte, s minthogy szigorú, gyanakvó tekinteteire a fiú félénk pislogással válaszolt, tompaeszűnek nevezte s megtiltotta Jóséhnek s Mirjamnak, hogy eztán még egy gyermeket nemzzenek. Minthogy, - mondotta - a legjobbakat s legildomosabbakat már elvitte a halálangyal, s csupán egy tompaeszűt s falánkot hagyott meg, nyilván megunta nemzetségünk magvát Jahve, s jobb, ha az ember tartóztatja magát.

A szülők erősen tisztelték Áhelt. Az idős apa Galileában az ősatyák jóakaratát hordozza magában. S ha ezenkívül, úgy, mint Áhel, félszeme árán váltotta meg övéit a szolgaságtól, az ily atyával szemben a legkisebb ellenkezés a gonoszt kísérti, és elsötétíti, mint mondják, a hétkarú mécses világosságát, amely a Tanítás házának ablakából néz éjt és nap a falura. A holt unokák növelik méltóságát, az eleveneknek pedig már az anya méhében kell néki engedelmeskedniök. Jóséh és Mirjam tehát bensejökben keseregve, de engedelmes orcával meghajoltak Áhel kívánsága előtt. S hogy minél könnyebben megtartóztathassák magukat, éccakánként az öt kis halottat idézték maguk elé könyörgéseikkel, hogy mint mondották, azok feküdjenek szétválasztóul kettejük közt Áhel kedvéért.

Áhel csak nem akarta őket megszánni. - Nem visznek el belőlem többet, - gondolta szombatonként, s midőn egy nap aztán mégis gömbölyödni kezdett Mirjam, haragosan támadt rájuk. Azok hevesen eléje borultak, s bizonygatták, hogy maguk sem tudnak róla, hogy történhetett ez, nyílván a fáradtságtól lenyűgözött testükre álmukban lesett a gerjedelem.

- Bocsáss meg nekünk, nagytisztességű atyánk, Áhel, - mondta Jóséh - álomban történt ez mivelünk, s nem tehetünk mi erről.

- Úgy ám! - dorgálta őket Áhel - ha a paráznaságot álomnak nevezitek, akkor álomban történt veletek!

Mirjam sírt, s Áhel lábát csókolgatta töredelmesen.

- Nézd el nekünk azt a nehéz, álombeli éccakát, - kérlelte az öreget; ez azonban félrefordult s csak így szólt:

- Azért tettétek ezt, mert az én halálomat lesitek már.

A következő napokban Mirjam s Jóséh engesztelésül Áhelnek adták ételük javát, s a legközelebbi szombat napján Mirjam Áhel lábait megkente erős, illatos kenőccsel, aminek áráért két éccakán át segített a szomszédoknak a barmok nehéz ellésénél. Áhel, bár életében először érte ily jóillatú tisztesség, mogorván tűrte s szagolta az erős olajat, s úgy érezte, hogy elbolondították.

Mirjam terhessége miatt most már szüntelen emésztette magát, s minthogy a nehéz taposás amúgyis erősen sanyargatta öreg testét, egyre gyöngült. Szombatonkint hüledezve bámulta fogyatkozásait s miután nemsokára sártól nedves benseje köpdösésre kényszerítette, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a gyermek csak azért jön, hogy elfoglalja az ő helyét. Egyre többet vonult magába, töprengve. Láél ilyenkor rettegve nézte őt, a szülők pedig nem tudták, mivel vígasztalják, mert bizonygatásaikat, esetlen becézgetéseiket, felkínált falatjaikat komoran hárította el magától.

Mikor a gyermek megszületett, csodálkozott, hogy túlélte világrajöttét. Az újszülöttet nem engedte nevéről elnevezni, körülmetélésekor elfordult. A kis gyermek, aki Mikáélnak neveztek el, hiába leste őt nagybámészan, hiába gügyögött utána, hiába nevetett rá sárban vájt bölcsőjéből, Mirjam is hiába mutogatta szelíd, kedves és engedelmes csecsemőjét: Áhel nem akart tudni új unokájáról.

Mikáél azonban, mikor járni próbált, mégiscsak legelébb nagyatyja felé mászott, mikor beszélni próbált, Áhel nevét próbálgatta legelőször kiejteni, az anyjától kapott étellel nagyatyját kínálgatta először, éj idején mindig melléje akart heveredni s munkaközben apró tagjaival a sárban cuppogva őt utánozgatta. Akármerre járt, dolgozott Áhel, a gyermek mindig a nyomában volt, s minthogy érezte, hogy nagyatyja nem szívesen tűri, a kövek mögül, vagy a gólyafészek mögül figyelte Áhelt.

Ez a sok figyelés, leselgetés, magátkelletés még jobban megerősítette Áhel gyanakvását, hogy a gyermek az ő halálát lesi s midőn a következő nyáron lábai a sárdagasztás közben már remegni kezdtek, nem akart tudni gyöngeségéről s inkább erejét feszítve, komoran leszegett fővel taposott tovább. Ekkor azonban Jóséh kérlelni kezdte:

- Nagytisztességű atyám, Áhel, nem fognád ki magad ebből a nehéz igából? Hiszen eleget fáradoztál már idáig! Ülj és nézegess minket, mert lábaid remegnek...

- Ezt csak ti látjátok, - felelt bosszusan az öreg - mert szeretnétek, hogy úgy legyen. Mert minek az öreg Áhel most már, mikor Láél túl van a gyerekségen s már Mikáél is kezdi győzni a munkát? Azt mondjátok: fogd ki magad az igából, de azt gondoljátok: fogd ki magad az életből! De én azt mondom: akárhogy is fojtogat engem a sár bűzhödt keserűsége, s ha mégúgy remegnének is lábaim, nem engedem én magam tőletek a halálra csábítani, mert mikor pihenésre csábittok, a halálra csábittok. Mert ha lehevernék, megízlelnék tagjaim a pihenést, s azt hinnék, hogy talán egy királynak a részei. Nem volna többé kedvük a mozdulásra s én hamarost elpusztulnék. Ti pedig jól tudjátok ezt!

Tovább dagasztott keservesen, a szülők pedig erősen kiáltozva mentegették magukat:

- Jaj nekünk, hogy ilyet gondolsz! Mi csak pihenésedet kívánjuk, nem halálodat!

Áhel nem felelt, Láél magában félénk kárörömmel pislogott az öregre. - Ah, - gondolta - csak hadd fájjon neked az a halál! Nekem is eleget fájt a te fenyítésed!

Mikáél, aki ezideig könnyű tagjaival magában zümmögve, táncolgatva dolgozott mellettük, lélekzetfojtva hallgatta az öreget, s munkájuk végeztével mindjárt Láélhoz sietett s így kérdezte a bátyját:

- Mondd csak, mi van az ő szavainak a mélyén!?

- Gonoszság van a mélyén, - felelte Láél. S elmondotta Mikáélnak, miként akarta nagyatyjuk őt, öccsét eltiltani az élettől. - S ha Jahve akarata szerint a szülők nem álomban nemzettek volna téged, úgy ma sem volnál ezen a földön. Soha semmi sem volt elég nagyatyánknak úgy, mint másnak. S most, hogy a lábai remegnek, a haláltól is fél, s még gonoszabb lesz majd, mint valaha volt.

Mikáél elgondolkozott:

- Vannak talán, akiket ébren nemzenek, s másokat álomban?

Láél így felelt:

- A legtöbbet ébren nemzik, de téged, atyánk úgy mondotta, álomban nemzettek.

Mikáél az atyjához futott, s kérdezte tőle:

- Hogy is volt az, atyám, azzal az álommal, amelyben engem nemzettetek?

- Miért kérded ezt? - mondotta az atyja.

- Azért, - felelte Mikáél - mert ha így volt, úgy már sok mindent értek, ami felett idáig igen csodálkoztam; hogy miért taposom oly könnyen a sarat, s miért van az, hogy mintha semmi sem haragudná reám, csak éppen Áhel nagyatyám, de most már tudom, hogy ő sem reám haragszik, hanem a halál angyalára...

Majd visszaszaladt Láélhez s így szólt hozzá:

- Jó volna tudni, hogy miféle az a halál, talán ki lehetne békíteni vele nagyatyánkat.

S kérdezte Láélt, mit tud azokról, akik korábban haltak meg, s mégis kibékültek a halállal. Mit tud róluk, hogy volt náluk ama kibékülés.

- Úgy volt, - mondta Láél - hogy azok nem voltak olyan gonoszok s falánkok, mint ő, nem szidalmazták az unokáikat, s ezért nem fájt nékik a halál sem úgy, mint Áhelnek.

- Akkor, - gondolkodott Mikáél - ha néki nehezebben megy s jobban fáj, mégis csak tenni kellene valamit, hogy segitsünk neki ebben.

- Ha tudnék, sem tennék - felelte Láél.

Mikáél erre még erősebben kérte, hogy segítsen néki, s ő ételének felét is szívesen odaadná Láélnek, hét nap, s ha lehet, még tovább is. Emlékeztette bátyját, hogy hányszor s mily szívesen adott néki falatjaiból, s így végezte:

- Te hét páskával vagy idősebb, mint én, és biztos fogsz tudni valami módot rá, ha segíteni akarsz.

Láél ravaszul pislogott öccsére:

- Hm... - gondolta. - Úgy látszik, ez a kicsi valóban tompaeszű, ha azt hiszi, hogy valakit a halállal ki lehet békíteni, mintha az valami eleven volna, valami emberi féle, s nem az a kérlelhetetlen angyal, az a süket és vak angyal, aki csupán az emberek szaga után igazodik, s nem az ő szépségük, gazdagságuk s szavaik után. De ha ez a Mikáél erről nem tud, úgy ne tudjon. S ha hisz abban a kibékítésben, hadd higyjen, ha én hitéből nehányszor jóllakhatok.

Fontoskodva elgondolkozott, mint aki erősen akar emlékezni, homlokát tapogatta:

- Hallottam valamit e felől már egyszer, a halállal való kibékítésről. - S megint nézett öccsére gyanakvón s ravaszul: valóban hiszi ez ezt? Vagy tán csak majd nevetni akar rajtam?

Ámde Mikáél olyan módon, bámészan, sürgetően nézett reá, hogy megint tovább tetette az emlékezést:

- Valami tanítómester járt egyszer erre, - mondotta - de te még akkor nem tudtál beszélni, s egy nagyatya, azt hiszem, Ben Élehnek hítták, nagyon viaskodott a halállal. Erősen átkozódott, s az a tanítómester valamit cselekedett vele, valami imádkozást mondott, de azokra a szavakra már nem emlékszem, hanem ha az ételed felét megehetem, ahogy ígérted, s az éhség majd nem fog annyira gyötörni, akkor emlékezetem is megerősödik, s talán fogom tudni azt, amit akkor hallottam.

Eztán valahányszor Láél megette öccse ételének a felét, Mikáél munka után esténként így jött hozzá:

- Erősödik-e már az emlékezeted?

Láél azonban csak panaszkodott. Úgylátszik, még többet kellene ennie, akkor hamarébb jutna eszébe az az imádság.

Mikáél erre nap-nap után többet adott néki az ételéből, végül az egészet odaadta, úgy hogy az éhségtől nemsokára elszédült s belehullott a sárba, ahol éppen dolgoztak.

Mikor aztán, atyja faggatására, elmondotta alkuját Láéllal, Jóséh Áhelt hívta:

- Kérlek, nagytisztességű, szólj most már legalább egy kedves szót ehhez a gyermekhez! Lásd, egészen halálosan éhezett miattad!

Áhel komoran s kelletlenül lépett Mikáélhez:

- Nem miattam éhezett, - mondotta - hanem tompaeszűsége miatt, mikor hitt Láélnek, ennek a falánknak.

Többet nem szólt, de estefelé, mikor Mikáél hozzá heveredett, nem tiltotta el őt magától, mint máskor, s hagyta, hogy hadd beszéljen. Az pedig így szólt:

- Ha megengednéd, nagytisztességű atyám, én mégis próbálnék még valamit azzal a halálangyallal, én semmitől sem félnék, mert, mint tudod, engem álomban nemzettek, s az éhséget, amit kiálltam, csöppet sem sajnálom. Azóta kérdeztem atyámat is, mit lehetne tenni a te dolgodban, de ő csak annyit mondott: meg kell ezt várni, s igyekezzek csak udvarolni neked, ennél többet nem lehet tenni minálunk. De te, aki idősebb vagy mindnyájunknál, talán mégis tudsz valamit, amiben segítségedre lehetnék.

- Mit tudsz te a halálról? - kérdezte ekkor Áhel. - Láttál már halottat?

- Láttam egyet, Sethemált, akit én is segítettem befalazni a sírbarlangba.

- S nem félnél úgy feküdni, mint az a Sethemál?

- Nem, - felelte Mikáél - nem félnék én úgy feküdni, mert ha Jahve megengedte, hogy engem álomban nemzzenek, úgy bizonyára szívesen néz reám akkor is majd, ha úgy fekszem, mint az a Sethemál.

Áhel lassan bólogatva soká fürkészte Mikáélt, majd minthogy a sár belülről újra kínozni kezdte, hevesen meg-megrázkódott. Aztán, miután hosszasan maga elé merengett, remegő, sovány lábszárait kezdte nézegetni. Akkor közelébb hívta magához Mikáélt s egészen halkan, minduntalan el-elgondolkozva, meg-megakadva beszélt neki arról, mikor még Sziriában volt rabszolga. Abban az időben hallott Bál-Usról, akit Támánban a Szétszórónak, vagyis közönségesen a Viharnak neveznek. Az ő gyermekei a különféle szelek. Ez a Bál-Us, úgy mondották Sziriában, gyakorta elfogad emberáldozatokat is, s ha valaki odaadja magát neki atyjáért vagy nagyatyjáért, vagy valamiféle rokonáért, úgy ő megparancsolja a szeleknek, hogy a halál angyalát tartsák fel útjában, s azok ezt egy időre meg is tehetik, aszerint, hogy ki az, aki odaadta magát a másik helyett. Ha egy király adta oda magát, akkor igen hosszú időre, - itt elhallgatott Áhel s megint csak lábait nézegette; Mikáél azonban sürgette:

- S vajjon mennyi időre tartaná fel a halál angyalát az a Bál-Us, ha egy álomban nemzett adná oda magát az ő nagyatyja helyett?

Áhel mintha várta volna ezt a kérdést, ámde mégis soká hallgatott utána.

- Mért hallgatsz? - kérdezte tőle Mikáél. - Talán semmit sem ér egy álomban-nemzett?

- Ej, - mondotta Áhel - nem szabad ilyesmit tenni minálunk itten, Galileában, mert Jahve is más és Bál-Us is más.

- Miért? - kérdezte Mikáél. - Úgy sem marad több Bál-Usnak, csak amennyit majd meghagy neki Jahve, aki legfelül van s egyetlen és örök. S ha ő, Jahve, engem álomban eresztett ki a világra, nem fogja ő ezt megtagadni...

Áhel igen sokáig nem felelt. Már úgy tett, mintha aludna, csak mikor látta a holdfényben, hogy Mikáél még mindég nyitott szemmel töpreng, szólt újra:

- Jó lesz, ha nem lesz hiábavaló. Csak aztán hallgatnunk kell szülőid előtt, s mások előtt is. Az ilyesminek titokban kell történni, mert az emberek sokfélekép gondolkodnak...

Mikáél ígérete váratlan reménnyel erősítette Áhelt. Megint jobban bírta a munkát, a sár lelke, mint mondani szokta, nem gyötörte annyira, s töprengve várta a legközelebbi vihart, amikor majd Mikáél oda fogja adni magát érette.

Minden este figyelmesen nézte az ég alját, vajjon piroslik-e már úgy, mint vihar előtt szokott, reggelenként meg a gyermeket fürkészte erősen, vajjon nem bánta-e meg ígéretét, hogy úgy feküdjön, mint az a Sethemál. S valahányszor elgondolkozva látta Mikáélt, meg-megijedt, hogy a gyermek bizonyára igéretén tünődik. S hogy elterelje őt gondolataitól, maga mellé ültette:

- Miféle beszédeket szeretsz leginkább? - kérdezte tőle - beszéljek neked az időről, amely üres szemgödröm előtt volt? Beszéljek neked a felszabadulásunkról? Beszéljek neked szüleidről, vagy azokról a régi, illedelmes unokákról talán? Midőn még erős voltam s nem törődtem, hogy mennyi a falat, mily kemény a sár s mily szél fütyül a tetőn?

Mikáél leginkább arról szeretett beszédet hallani, hogy s mint volt, amikor őt álomban nemzették. Igen sokat gondolkodik erről, mondotta nagyatyjának s fel-felkiáltott:

- Ez az én szerencsém! Igen! Mert habár gyakorta látom ígéretem óta Sethemál arcát, csöppet sem bánt engem. Szüleim úgy álmodtak engem, azért oly könnyű körülöttem minden s én is könnyű leszek annak a viharnak!

*

Ebben az időben Barkisin a fazekas új viskót építtetett magának. Nehezen alkudott meg Jóséhval. - Azt akarom, - mondotta, - hogy a viharért is kezeskedj egész addig, míg át nem vettem s be nem szenteltettem házamat.

- Bocsáss meg, - felelte Jóséh, - nem vagyok én testvérségben azzal a Szétszóróval, vagyis a Viharral, nem lehetek benne biztos, hogy jön, mily erővel s mikor jön. Tisztátlan sem vagyok, aki áldozhat a Szétszórónak, mint a sziriaiak teszik, te sem vagy az, én sem, mert hisz körülmetéltek vagyunk. Kérlek tehát, hagyd ki őt az alkuból.

Barkisin azonban nem akarta kihagyni az alkuból a vihar rontásait.

- Inkább fogadok egy samariait, - mondotta, - azok áldoznak a Szétszórónak.

Jóséh megragadta Barkisin köpenyét:

- Csak nem teszed ezt? Egy tisztátalant fogadnál új házad építéséhez?

- Majd elkülönülnek ők, amíg dolgoznak, - felelte Barkisin, - s ha bevégezték a házamat, kifüstöltetem én a Tisztátalant. Igaz, hogy ez a kiüzetés jónéhány éfa árpába fog kerülni, de én inkább ezt is megteszem, ha nem vállalod a vihar rontásait, mert micsoda kőmíves az, aki nem vállalja a vihar rontásait!?

Végül is megfelezték egymás közt a Szétszóró rontásait s Jóséhék elkezdték építeni a viskót.

Eztán már nemcsak Áhel és Mikáél kémleltek a vihar után.

A vihar pedig, vagyis a Szétszóró, mintha megneszelte volna a sok alkut és huzavonát, rájuk lesett s alig végeztek a falakkal, ő felkerekedett Bir-Talol pusztája felől, ahol addig, mint Galileában mondják, a homokban aludt. Ekkor már Jóséhék a tetőt kezdték kötözni. Forróság sem volt, mintha a Szétszóró meg sem alkudott volna előbb a nappal, az Izzóval, a Sütővel, csak úgy jött hirtelen. Estefelé érkezett meg Támánba. Violaszínűnek látszott az ég, és Jóséh, aki már sok vihart látott, sokféle alkut megért az Izzó és a Szétszóró közt, gyanut fogott. Kérte Barkisint:

- Ne akard, hogy még tovább dolgozzunk, itt lesz nemsokára a Szétszóró. Azért engedd meg, hogy megterheljük nagy kövekkel, amit idáig elkészítettünk s aztán hadd húzódjunk be oduinkba.

Barkisin azonban bíztatta Jóséht:

- Amíg nem érzitek a szagát, csak dolgozzatok!

Ámde alig cipelték fel Jóséhék a megterhelésre szolgáló köveket, midőn máris ágaskodni kezdett orruk a vihar fojtó, forró szagától.

Csak Mikáél akart még tovább dolgozni.

- Hagyjatok engem kissé, - mondotta, - még bevégzem ezt a darabot, amin ülök.

Míg valamennyien szedelőzködni kezdtek, Áhel Mikáélt figyelte. De a hold s a felhők úgy játszottak a fényességgel, hogy szeme úntalan káprázott s nem láthatta Mikáél arcán sem az igéretet, sem a félelmet. Gondolta, odamegyek hozzá, s ezt mondom: - Ha akarod, még visszaadom ígéretedet. - Ekkor azonban a távolból felhorkant a szél. Áhel megrázkódott a félelemtől s most már valamennyien egymást bíztatva, kiáltozva, siettek lefelé a létrán. S minthogy Mikáél folyvást kiáltozott utánuk, azt hitték a setétben, hogy ő is jön. Csak midőn már lent ültek a falak közt, látták, hogy hiányzik. Akkor Mirjam és Jóséh ki-kibújtak s kiáltoztak:

- Jössz-e már?

Mikáél pedig:

- Jövök én, jövök!

- Jaj! - nyögte Mirjam, - még elpusztul Barkisin tetője miatt!

A vihar, amely előbb halkan suttogva körüljárta a házat, hogy kilesse lakóit, kitapogassa falait, miután rájött, hogy Jóséh, a kőmíves van odabent a családjával, felsivított örömében! Ez az a gonosz seprő, az a mindegy-szellem, akinek - mint Jóséh mondja - mindegy, hogy magvakat hord-e méhében, vagy köveket! Ha kérik: hasalj végig a fűben s dudorássz a fűvön, levelen enyhén, mint a gyerek, ő felfújja magát és seperni megy! Ha pedig azt mondák néki, seperj, ő lehasal a fűben s dudorász. És semmit sem szeret elseperni jobban, mint a kőmívest. Mondják: boldog, ha a tetőn, vagy a féligkész munkában csipheti őket s lerázhatja, leseperheti őket munkájukról s nemcsak a kőmívest, hanem mindenféle embert! Mindenkire haragszik, aki elzárja előle munkájával a magot, midőn csürt épít, a mustot, ha pincét épít, a barmok magját, midőn ólt emel s az emberek magját, midőn viskót épít!

Utálatos előtte mindenféle építőmesterség, mert miattuk nem szórhatja széjjel a sokféle magot úgy, ahogy szeretné, belé a többi világba szanaszéjjel kergetve. S minthogy utál minden körülkerítettséget, mire sem bosszankodik jobban, mint a körülmetéltekre, akik még tagjaikat is körülkerítik és sohsem áldoznak neki semmit, mindent csak Jahvenak, a körülmetélt istennek!

Nosza hát, mindjárt oly erővel rázta meg a körülmetéltek viskóit, hogy azok beleremegtek. Hiába kiáltoztak Mikáél után a szülők, hiába akartak utánamenni, a vihar, mint egy eleven ajtó, nem engedett senkit se ki, se be. Mirjam felsírt, Jóséh a földön ülve, térdei közé ejtette fejét: - Elveszítettük őt, egy darab tető miatt! - sóhajtotta, míg Áhel így gondolkodott:

- Elment volna már oda?!

Megfélemledve hallgatták aztán a vihart s minthogy az egyre erősbödött, Jóséh öt garasnyi illatos füstöt ígért Jahvenak, ha még megmentené legutolsó szülöttjét. Igaz, hogy ez az öt garas még Barkisinnél van - de te Jahve, ezt ne vedd zokon, vedd úgy, mintha már nálam volna, mintha már az oltáron volna! S számítsd belé azt is, hogy mily sok sarat kellett dagasztanunk ezért a kevés pénzért!

Mirjam pedig kérte urát, hogy az ő fájdalmait is, amellyel Mikáélt szülte, számíttassa fel Jahvenél. S hogy ráösmerjen Jahve Mikáélre, Jóséh leírta őt neki, előbb kívülről, aztán belülről, Mirjam pedig közbe-közbe súgott neki egy-egy jelet, amiről ura megfeledkezett. Áhelt is kérték, hogy ő is könyörögjön, mert a nagyatya könyörgése súlyosabb.

Áhel bólogatott:

- Könyörgök én úgyis magamban.

De hervadt ajkaival titokban csak egyre ezt ismételgette magában:

- Fogadd őt áldozatul helyettem, Áhel helyett, Táláh fia helyett, Mikáélt, Jóséh fiát, fogadd kegyelmesen te Rettenetes, a Szétszóró kezéből s add, hogy ne legyen néki nehéz ez az áldozat.

Aztán sokáig motyogva mentegetőzött magában. Növekvő félelmeit, a sár keserűségeit, a sok munkát és kevés kenyeret emlegette, és legfőként a gyermek szíves ajánlkozását, majd így végezte:

- Engedd azért te Rettenetes, hogy azok a szelek, amelyek elvitték őt értem, megállítsák előttem egy időre a halál angyalát...

Láél nem tudott könyörögni öccséért, annyira megrémítették a vihar hangjai. Fölére tapasztotta a kezét s csak ezt nyögte:

- Jaj, micsoda halálos hang!...

A szülők úgy érezték, hogy a viharban tomboló gonosz szellem százféle módon igyekszik rontani könyörgéseiket. A viharból ordítozást, fütyülést, hörgést, röhögést véltek hallani, aztán sipolást és dobolást. A Szétszórónak egész zenészseregét érezték a ház körül tombolni.

- Most megmutattam a hatalmamat, - vélte hallani Jóséh, midőn újból megremegtette a vihar a viskót. - Tudod, hogy itt vagyok, látod, hogy méhembe zártam már ezt a házat, hiába feleztetek meg engem azzal a Barkisinnel. Méhembe zártam a fallal együtt, melyben ti gubbaszkodtok s a tetővel, ahol Mikáél lapul. Méhembe zártam s méhemet, ha akarom, összébb-összébbrántom, s mint az anya görcse a magzatot, összeroppantlak titeket féligkész házatokkal, saját munkátokkal roppantlak össze titeket!

Aztán, midőn újra körülzúgott a vihar, Jóséh csábitást vélt hallani belőle: Sohse áldoztok nekem? Én vagyok a Vihar, a Szétszóró, a Szétrontó s utálom a körülkerítés népét. Mert én vagyok a Vegyítő, aki megengedtem a magoknak, hogy vegyüljenek, s gyűlöllek titeket, a körülmetélteket, a vegyülni nem akarókat! Ezért jöttem ide mostan! Ti sohsem áldoztatok nekem, mint a többiek! Csak Jahvenek, a körülmetélt istennek adtatok mindent! Azért én le fogom rontani, visszavetem a falat sárrá, amiből vettétek, a gerendát fává, amiből metszettétek. S magatokat is sárrá, ahonnét vagytok s elkapom a lelketeket, még mielőtt Jahvehoz mehetne, elkapom s szétzilálom!

- Ily erős még sohse volt a Szétszóró, - dadogta Mirjam, - mit adhatnánk néki?

A Szétszóró most elment, s csak a távolból hallatszott. Nyilván a tanítás házát döngeti, - gondolta Jóséh, - nem akarok annyira félni tőle, hogy megsértsem a Láthatatlant, ti se féljetek, - mondotta övéinek, - ott most a tanítás házában ülnek a vének s imádkoznak, talán nem lesz ereje visszatérni onnét hozzánk.

A Szétszóró valóban a tanítás házát rázta:

- Áldoztok-e nekem is valamit, ti körülmetéltek?

Azok befogták a fülüket s úgy kiáltották:

- Semmit a Szétszórónak, csak a Megtartónak, csak a Körülkerítőnek! - S kérték Jahvet:

- Fogd a haját, cibáld le a világról! - S igértek neki ezért sokféle áldozatot.

Mikáél pedig eközben a tetőn hasalt a kövek közt. Érezte, hogy ha kissé felemelkedne, azonnal elvinné őt a Szétszóró, de még szerette volna látni a falut, hogy s mint van odalent. Megvárta, amíg a vihar elsüvített körötte, aztán gyorsan kidugta fejét. Ámde a nagy porfellegben és setétben semmit se láthatott, csak a tanítás házának hét mécsesét látta alig-alig pislogni. Akkor gyorsan visszahúzódott kövei közé.

Annyiféle gondolat volt benne, annyiféle arcot látott, képzeletében oly sokféleképpen jelentek meg szülei, bátyja s főképpen Áhel, hogy mikor a vihar újra elsüvített felette, mindig kiáltotta:

- Megállj még egy kissé! Hadd gondolkodom!

Még mindig gondolkodni szeretett volna, midőn érezte, hogy a kövek egyszerre csak meg-megmozdulnak a vihar erejétől, mintha ki akartak volna gurulni az ő öleléséből s mintha ezt mondották volna:

- Erigyj már! Annyira vártad, most mid gondolkodol?

Ő azonban erre így kiáltott:

- Megyek én már! S te Szétszóró hiába hallatsz ilyen csunya hangokat, azt hiszed neked adom magam s nem Jahvenak? Azt hiszed, te fogsz elkapni engem s nem Jahve, a Láthatatlan, Mozdulatlan s Örök? - Te csak szárnyakat fogsz adni, - kiáltott a vihar felé, mely egyre erősbödött, - s nem kapsz cserébe semmi egyebet, csak azt, amit Jahve fog meghagyni neked!

Ekkor a vihar, éppen amint Mikáél a Jahve szóhoz érkezett, lecsapott rá felülről, lenyomta a nádra, úgy hogy a lélekzete elakadt s így nyögött:

- Jah - - - - Jah - - - -

A kövek szétgurultak, Mikáélt pedig a tetővel együtt leszakította a Szétszóró, s a Tis-Éber folyóba vetette. A hullámok Genesáreth tava felé vitték. A Szétszóró még jónéhányszor elsüvöltött felette, s Mikáél ájulásán át hallotta a víz fortyogását, kortyogását, sistergését, szája öntudatlanul meg-megmozdult, s mindig azt az egy szótagot ösmételte, amelynél beleszakasztotta lélekzetét a Szétszóró.

- Jah - - - - Jah - - - - Jah - - - - motyogta s nyelve hiába ágaskodott, ez a szó úgy feküdt előtte, mintha kőből lett volna.

Midőn a Szétszóró letépte Mikáéllal együtt a tetőt, ugyanakkor hallatszott a megalázott fák lombjainak huhogása, sistergése, a derékbatört fák recsegése összevegyült a fészküktől letépett madarak rikoltásával s az óljaikban félelemtől tomboló állatok bőgésével. Ezektől az iszonyú hangoktól Jóséh és családja földrevetették magukat rémületükben Barkisin féligkész viskójában. Úgy érezték, hogy most már nemcsak Mikáélt veszítették el, hanem úgy látszik, Jahve az egész falut a Szétszóró kezére adta valami bűn miatt, ami után eszeveszett ijedelemmel kezdtek kutatni magukban. Legelőször is azokra a törvényszegésekre gondoltak, amelyeket mesterségük miatt követtek el s ezek közt is leginkább mindarra, amit a tisztálkodás, az étkezés s a szombati nyugalom ellen véthettek. S míg a földön feküdtek, jajveszékelve a palló sarát kezdték rágni bűnbánatukban s úgy kérték Jahvét, hogy bocsásson meg nekik, mert kenyerüké a vétek s az övék csak a száj...

Majd így kiáltott Jóséh:

- Hiszen a fiúnk is, a tetőnk is már a tiéd egészen!

Mirjam azt hitte, hogy a viharban Jahve talán Áhel régi tilalmának akar igazat adni s Áhel felé borult:

- Én azt hiszem, hogy Ő, a Nagy, neked ád igazat, mikor mondottad, hogy megúnta magvainkat. Mit gondolsz, ó Áhel, ne tegyünk újra ígéretet? Erre vár ő?

Áhel nem tudott mit válaszolni. Mióta letépte a tetőt a vihar, egész testével feszülten hallgatózott, hátha kiolvashat valamit arról, hogy fogadja Jahve az áldozatot a Szétszóró kezéből. Ahogy a vihar hangjai változtak, nem győzött töprengeni: vajjon Jahve dícséri a vihart, hogy felhozta Mikáélt, vagy dorgálja, vagy talán vissza is küldi a Szétszórót Mikáéllal?... E nagy figyelésben s aztán az elmúlt várakozásoktól, övéinek jajongásaitól, öregségétől és bensejében a sok sártól megzavartan, teljesen bárgyun meredt a többiekre.

- Öreg vagyok, elfáradtam a sok halálfélelemtől, - mondotta, - tegyetek, amit akartok. - Összegubbaszkodott a földön s nem akart többet szólni.

Jóséh, Mirjam és Láél még sokáig síránkoztak s mire a vihar lassan elcsöndesült, elaludtak a fáradtságtól. Csak Áhel nem tudott aludni. - Még mindig nem tudom, - gondolta, - hogy dőlt el öregségem ügye... Úgy vélte azonban, hogy ennek nemsokára ki kell tudódnia, mert ha elfogadta Jahve Mikáél áldozatját, akkor hajnalra már majd éreznie kell erőinek növekedését, el kell távoznia belőle a sár keserűségeinek, amit oly rég hiába köpdös magából...

*

A halászok, akik a Genesáreth-tó körül laktak, a vihar után a part mentén, ott, ahol a Tis-Éber beletorkollik, nagy tüzet gyujtottak. Ennek fényénél lesték, küld-e valamit a Szétszóróval Jahve.

Sokáig semmi egyéb nem jött, csak parti lomb, fű, végre egy bálvány bukdácsolt feléjük faragott bikafejével, mintha újra s újra inni akarna a tajtéktól sárgás-fekete habokból. Valahol a samarjaiak emelhették ezt a folyó tiszteletére s a halászok gyorsan kifogták s tűzbevetették. Aztán megint sokáig kellett leselkedniök, míg végre egy megfulladt üsző jött, felfúvódva, álmatagon, hömpölyögve, forgolódva a habokon.

- Ah! - sopánkodtak a halászok, hát mégis olyast küldesz, amit nem szabad megenni? Kérlek, ó Rettenetes, adj valami elevent is, mert különben az éhhalál miatt kényszerítesz minket, hogy megegyük ezt a tilosat is!

Ekkor Ben-Korban meglátta Barkisin tetőjét.

- Valami emberféle fekszik rajta, - mondotta s valamennyien találgatni kezdték, vajjon kinek a tetője lehet. Gazdag-é, szegényé-e s melyik faluból hozta a Szétszóró. Partra húzták, a tűzhöz cipelték Mikáéllal együtt, ott körülállták s élesztgették az alélt gyermeket. Ő azonban még mindig csak ezt az egy szótagot mormogta:

- Jah - - - - Jah - - - - Jah - - - -

S látszott rajta, hogy erőlködik a nyelve.

- Megakadt benne az Isten neve, - mondották a halászok eltünődve, - úgylátszik, ezért nem tud jobban megelevenedni.

Ben-Korban ekkor mondotta:

- Üljünk csak köréje, ösmételgessük neki, segítsük át nyelvét az akadályon.

Köréje guggoltak s valamennyien belezümmögték Mikáél arcába:

- Jah-ve... Jah-ve...

Mikáél arcát egész setétté árnyalta az erőlködés. A halászok hallották, ahogy fogai össze-visszavacogtak, végre kimondta a szót: Jahve, ekkor szája nyitva maradt, szeme is felnyílt.

A feszült várakozás, az ájulás annyira idegenszerűvé változtatták előtte ébredését s a körüle lévő arcokat, a tűz fényességeit, a víz morajlását, melyet ilyen erősen sohasem hallott még, hogy úgy látszott előtte, mintha már Jahve birodalmában volna. Jó ideig nem is tudott szólni, csak arca volt telve oly várakozással és bámészkodással, hogy a halászok azt hitték: kárt tett eszében a Szétszóró. S kérdezték tőle:

- Mért csodálkozol annyira? Nem láttál még halászokat, vizet és tüzet?

Hangjukra Mikáél megrázkódott kissé, a tűz miatt le-lehunyta szemét s elmosolyodott.

- Azt hittem, Jahvenál vagyok már.

Most eszébe jutott Áhel s mohón kérdezte a halászoktól:

- Hol vagyok s hogy kerültem közétek?

Ekkor a halászok megmutatták neki Barkisin tetőjét, majd így szóltak:

- A víz hozott a tetőn.

- Nekem Jahvenál lett volna valami dolgom, - mondotta ekkor Mikáél, - de úgy látszik, nem fogadott el engem a Szétszórótól, hanem azt mondta neki, hogy adjon inkább a víznek.

A halászok fürkészve néztek a gyermek tünődő arcába: - talán mégis megzavarta ezt a Szétszóró? - gondolták s kérdezték tőle:

- Aztán mondd csak: ki fia vagy? Merről jöttél?

- Ez a tető a támáni Barkisin tetője, - felelte Mikáél, - ott dolgoztunk atyámmal, Jóséhval, Áhel fiával.

- Úgylátszik, mégsem zavarta meg a Szétszóró, - gondolták a halászok s Ben-Korban mingyárt meg is kérdezte tőle:

- S aztán mit ad majd nékünk a te atyád, amiért kihalásztuk a munkáját és a te életedet?

- Atyám semmit sem adhat mostan még, - felelte Mikáél, - de ha majd kész lesz Barkisin háza, bizonyára megvendégel titeket kenyérrel és sajttal.

Miután Ben-Korban látta meg először a tetőt s gyermeket, ő vállalkozott, hogy majd hajnaltájt csónakján visszaviszi őket Támánba. Addig is adtak a gyermeknek egy kis száraz halat s biztatták, hogy aludjon a tűz mellett. Ő azonban nem akart aludni. Még sohasem volt ilyen nagy víznél. Hallgatta a víz hangjait s nézte, hogy játszik a vihar után újra kibújt hold arcával a víz és a szél, miközben folyvást azon tünődött, vajjon mért nem fogadta el őt a Szétszóró kezéből Jahve, mért adatta őt a vízre s vajjon mi lehet mostan Áhel kibékülésével?...

Míg gondolatai így Áhel felé, Jahve felé, s a Szétszóró felé igyekeztek, a messzire terülő víz rezgése, moraja, a tűz, a hold fényessége, úgy érezte, mintha ringatni kezdték volna testét s vele együtt gondolatait is.

Így ringott benne sokáig Áhel dolga. Gondolatai egyre hasonlóbbá váltak a ringás üteméhez s minthogyha e ringással együtt kiszálltak, kiringottak volna a tóra s ott összevegyültek volna a víz csillámlásával, a hold fényének játékával, a tűz visszfényének remegésével...

Ez az érzés különös, jó és csábító volt. Mert hisz az ő bölcseje mindig a sárban volt és sohasem ringatták őt. Ezért tehát egész önfeledten adta át magát ennek a különös és új érzésnek, melynek kellemessége hol édes ízzé, hol zenévé változtak benne, - amelyhez a torkolatnak a moraja, fel-felváltva a tó lassú csobajaitól, hol súgta, hol morajlotta, hol zúgta hozzá az ütemet...

Mindez annyira elvarázsolta Mikáélt, hogy csak akkor tért magához, amikor a szél hirtelen végigfutott a tavon, felkavarta a vizet s megtörte Mikáél ringatózását:

- Ah! - ijedt fel Mikáél, - mi ez velem?

- Milyen dolog ez? - fordult a tűz körül heverő halászokhoz. - Így tesz ez a víz mindenkivel?

- Hogyan tett veled? - kérdezte Ben-Korban.

- Mintha kiringatott volna belőlem mindent. Minden hullámzott bennem, mint ez a víz, s szétterült bennem egészen odáig! s kimutatott a parttalannak látszó messzi vízre. Nem maradt bennem más, csak a tetszés.

- Bizony fiam, - mondotta Ben-Korban, - a magadfajta gyereknek jó itt, mert a víz locsog neki s játszik vele.

Mikáél ekkor nagyapjára gondolt s kérdezte:

- Csak a kicsinnyel tesz ilyen jót s az idősekkel, az egész öreggel nem tenné meg ugyanezt?

- Megtenné azzal is, - felelte Ben-Korban, - aki olyan öreg már, hogy a halált várja csak, mert ez is már olyan, mint a kicsiny, őt is elringatja a víz locsogása s minthogy megszokta a türelmes várakozást a hálók mellett, a halálra is türelmesebben tud várakozni... De ki kívánkozna ide egy egész életre csak azért, hogy míg egészen kicsiny s mire egészen öreg: ringassa a víz? Mert az életünk többi dolga még keservesebb talán, mint nálatok a sárban.

S látva a gyermek mohó figyelmét, elmondotta életük dolgait. Elmondotta, hogy jobb a sár igája, mint a víz igája. - Ti legalább a sabbati csillag jövetelekor levakarhatjátok magatokról a sarat s ha fáradtan is ültök, békében ültök. S ha csak néhány garast küldhettek ünnepen az áldozatkor, azért felmehettek zarándoklásra és nem fognak titeket kitiltani a templom udvaraiból. De nekünk örökre leskelődni kell itt a vízre s hányszor kell választanunk az éhség s törvényszegés közt! Mert sem a víz, sem a halak, sem a szél nem ösmerik a Mozdulatlanság ünnepét s hányszor van úgy, minthogyha gonosz gúnyból a Sabbat megtörésére csábítana minket a víz és a szél, mikor éppen ezen a napon veti ki magából a halak sokaságát!

S elmondta, hogy zarándokláskor a nagy oltárhoz sem mehetnek a körülállók közé, mert a nagy kapukban jobbra és balra a szagoló őrök várakoznak hatalmas, öblös orrlikaikkal, a papok rokonai és szolgái, akik mindig szagok válogatásában élték le napjaikat; s akik a belső udvarba vágyakoznak, azoknak ki kell nyújtania kezét eléjök, ők megszagolják, s megfogdossák, s a halászokat visszalökdöstetik az alabárdosokkal, s kiabálják: - A hab és dögszagú nem mehet sem a külső, sem a belső udvarokba! - Ti legalább bemehettek a külső udvarokba! Mi legfeljebb, ha az előcsarnokba ülhetünk, ahol a tanítók járnak fel s alá, de ezek is fel-felvetik a fejüket a szagunkra s odébb-odébbülnek tőlünk...

S még sokáig beszélt Ben-Korban a halászok kitaszítottságairól, s mesterségök nehézségeiről, s így végezte:

- No most mondd: mi a különbség a sár és a víz igája közt? Jegyezd meg: a vizet lesni kell, a sarat taposni. De ha a sarat tapostad egész nap, csináltál valamit. Ámde a vizet lesheted estelig, s gyakorta még mindég nem csináltál semmit.

- Értelek én, - mondotta ekkor Mikáél, - s mindent, amit mondottál, meg akarok tartani magamban. Hanem a mi folyvást jár az eszemben, ez az, amit az itteni nagyatyákról mondottál. Mert nekem is van egy otthon, akivel igen sok a gondom.

- S miféle a te gondod? - kérdezte Ben-Korban.

- Az, hogy igen nehezen akar kibékülni a halállal. S mint a hogy mondtad az elébb, a ti nagyatyáitok könnyebben békülnek ki azzal az angyallal, mert megszokták a hálók mellett a türelmes várakozást, s hagyják magukat, mint én is, ringatni a víztől. Úgye - így mondottad ezt?

- Így mondottam, - felelte Ben-Korban. Nézd csak! - s kimutatott a tó szélső partjára, amely mellett egy bárka látszott. - Nézd csak! Ott vannak a mi nagyatyáink! Ott ülnek benn s nem igen küzködnek a halál angyalával.

- Ah, akkor már tudom, - mondotta elgondolkozva Mikáél, - hogy mért hozott engem ide a Szétszóró! Azt akarja bizonyára, hogy idehozzam nagyatyámat Áhelt, s kérjelek titeket, hogy adjatok neki helyet odakint a vízen, egy bárkában! Mert ha én belőlem még a szeretteimet is majd kiringatta ez a víz, úgy őbelőle a sok keserűséget is ki fogja ringatni talán! S ha ezt megadjátok nekem, úgy hazamegyek s azt fogom mondani atyámnak: engedj engem, hadd menjünk nagyatyámmal, Áhellal az Elringatóhoz...

- Lehet, - mondotta Ben-Korban, hogy amit gondolsz, jól van, s a sárbataposóknak jót tesz, ha öregségükre vizen ringatózhatnak, második gyermekségük idején ott várva a halált... Az is lehet, hogy a víz kiszedi belőle a sár bűzös keserűségét, de hogy egészen kibékítse vele a Halálangyalt, ez már Jahvenak a dolga... Mi adunk néki helyet a bárkában, csak hozzad!

Hajnaltájban Ben-Korban csónakján feleveztek a vizen, ketten a halászok Mikáéllal s a tetővel együtt. - Megbarátkoznék a vízzel, - mondta Mikáél, s kérdezte a halászoktól, hogy lehet vele legjobban megbarátkozni.

- Tégy csak úgy, mint a halak, mert ezek az ő kedvencei. Feküdj úgy, mint azok, oldalukra, mozgasd a lábad végit, karod végit, mint ők mozgatják.

Mikáél ráereszkedett a vízre, lemerült, oldalt fordult, s hagyta, hogy a víz barátságosan felemelje. Akkor ő is barátságosan mozgatni kezdte lassan magát, ahogy a halászok mondták. S nevetett magában. Így mentek fel a folyón. A tetőn Ben-Korban ült s nézegette a fiút.

*

Mikor hajnalodott, így szóltak a támániak:

- Ugyancsak gazdagon kel fel a hajnal a vihar után! De az ember mindegyik szegényebben!

Mások pedig így szóltak: a világoskék égre mutatva:

- Adonáj kényszerítette a Szétszórót, hogy kiseperje angyalainak hajlékát. S hagyta, hogy ezért a munkájáért az emberektől egy kis dézsmát vegyen.

Barkisin és Jóséh a tető miatt alkudoztak. Mirjam és Láél Mikáélt keresve siratták és járták körül a falut, csak Áhel ült magában a melegedő napon, tagjait hajlítgatta, lélekzetét próbálgatta, ámde úgy találta, hogy teste még súlyosabb, merevebb, még jobban teli van sárral benseje s ezen igen erősen elbúsult: - Hiába, immár örökre körülvesz a sár lelke, - gondolta s most megsajnálta magával együtt Mikáélt is.

- Áh, te szegény, hiába tetted, te kis tudatlan együgyü... Bár én is a tetőn maradtam volna veled, úgy már túl lennék kínjaimon... No Áhel, hiába akartad az ő fiatal életével megtapasztani magadat, no te nyomorult viskó, rosszabbul állsz, mint Barkisinnek ez a viskója... Mert erre kötöznek még új tetőt, de a tiédet örökre lefujta a vénség... Köpd le magad a kis együgyü áldozata miatt, ülj le a sárba e ház elé, nézd, hogy fejezik be a tiéid, s hagyd már te is befejezni magad... Ah, hiszen ha befejeznél engem! - kiáltotta, - ha a halál angyala olyan volna, mint mikor ráteszik a tetőt a házra! De olyan ő inkább, mint mikor leszakítják a házról a tetőt!...

S midőn Barkisin és Jóséh megalkudtak az új tető miatt, Áhel ülve maradt s így szólt fiához:

- Így maradok én már, eztán csak nézlek titeket. Mert minden hiába, megadom magam hát a halálnak. - S midőn Barkisin bíztatta, ő így felelt: - Be vagyok én már fejezve. - Majd látva Láél gyanakvó tekintetét, rászólt: - Nem kell eztán már tartanod tőlem.

Láél csak pislogott rá gyanakvón, félt, hátha ez csak kelepce, s ha szólna, felkél az öreg s talán megátkozza még. Nem szólt hát, csak bámult reá, mígnem Áhel fáradtan elmosolyodott:

- Hiába nézel, nem kel már fel Áhel, hogy szidalmazzon...

S elnyúlt a ház mentén.

- Jaj, - nézte őt Jóséh, - se nem pihen, sem nem ül, hanem mingyárt egészen véges-végig leheveredik. Úgylátszik, akkor mégis betelt benne a vénség.

Szeretett volna hozzá menni övéivel nagy alázatosan, ahogy ilyenkor illik, hogy kérjék az áldását, mert úgy lehet, hogy most már hirtelen jő a halál. Ámde ahogy nézegette, megijedt magában: vajjon nem harapós-e a halál keserűségétől - gondolta s nem ment hozzá még, hanem messziről kérdezte aggodalommal:

- Haragtól hevertél le nagytisztességű atyám Áhel?

Áhel nem mozdult, csak így szólt:

- A hiábavalóságtól...

- A tető miatt? A vihar miatt?... Mikáél miatt?...

De ő mindenre csak azt mondta:

- A hiábavalóságtól.

Erre hozzátérdelek mind a hárman s Jóséh így szólt:

- Te is tudod, mindég tiszteltük szavadat, amennyire a sár ezt engedte nekünk. Kérlek, légy majd tanunk ezért Jahve előtt, ha lesz valami veled Jahvenál...

Ekkor a távolból lárma hallatszott. A halászok megérkeztek Barkisin tetőjével és Mikáéllal.

Mirjam szaladt eléjük sikoltozva:

- Áh, megtartotta őt a viharban! Egészen megtartotta! A tetővel együtt!

Áhel ekkor felült, s amint ezt hallotta, ezt gondolta: - nektek megtartotta, de nekem visszadobta...

Mirjam a közelgő halászok kezét csókolgatta:

- Ó, hát kihalásztátok őt nekem! - S Jóséh mingyárt megígérte nékik, hogy amint Barkisin házáért megkapják a magukét, meg fogja vendégelni őket egy kis kenyérrel, sajttal.

Mikáél szülői öleléséből mingyárt Áhelhez szaladt, hozzátérdelt, a szakállát csókolgatta. S midőn nagyatyja ezt morogta fülébe: - Elevenen dobott hát vissza téged? - ő így szólt:

- Nem úgy van kérlek, ahogy te gondolod!

Aztán engedelmet kért szülőitől, hogy Áhel mellett maradhasson, s míg azok ujra munkához láttak a tetőn, s a két halászt Barkisin vendégelte kenyérrel és szóval, Mikáél így szólt Áhelhez:

- Elfogadott ő engem! Ne hidd, hogy nem fogadott volna el! Elfogadott, csak aztán azt mondta a Szétszórónak: így jól van! Most már csak vidd őt a tóra, hadd tanulja meg ott, hogy milyen jó a ringatózás annak, akinek sárból volt a bölcsője s mindég azt taposta! S minekutána megtanulta ezt, hadd menjen a nagyatyjához, Áhelhez, s hadd mondja neki: Áhel, kedves nagyatyám, a te bölcsőd is sárból volt, téged sem ringattak, innét van benned a sok keserűség a halálangyal közeledtére... Azért hát kövessed a te unokádat, hogy megkóstoljad a ringatózás békességét, ami nagyon jót fog tenni néked...

Áhel csak a kezét mozdította.

- Hiábavaló, - mondotta.

Mikáél közelebb hajolt hozzá:

- Fojtogat nagyon az a sár?

Áhel most már kezét sem mozdította:

- Nem bánom többé, - mondotta, - semmit sem bánok...

- Úgy tehát kérlek, ne bándd azt sem, hogy jőjj velem, amiről előbb beszéltem! A halászok is bizonyítgatják, hogy kiringatja ott belőled az a tenger a fojtogató, bűzös keserűségeket! - S beszélt neki az éjszakáról, amit a víz mellett töltött.

- Jártam én már körülmetéletlen vizen is - felelte Áhel - ismerem én azt. Ez is hiábavaló már. Azért hát nyugodj meg ebben a dologban; csak sietne már a halálangyal, de nehezen jő, mert sárból való szárnyon jön nyilván a sarat taposó emberhez...

S midőn Mikáél tovább kérlelte:

- Ah, nem vagyok én már gyermek, - mondotta, - kiből kiringatna mindent az anyja keze... S nem születtem a vízből, hogy anyámmá legyen az a tó... A gyermeknek elég egy ringatás anyja kezétől, de ily öreg taposónak, a tenger minden ringatása is hiábavaló lenne...

S minthogy nagyon összegyült már benne a sár lelke, hevesen megrázkódott, s fel kellett ülnie keserves ábrázattal.

Akkor megragadta a kezét Mikáél:

- Bocsáss meg, - mondotta, - hogy ezt teszem, de ha nem jössz velem oda, úgy jaj nekem! Jobb lett volna Jahvenál maradnom! Hiába engedtem magam a Szétszóró szárnyaira s hiába láttalak magamban téged annyiszor ringatózni békésen azon a tengeren!

Sokáig néztek egymásra, végül Áhel felkiáltott:

- Ó, te gyermek! Hát valóban azt hiszed, hogy a halál keserűségeit kiringathatja valami az emberből! Mondom: nincs olyan nagy víz, s csak egy ilyen kis gyermek gondolhatja ezt!

Ekkor újból sokáig nézték egymást, majd halkan így szólt Áhel:

- Ah, miféle hited van neked?!

- Én olyan nagyon hiszem ezt, Áhel nagyatyám, mint amilyen nagy az a víz...

Megint sokáig nézték egymást. Ekkor aztán Áhel lassan leengedte szeme pillantását a földre s így szólt:

- Nos, ha annyira hiszed, legyen meg ez néked!

Mikáélt felszaladt a tetőre:

- Szülőim! Halljátok! - kiáltotta. - Elvinném nagyatyánkat a halászokkal a vízre, hogy kiringassa belőle a víz a sok keserűséget!

Anyja megijedt:

- Jaj, csak aztán ott ne maradj, s halásszá ne légy! Mert az még keservesebb, mint a kőmívesség!

- Tudom én ezt őtőlük, - felelte Mikáél, - s visszajövök én hozzátok a sár igájába, csak addig imádkozzatok, hogy nagyatyánkat szívesen fogadja az a víz...

Eztán még intettek szülei, hogy vigyázzon, nehogy megtörjék a habok a szombatot...

Valamennyien elkísérték Áhelt s a halászokat a folyóhoz, s míg végigmentek a falun, sokan kérdezték őket, a házak előtt ülve:

- Mi dologban jártok?

Ilyenkor Jóséh mondta:

- A tengerre megy atyám, mert már eleget taposott, ott nagyobb lesz a lélekzete...

Mikáél pedig mindenhová beszaladt, s odaszólt a házbelieknek, akik éppen a vihar kártevéseit javítgatták:

- Jertek ki gyorsan, s mondjatok valami jót és szépet Áhel nagyatyámnak, mert nagy útra megy!

- Mit mondhatnánk? - felelték azok. - Letelt már az ideje, Jahve tudja, mit csináljon vele...

De azért nehányan kiállottak a ház elé, s kiáltották:

- Bizakodj! Jahve tudja, mit csináljon veled!

- Tudja-tudja... - morogta Áhel, s nem nézett se jobbra, se balra, csak az útra...

Akkor, mielőtt a csónakra szállottak volna, megcsókolták egymást valamennyien. A szülők valami kevés élelmet tettek Áhel ölébe, Láél pedig csudálkozott: - Hát mégis elmegy már ez az Áhel?...

A két halász behúzta az evezőket, hadd vigye őket a víz lefelé.

Barkisin öt kenyeret adott nekik, abból eszegettek nagy gondosan, s midőn Áhelt kérdezték ideje felől, az így szólt:

- Ne törődjetek velem kérlek, mert csak meghalni jöttem veletek... Az ő kedvéért, - s Mikáélra mutatott. S minthogy érezte, hogy Mikáél folyvást nézi őt mohó gyöngédséggel, a víznek fordította a fejét s gondolta: - ej, s éppen ezt nem akartam mégcsak ki sem engedni erre a világra! Akkor lopva ránézett Mikáélra, de újból csak a víz felé fordult:

- Immár késő, - mondotta magában, aztán megint sokáig csak a vizet bámulta, mígnem lassan a víz mozgása és hangja panaszkodásra ingerelték.

- Ah! - mondotta feléjük, - mit csábíttok engemet ti habok! Nem halász vagyok, de a sarat tapostam csak. Mit csábíttok engem a hangos beszédre? Mit mondhatnék én? Micsoda lehet egy sártaposó lelke, ó Jahve, mikor se az illatokat, se a törvényeket, se a tanításokat, se az áldozatokat, se a tisztálkodásokat, se az étkezéseket nem végezhettem el, úgy, ahogy a vándorló mesterek mondogatták. Mire számíthat ez a lélek? Van elég lélekzete Jahvenak, az ily keserűt és bűzhödtet majd elűzi magától! Mirevaló ez neki?...

Itt elhallgatott, mert a lélekzet erősen fojtogatta s megint kezdte magából kivetni sáros bensejét. Aztán már nem beszélt többet sem a víz, sem az ég felé!

- Kit a sár, kit a víz, - mondotta ekkor Ben-Korban, - de azért nem ártana, ha a halálangyalhoz is intéznél valami könyörgést... Jahve messze van, de a halálangyal az mindenkihez közelebb van...

- Majd megteszi ezt helyettem ez az én unokám, - felelte Áhel, - az én lélekzetem már úgyse lélekzet, az én beszédem már úgyse szó, hanem csak sár...

Lehúnyta a szemét, száját nyitva hagyta, hogy szívja a víz lehelletét.

Ámde alig kezdett beszélni Mikáél a halál angyalához, ezt se kívánta.

- Hagyjad, - mondotta, - nem akarok figyelni többé semmire sem.

Mikáél tehát elhallgatott, s a folyót kérte magában; - Te beszélj neki olyasmit, amit jobb hallgatnia, mint engem, s nem oly fáradságos...

Áhelnak azonban a folyó beszéde sem tetszett.

- Jaj, - mondotta, - kérlek unokám, csinálj valamit, hogy ne süsögjön ez a víz annyira! Mert mindez csak elkergeti már a halál angyalát...

Akkor Mikáél leszállt a vízbe. Víziizsópot hozott, s azzal betömte lágyan, gyöngéden Áhel füleit.

- Ah, - gondolta, - a folyó vize nem kell neki. De talán majd a tenger vize. Az másképen beszél, mint a folyó, s inkább csak ringat.

Ekkor a nap kezdett erősen sütni. S megint kérte Mikáélt:

- Kérlek, kedves unokám, hozz valamit, amivel elfedhetném szemeimet, mert a nap már csak a halál angyalát riasztgatja tőlem.

Akkor Mikáél megint a vízbe merült és lapos, kivájt kavicsokat hozott onnét. - Jaj, - gondolta, - én zárjam le kővel a szemét?

De Áhel bíztatta:

- Tedd csak őket a szememre...

Mikáél megtette s miután Áhel sokáig se nem szólt, se nem mozdult, Ben-Korban odahajolt Mikáélhez:

- Hívja már a halál angyala, de a lélek nem szívesen megy. Bujdosik ilyenkor, amíg még lehet. A fül a szemhez, a szem a szájhoz küldözgeti, a száj a kézhez, a kéz a lábhoz, legtovább tűri őt a szív, de midőn már ez sem tűri, akkor mennie kell. Nem szívesen megy, mert borzad a nagy úttól.

Még egy ideig elbeszélgettek a halászok a lélek kiszállásáról s a halál angyaláról, aztán az éjszakai virrasztás elálmosította őket, elbóbiskoltak.

Így értek le a tóra. Ott a halászok kiszálltak s miután Ben-Korban megosztotta családjával a kenyeret, majd megmutatta Mikáélnak a rozzant bárkát, amelyen a betegek s a haldoklók szoktak a vizen ringatózni, egy horgot s egy lapos követ s rőzsét adott neki, hogy halat süthessen majd magának, ha megéhezik.

Így evezett ki a tóra Mikáél nagyatyjával Áhellel beljebb, egyre beljebb. Látott egy messzi távolban egy fényes csíkot, oda evezett, mert ott nagy a csönd, a fényesség, s a víz ringása lassú.

Midőn odaértek, Mikáél a vízre hagyta bárkájukat. S minthogy Áhel sem mozdulni, sem szólni nem akart, így kérdezte:

- Megengednéd-e, nagytisztességű nagyatyám, hogy kérdezzelek tégedet: mit érzel? Jót tettem-e, hogy kihoztalak téged ide, vagy csak megtévesztett engem az a Szétszóró? - S föléje hajolt nagyatyjának s leste őt erősen.

Áhel ekkor lassan leejtette szeméről a köveket s a kövek mögül oly tekintettel nézett Mikáélre, hogy ez alig ösmerte meg nagyatyja régi keserű szemeit:

- Nagyobb a te hited, mint ez a víz, - mondotta, - több a te hited, mint amennyit ez a víz használhat nekem. - Itt megint megrázkódott s egymásután három maréknyit vetett ki belsejéből, s ez sötét volt, mint az eleven iszap.

Ekkor hirtelen szél támadt.

- Ah! - örvendezett Mikáél - hallod-e, érzed-e a Szétszórót? Megyek én is veled, elvisz ő bennünket együtt Jahvehez!

Ekkor a szél oly hevesen táncoltatta meg a bárkát, hogy az felágaskodott, s Áhelt belehullajtotta a vízbe s ahogy Mikáél utánavetette magát, ekkor, mintha egyszerre még haragosabbá vált volna a Szétszóró, felkavarta Áhellal s Mikáéllal együtt a habokat, szétválasztotta őket s Áhelt a part felé vitte.

Mikáél minden erejével igyekezett, hogy utolérje nagyatyját, hogy még egyszer megfoghassa őt, még egyszer megnézhesse az arcát.

A hullámok visítva kapaszkodtak a Szétszóró köntösébe, mint a gyermekek, mikor ajándékért cibálják anyjuk köntöse alját. A vihar húzta-cipelte magával őket egyideig, aztán lerázta őket nevetve s felfelé rohant az égre, mintha onnét akart volna nékik ajándékot adni. Hirtelen leszedte az égnek világoskékjét s belevetette a habokba.

A kifosztott ég alatt erősen integettek a halászok Mikáél felé. Ben-Korban már csónakjára szállt, hogy segítsen a gyereknek, aki a habok közt hol itt, hol ott tűnt fel. Már vagy háromszor volt úgy, hogy eléri nagyatyját, a Szétszóró azonban mindannyiszor kiszakította öleléséből Áhelt, s tovavitte. Mikáél kétségbeesetten látta, amint nagyatyja merev testét feldobta magasan a hullám, s ő megint hiába nyujtotta ki utána kezeit:

- Add nekem, Szétszóró, add nekem!

Ez azonban nevetett rajta:

- Ő viszem el, nem tégedet!

Akkor előreszaladt a Szétszóró. A habok engedelmesen követve őt, egyik a másiknak dobta Áhel testét, s így sodorták ki a partra.

Mikáélt a fáradtságtól s nyomorúságtól elaléltan Ben-Korban halászta ki a habokból.

*

Áhel a halászok a saját sírbarlangjukban temették el.

- Ah, - mondotta Mikáél, - hiába akartam magamat adni helyette.

A halászok pedig így szóltak:

- Hadd nyugodjon egy sártaposó is a víztaposók közt...

Mikáél még sokáig akart ülni a sírbarlang szájánál, de a halászok így küldték haza:

- Várnak szüleid.

Akkor felkelt, kezet csókolt a halászoknak s így búcsúzott:

- Elmegyek, - mondotta, de azért fogok én még rajtatok sokat gondolkozni...

S ment, hogy megossza szüleivel a sár igáját...

[*] A mózesi törvény szerint a rabszolga, aki ura bántalmazásától nyomorékká lesz, azonnal és ingyen visszanyeri szabadságát.