Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Figyelő · / · Vers

Kárpáti Aurél: Az arany pávák dala
Londesz Elek új versei

1. A régi, játékos vers-próba vágya kísért lapozás közben. Miért álljak neki ellen? Itt van mingyárt Az üres hely. Nézzük prózára áttéve az anyagát s szavak csere-berélő válogatásán át kísérve: hogy' lesz belőle vers?

Alaptéma: A kerítésen keresztül újra nézem a padot a kertben, pedig már rég tudom, hogy ott benn úgy száll szivemre a mult, mint szomjas fecske a tóra, mikor csőrével a vizbe hasít és aztán tovább repül... Merő próza.

Első variáció: Szemem a kerítésen újra áttekint a kerti pad felé, pedig már rég megtanultam, hogy ott benne szivemre száll a mult, ahogy szomjas fecske vág csőrével a tóba és repül tovább... A verstől még messze vagyunk. De a próza természetes nyugalmát mintha már valami ütköző ritmus hullámverése nyugtalanítaná.

Második variáció: Megint a kerti pad felé tekint szemem a kerítésen át, pedig már régen megtanult annyit, hogy ott a mult száll szivemre, ahogy a szomjas fecske vág csőrével a tóba és repül tovább... A kész versnek már minden szava itt van. Csak éppen nem a maga helyén. S mégis: az előbb már-már jelentkezett ritmus most szinte elbírja. Ahelyett, hogy megerősödött volna, inkább megcsendesedett a prózai nyugalom szétterülésében. Nem különös?

Végső megoldás: Szemem a kerítésen át megint - a kerti pad felé tekint -, annyit pedig már régen megtanult, - hogy ott szivemre száll a mult -, ahogy a szomjas fecske tóba vág - csőrével és repül tovább... Most egyszerre kész, lezárt egész. A ritmikus hullámzás kiteljesedett s a hullámok tetején - mint sistergő habok - megcsendesülve futnak össze a rímek. A vers első strófája végleg befejezett. A helyükre sorakozó szavakban muzsikálni kezd a gondolat. Mi teszi hát? A megtalált sorrend? S mi a vers egyáltalán? Megzenésített gondolat, vagy - ezen is túlmenően - a gondolat zenéje, amely a maga testetlenségében már elszakad az értelmi «matériától»?

Azt hiszem: egyik is, másik is. Mert nyilván kétféle vers van. Előbbiben a megzenésített értelemé a vezérszólam, utóbbiban az értelem zenei kicsapódásáé. Előbbit a gondolat, utóbbit a muzsika dominálja. Némi túlzással azt mondhatnám: az előbbi csupán zenei köntösbe öltöztetett, az utóbbinak lényege a zeneiség. Az előbbi inkább lirikus tevékenység eredménye, a ritmust, a melódiát, akkordot adó líra ősi, hangszerre visszamutató értelmében.

2. Londesz Elek versei az előbbi kategóriába tartoznak. Kifejezetten intellektuális természetűek. Értelmi, eszmei elemekből felépülők. A lírizmus bennük csupán - kísérőzene. A megzenésített gondolatok költészete ez.

Nem szenvedélyek fülenek át rajta. Éltetője elsősorban a reflexió, a szemlélődő felismerés s a bölcs megnyugvás, a szinte objektív képekbe hüvösödő érzés és a csiszolt formák szépségében kielégülő öröm. A költő itt az értelem muzsikusa. Eszébe jut a hullámvonal és észreveszi benne a mélyebb jelentőséget:

Csodás vonal, titok vonzott feléd,
Nézlek, mint mágusok varázsjelét.
Te vagy az ős-vonal, mely száll le-fel,
Te vagy az első pihegő kebel...

S logikája most már biztosan vezeti tovább, hullámvölgyből hullámdombra, egészen az epigrammatikus, szimbolummá általánosuló zárótételig:

Fel és le, - sorsunk sírig ez marad:
Virágot szór ma, holnap meg sarat.
Sorsod magaslatát örvendve nézted?
Holnap talán mély völgybe szállni késztet.
Oh, és ki tudja, hogy mi lesz a vége!
Felhajlik-e a sír felől az égbe?

A képek így mindig megőríznek magukban valamit fogalmi eredetükből. Innen van, hogy - közvetlenségük ellenére is - inkább plasztikájukkal, mintsem színességükkel hatnak. Különben az eszmei koncepció legárulkodóbb jele a szimbolikus kifejezés. Londesz egy-egy versét (A kengyelfutó, A messzelátó, Az Arany Pávák dala) csaknem epikus anyaggal terheli a rejtett értelem szemléletessé tétele, mennél határozottabb kidomborítása érdekében s ez a törekvés a költeményt akárhányszor közeli rokonságba hozza az allegóriával. A címverset is ideszámítva, vig kötetének talán épp ilyenek a legjelentősebb, legérettebb s legművészibb gonddal kiformált darabjai.

3. Nem szeretném, ha mindebből valaki a mesterkéltség, az üres spekuláció jegyeit olvasná ki. Mert ha van is Londesz verseiben némi «angolos józanság», amely szigorúan kijelöli a költői elrévülés határait, ezeken a határokon belül a fogalom képi átváltása spontán természetességgel, szinte magától értetődően, sokszor váratlan meglepetést hozó frisseséggel és egyszerűséggel megy végbe. Az Arany Pávák dalának kezdő strófája -

Fáradt a nap e nyári esten,
Mint vén utas, ki keresztútra ér
És ott ledőlve nézi resten:
Hogy pírosítja sarúját a vér. -

vagy a Téli éjszakának ezek a sorai:

Hó virágzik a száraz ágon,
Fehér szőnyeg terül elébem,
Árnyékom rajta hentereg
S megriad, mert lábára léptem, -

félreismerhetetlenül az intuició felvillanásaira, a víziós képzelet közvetlenségére vallanak. S a művészi alakítókedv és költői jelenítő tehetség hasonló példáival lépten-nyomon találkozunk Londesz víg kötetében, amely a lelki egyensúlyozottságnak és a «mives eszközök» öntudatos használatának egykép szerencsés dokumentuma.

4. Külön értéket biztosítanak a könyvnek a keleti műfordítások: Omár Kerejjám és Dzselaledin Rumi versei, de főkép Firduszi Sáhnámejának híres epizódja: A kigyósvállú király. Ez a költői elbeszélés - bár önmagában is eléggé kikerekített egész - tovább folytatódik a Feridum-epizódban, amelyet Erődi Béla (Földosztó Feridum) és Radó Antal (Feridum és fiai) már régebben lefordítottak. Londesz perzsából készült eredeti mutakarib-versmértékben tartott mesteri fordításával most tehát teljessé lett magyarul a Sáhnáme egyik legszebb részlete.

Azok a művészi és költői adottságok, amelyekre fentebb rámutattam, különösen alkalmassá teszik Londesz Eleket a műfordító nehéz tisztére. Tolmácsolásában az értelmi tisztaság és pontosság párosul a képek plaszticitásával, a rímek csiszoltságával és a párversek belső zeneiségének megéreztetésével. Amellett, minden keresettség nélkül, valami magyaros ízt kap tolla alatt a keleti vers, mintha nem is fordítás, de eredeti lenne. Ahogy például a Daliák és az ördög című fejezetet indítja, -

Volt egyszer egy ember, sivataglakó,
Lándzsás lovagoknak fajából való,
Embernek, királynak egyformán jeles
Istenfélelemben is tökéletes, -

szinte a népregék hangját üti meg.

Bizonnyal nagy nyeresége irodalmunknak ez a szép fordítás, amely nemcsak kívételes súlyt ad Londesz vig könyvének, hanem irodalomtörténeti jelentőséget is.