Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Figyelő · / · Vers
Szini Gyula: Bocsásd a szélnek
Kelen László versei
Ami az olvasót ebben az eminensen lírai kötetben talán leginkább megkapja, érdekli: epikai magja. Címnélküli, szinte változatlanul nyolc soros, illetve két strófás versei egy kis szerelmi regényt rejtegetnek, ringatnak. Az élmény, a megtörtént kaland ott bújkál a strófák közt. Azokra a legmodernebb regényekre emlékeztet, amelyeknek «donnée»-ját az olvasónak magának kell összeállítania puzzle-játékszerűen. Nem verses regény, mint az «Anyegin», hanem inkább valami távoli, modern rokonságot tart Himfy Szerelmeivel. Úti kaland, amely szerelemmé színesedett, de nem tudott valósággá megérni. A valósághoz vívő hidat, mint kiérezzük, egy kissé maga a költő is segített fölégetni. Egy aféle «voyage sentimental»-on a költő megismerkedik az «idegen leány»-nyal, aki, mint az egyik versből kitünik, német nő. A véletlen találkozásból szerelem fakad, amely azonban már keletkezésekor valami gyáva, önkínzó érzésnek mutatkozik:
Viharos egeken villantál meg,
mint szivárvány s ezt csillogtad: béke, béke.
Ölelésed feltárult, mint örök vándor
előtt vak éjben váratlan kapu.
Én betértem hozzád s most alszom meggyötört
csavargó késő, felejtető álmát,
ki fél, hogy hajnalban az útra dobják
s álmában is imádkozik: jaj, ne ébredjek fel soha.
A kalandnak azonban véget vet a gyorsvonat, amely visszaviszi messzi, homokos hazájába a költőt. Jönnek a felejtető szürke hétköznapok. De a szerelem mégis megmarad:
A hely, hová fejed szeliden tetted
úgy fáj most, mintha kardot döftél volna belé,
karjaid pillangói elröppentek derekamról,
csókjaid gyöngyszemei elgurultak.
A könyörtelen gyorsvonat kisodort ölelésemből,
búcsúintő kezed elkapta a szél
s úgy égsz benne, mint mikor az őstalajból
gyökeresen tépik ki a virágot.
A szerelem emléke még sokáig kísérti a költőt:
Itt járok már a fájó homokon,
arra lehetsz, hol lenyugszik a nap.
Csak gondolatom portyázik körülötted
szilajon, mint rég a dúló magyarok
országod földjén. Nem félsz nyilaimtól?
Nem hiszed, hogy egyszer keleti vágyam
mindent, mindent lobogóra gyújt körülötted
és örvényes paripáján e földre rabol?
Egy újabb találkozás az imádott nővel se tudja földi valósággá, hétköznapi, de megfogható boldogsággá érlelni ezt a szerelmet, amely egyre jobban szublimálódik, testetlenedik:
Most ülj be szépen csónakomba,
hajókázzunk az itthagyott tavon,
sekély, szomoru viz az egész
s mégsem tudunk a tulsó partra jutni.
Csak a valóság miatt nem lehet élni,
engedd, hogy tört evezőkkel feleúton
álomba ringassalak csónakunkban.
Aludj álomtalan. S felejts el engemet.
Emlékek, szavak zsonganak már csak a szerelemből és a költő rezignáltan mondja:
Szavaim néha kivillámlanak szerelmünkből,
mint pipacs a fűből. Fuldokló bűntudat!
Hát súlyosabb a ritka, könnyüszirmu pipacs,
mint a mezők hullámzó végtelen szerelme?
Ó én nem akarok túlnőni rajtunk
s ami termésem van fűvel, virággal, pipaccsal
ölembe fogom s elébed viszem,
ha úgy tetszik gyujtsd fel, vagy bocsásd a szélnek.
Megkísértettük: a költő saját szavaival elmondani vagy legalább is megsejtetni azt az élményt, amely a «Bocsásd a szélnek» verskötetet megihlette és mintegy epikus egységbe foglalta. De mégsem «elbeszélés» ez a mű. Líraivá teszi forró, szaggatott, rapszódikus előadásmódja, lírai tüzijátéka, amelynek fényénél csak bele-bele pillanthatunk az élmény mélységébe, de nem teljes valóságába. A költő szuverénül elzárkózik szóképei lángsövényei mögé - a valóság elől és csak szívét mutatja föl, szíve szent szerelmét a kíváncsi tömeg előtt.
Kelen művészetéről valami búgó, borongó cselló jut eszünkbe, amelyen virtuóz játszik azzal a játszi mélységgel, amivel a hivatottak Dvorzsák «Humoreszk»-jét tolmácsolják. Egyes futamok a hallgató meztelen szívét érik és még sokáig tovább zsonganak benne. Líraisága szélesen, bőven ömlik sok új és érdekes mondanivalóval, amelynek értékét mindig a költő fínom, mély és egyéni kifejezésmódja ötvözi. A «szabad vers» szabadságával és könnyűségével nem él vissza a költő. Belső zenei ritmus, a gondolatok bár szeszélyes, de mindig logikus kapcsolása, a mondani valók spontaneitása: a rímek ragasztószere nélkül is tömöríti, egységbe foglalja strófáit. A «Bocsásd a szélnek» kötetet mindenképp érdekes és ihletett műnek tartjuk. És nem osztjuk a szerző rezignált, csaknem cinikus szerénységét, amelyet kötete címével is ki akar fejezni. Az ilyen költőnek mennél többször kellene megszólalnia.