Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza · / · Illés Endre: Ötven új magyar regény

Illés Endre: Ötven új magyar regény
A Révai Irodalmi Intézet «Nyíl»-regénysorozata
3.

Ötven regény.

Kétesen jó s kétségtelenül rossz írás egymást váltogatva akad ebben a nagy tömegben. De amíg csak azt nézzük: jó-e az egyik s rossz-e a másik, - igazában részletkérdésekkel vesződünk s nem látunk túl egy-egy ilyen mégis csak jelentéktelenebb íráson. Erről az ötven regényről pedig nagyobb horizonttal is lehet gondolkodni.

Nem, senki nem várt itt nagyszabású mesterműveket, mai problémákat felvető regényremekeket, nem vártuk, hogy egy magyar Knut Hamsun jelentkezik, s nem gondoltuk, hogy valaki ebben a sorozatban megírja talán a mai s a magyar Háború és béké-t.

De ez a regénysorozat, tízfilléres árával, tömegekhez eljutó erejével, lüktető mesére, friss fordulatokra, kalandos történetekre szorítkozó programjával - mégis nyitott egy elég érdekes s megoldani talán-talán érdemes lehetőséget a magyar írók számára.

Alkalom nyílott volna ezúttal megkísérelni, kitapogatni, megmutatni: milyen is a kalandregény, ha nem mesteremberek, nem dilettánsok, nem rendőri riporterek, de írók, igazán írók írják. S írják kedvvel, írják talán szórakozásból, pihenésül, játékos ötletből, de közben írói hitelüket is felteszik rá. Úgy választják meg s úgy formálják ki a témát, hogy az ne ismert sablonokról újrafestett minta legyen, de egy író fantáziájának dús s gazdag teremtőerejét reprezentálja. Felépítés, ötletek, fordulatok, konstrukció az írnitudás jegyét viselje magán. S végre hús-vér alakokkal, jó megfigyelésekkel, élő szavakkal, vagy akár csupa absztrakcióval is népesítsen be valaki egy ilyen kalandregényt, de tegye meg! - ne mindig csak kócot, szecskát s papírost kapjunk ebben a műfajban.

Olyasféle írásoknak a teljes hiányát érezzük ebben a sorozatban, amilyen például Chesterton fantasztikumot, szímbólumot, detektívizgalmakat s bizonyos fokig társadalomkritikát és szatirát egybefogó hatalmas, érdekes, kitünő regénye - a The Man Who was Thursday. Vagy azok a kitünő Chesterton-novellák, amelyeknek a félszeg kis pap, páter Brown a közös hőse. Ilyen érdekes, izgalmas s mégis minden ízében emberi s írói írás Barbey d'Aurevilly Les Diaboliques c. kötetének igen sok darabja. S hiányzik, s mennyire hiányzik akár csak egy olyan írás is, amilyen egy matematikai képlet-tökéletességű Poe-novella.

Az írókon mulott ez? Csupán az írókon aligha. Az az egyetemes fajsúlytalanság, amely ennek a sorozatnak minden egyes regényét szinte valami légüres térben lebegteti, mintha arra mutatna: az íróknak ez alkalommal csupán a dolgok könnyebbik végét engedte megfogni a kiadó és a sorozat szerkesztője.

De a sorozat íróin is mulott azért egy s más, ha kisebb jelentőségű részletek is. Az ötven regény között alig van például néhány, amely nem külföldi mintákat, nem külföldi tizedrangú sikereket másolt volna, még nevekben, alakokban s miljőben is, minden invenció híjján. Akarva-akaratlanul miért ismerjük valamiképp London szegény s bűnöző külvárosi negyedeit? Miért ismerjük az angol detektív, az angol rendőr s az angol betörő alakjait? S miért él bennünk a párizsi Montmartre? Miért élnek szinte élőn az elképzelés síkján ennek a párizsi szigetnek tipikus figurinjei? Mert angol detektív- s francia bohém- és giccsregények legalább valami miljő-félét s néhány érdekesebb alakot rajzoltak meg kitünően, s tagadhatatlanul némi eredménnyel is. A Nyíl-regénysorozat írói azonban elmulasztották felfedezni s megírni a magyar élet ilyen tipikus vidéki vagy pesti miljőit, s érdekes jellegzetes alakjait. Kísérlet is alig történt erre. S ami történt: megint és megint csak sablónnal festett régi és ismert kép. Magyar írók kalandregényeiben miért kell a detektívet Dupont-nak hívni például, s miért kell párizsi, vagy nyújorki vagy moszkvai bűnösöket hajszolnunk? S szerelmi ügyeket magyar írások miért Firenzében vagy Szibériában zajlatnak le? Paul Morand vagy Dekobra volna az ideál talán? Morand s Dekobra, akik egy regény gombolyagját legalább három világrészen görgetik keresztül? Legyen hát Morand az ideál. Azaz inkább Morand, mint Dekobra. De akkor tanuljanak is tőle a magyar írók valamit. Tanulják meg ennek a regénystílusnak símaságát s biztonságát. A magyar írók kontinentális s mondén regényein fájdalmasan érezzük azonban egy árulóan szomorú miljő szegényszagát és sívárságát: íróink hónaposszobákban s főzelék-feltét mellett írnak a Palace s Ritz hotelek életéről, amerikai milliárdosokról s francia márkikról. Így s ezt azután nem szabad! Aki nem jutott még túl a kelenföldi vámon: az maradjon is csak szépen idehaza, Pesten. Akad még itt is megírni való! Kivált ha az író a maga szemével mer egyszer körülnézni.