Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza

Schöpflin Aladár: Glória
Hegedüs Lóránt regényeSinger és Wolfner

Nyugtalan szellem diktálta ezt a regényt. Hegedüs Lóránt abból a fajtából való, amely sohasem nyugszik meg semmiben, mindent ki akar próbálni és ki is próbál, mindennel szemben keresi a saját, egyéni álláspontját, tudatosítja a hirtelen impressziókat, rábonyolódik mindenféle hangra, átlépi a szokás és szabály által szentesített határvonalakat, közgazdaságot, szépirodalmat, politikát csinál egyszerre, nem is mindig tudni pontosan, mikor melyiket, gondolkodik és álmodik egyszerre, nem is mindig tudni, gondolata nem álma-e és nem gondolata-e az álma. Végigélte közéleti pályáján a legkülönösebb államregények egyikét, végig szenvedte a férfi legnagyobb szenvedéseinek egyikét, hozzászólt minden aktuális kérdéshez, a nagy világproblémáktól kezdve a nyelvi purizmusig, támadott és védett, írt drámára ellendrámát, lényének lényege mindig aktivitásban lenni, mindennap újra kezdeni, minden reggelben úgy fogni hozzá, mintha ez volna az első reggel, minden sort úgy írni le, mintha soha egy sort sem írt volna le sem ő, sem más. Sajátságos közvetlenség él benne, soha nem tud személytelen lenni, mindenbe belevegyíti a maga hangját. Most, hogy regényt írt, erősen felvetődik a kérdés: regényíró-e vagy regény-alak.

A Glóriá-ban az az alak, amelyre az olvasó legjobban és legállandóbban figyel, a regény írója maga. A hangja mindig ott hangzik, akármit beszél el, úgy vezet végig a cselekvényen, az alakok során, mint a cicerone a képes termen, néha már szeretnénk közvetlen ismeretségbe, személyes kapcsolatba jutni az alakokkal és sorsukkal, de az író ragaszkodik hozzá, hogy ő legyen a közvetítő. Nem engedi a dolgokat történni, ő történteti őket. Azt lehet mondani, élőszóval, fennhangon ír, aki sohase hallotta beszélni, az is felismeri írásán a beszélő embert. Az alakok elképzelését, beállítását, kontúrjait szemmelláthatólag Jókaitól tanulta, a mese alapvázát is, de az előadás, az elbeszélés módja egyáltalán nem jókaias, nem hasonlítható semmiféle meglévő módhoz, teljesen hegedüs-lóránti. Mintha ő találta volna ki, most, erre az alkalomra a regényírás módját és formáit. Nem titkolja el, hogy tetszik neki, hogy most regényt csinál, hogy alakokat és helyzeteket gondol ki, azokat kedve szerint mozgatja, egymással kapcsolatokba hozza, hogy álomvilágot teremt, amelyben kedvére gyönyörködhetik. Az sem látszik neki fontosnak, hogy ezek az alakok és helyzetek valóságosak, mindenkor megfoghatók legyenek, - egész elképzelése romantikus, mintha félálomból fakadt volna, a történések mintha nem szilárd talajon folynának le, hanem csak úgy lebegnének a talaj fölött. Az embernek végeredményben az az érzése, hogy itt játékról van szó, de olyan játékról, melyet író és olvasó egyaránt komolyan vesz.