Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Figyelő
Dominique Braga: Ankét
A költészet iránti hajlam újraélesztéséről
(Az I. I. C. I. jelentése a Népszövetség Állandó Irodalmi és Művészeti Bizottságához)
Paul Valéry és John Masefield urak indítványára a Népszövetség Állandó Irodalmi és Művészeti Bizottsága 1931 juliusi ülésén oly határozatot fogadott el, mely szerint, proklamálva a Költészet magas méltóságát, és nagyobb érdeklődését kívánva látni a közönségben a szellem e tevékenysége iránt, azzal a kéréssel fordult a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságához:
«bízza meg az Intézetet egy ankét megszervezésével, melynek tárgya: miként ápolja az oktatás a költészet hajlamát, ismeretét és megértését a különböző országokban? és e kutatás eredményeit közölje az egyes országok kormányainak illetékes minisztériumi osztályaival.»
Az Intézet, teljesíteni óhajtva az Állandó Bizottság kívánságát, legjobb módszernek gondolta azzal kezdeni, hogy megkérdez néhány - csekély számú - illetékes személyt, a különböző nemzetekből, s e körkérdés eredményét az Irodalmi és Művészeti Állandó Bizottság 1932. ülése elé terjeszti. Ilymód a Bizottság, konkrét megfigyeléseket és indítványokat kapva maga elé, maga jelölheti ki az egyes pontokat, amelyekre az Intézet ankétjének vonatkoznia kell, s talán maga adhat utasításokat annak vezetésére.
Ennek folytán az Intézet megkereste Babits Mihályt, Magyarországból, Ernst Robert Curtiust, Németországból, H. P. B. Lyont, Angliából, Guido Mazzonit, Itáliából, Ramon Perez de Ayalát, Spanyolországból és Albert Thibaudet-t, Franciaországból. Mint látható, a megkérdezettek között vannak költők, essayírók, kritikusok és tanárok, úgyhogy mindazon szempont, melyet megismerni érdekesnek mutatkozott, képviseletet nyert.
A következőkben ismertetjük a hozzánk érkezett feleleteket és megfigyeléseket. Kettejük, E. R. Curtius és R. Perez de Ayala munkái, a költészet különböző meghatározásait tartalmazzák, s mélyenjáró fejtegetéseket a költészet lényegéről. Egy harmadik, Babits Mihályé, a költészet történeti szerepét vázolja Magyarországon, a hagyományos költői kultúra hazájában, s a szerzőnek, a legnagyobb magyar költők egyikének, egyéni gondolataival zárul. Egy másik, Mr. Albert Thibaudet írása, néhány szintetikus vonással rajzolja meg a költészet jelenlegi helyzetét a világban és pontos prognózist ad a jövőre nézve. Végre H. P. B. Lyon és Guido Mazzoni az oktatás tapasztalatain alapuló véleményeket hoznak és értékes pedagógiai indítványokat formuláznak.
Általánosságban a megkérdezett személyiségek megállapítják, hogy a költészet jelenleg elhalványult és kiesett a nagyközönség esztétikai érdeklődéséből. S mégis, nem nyúl-e a költészet az emberi lélek legmélyébe, nem azt akarja-e kifejezni? Nem a költészet-e az élet legmagasabb, legegyetemesebb interpretációja? Ez proklamálja a hozzánkküldött lapokon egy oly író, mint M. Curtius, egy oly költő, mint Perez de Ayala. Ezt jelenti ki egy olyan tanférfiú is, mint M. Lyon, a Discovery of Poetry szerzője, aki azt óhajtja, hogy az ifjúság ne csak az iskolában érdeklődjék a költészet iránt, hanem az iskolán kívül is, és hogy a költészetet az élet gazdagodásának tekintse.
Feltünő az a nagy fontosság is, amelyet a megkérdezettek némelyike a költészet zenei és ritmikus oldalának tulajdonít. A verset hangosan kell mondani! «A némán-olvasott vers mindig csak ideiglenes pótlék lehet» - állítja Curtius. Perez de Ayala megjegyzi azt is, hogy a költészet eredete elválaszthatatlan a zenétől és a tánctól; s a troubadourok művészetének korszakára céloz. De nem lehet-e elképzelni oly költészetet is, mely nélkülözni tudja a mértéket és rímet, s mégis megtartja zeneiségét? Ayala hiszi ezt. Babits viszont sajnálja, hogy a «hangos versből néma lett», s fél hogy leszállva a prózához, a költészet elveszti szárnyaló privilégiumát. Thibaudet megállapítja, hogy a mai ifjak közt a költők «prózát írnak»; s utal rá, hogy régebben a költő füle mintegy a latin vers iskolájában tanul meg «skálázni».
Nem volna hát orvosság e modern helyzetben, mikor gazda nélkül maradt «a klasszikus költészet zenekulcsa»? Thibaudet rámutat mindarra az eredményre, amit «az összehasonlító poétika, az idegen, angol, német, olasz vers átérzése», szülhet, amiről az élő nyelvek tanítása gondoskodhatik. Guido Mazzoni, ki maga is költő, s a firenzei egyetem tanára, a maga részéről úgy véli, hogy «a vers megéreztetésére legjobb mód az iskolában történő hangos olvasás, ha úgy csinálják, ahogy kell, élénk és kifejező modorban.» H. P. B. Lyon, épugy, mint Mazzoni, azt hiszi, hogy a költemény kommentálása és elemzése sokkal kevésbé fontos, mint érzelmi átélése. «A verset önmagáért kell olvasni... Hozzá kell szoktatni a gyermeket a jól olvasott vagy recitált versek hallásához... Ránevelni, hogy maga is jól olvassa vagy recitálja a verset: nemkevésbé kitünő módszer...»
Ekként mindazok, akiket megkérdeztünk, csatlakoznak Paul Valéry és John Masefield nézetéhez, akik ezt az ankétet kezdeményezték és fontosnak találták hangoztatni ez alkalom kapcsán, hogy «a költészet igazi természete nem kevésbé hang és ritmus, mint kép és értelem.»
A beérkezett válaszok tanulmányozása mindenesetre alkalmas lesz arra, hogy az Állandó Bizottság jövendő lépéseit a költészet iránti hajlam fölkeltése érdekében kijelölje.