Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Sinkó Ervin: Sorsok (4)

Sinkó Ervin: Sorsok (4)
Falusi történet
V.

Tréber Tóni sokáig azt hitte, hogy ő évtizedekre előre, tervszerű biztonsággal építi fel az életét. Egyszerre - Szuzi házassága és Kaspar vonakodása - arra eszméltette rá, hogy nem is volt olyan nyilegyenes, józan az ő útja, hanem minden látszat ellenére szigorúan kidolgozott tervei - mert íme dugába dőlhettek - inkább egy nagy vagyon gyűjtését jelentették, hogy aztán egyetlen kártyalapra tegye fel. S már-már azt hitte, hogy mindent elvesztett. Igaz, nem ő tőle függött, hogy erre az egy kártyalapra tegyen mindent, az egész nagy vagyon csak azért kellett, hogy kellő pillanatban erre a kártyalapra tehesse. És Kaspar beleegyezése azt jelentette neki, ki már-már mindent elvesztettnek hitt, hogy újra aranyat talált, mellyel előlről kezdheti, amire évtizedek óta összeszorított fogakkal készül.

Szombat délután lesbe állt az ablaknál. Kupuszináról már szombaton bejönnek a zöldségesek a vasárnapi piacra és Márinak el kellett menni a ház előtt, hogy a templomtérre, a piacra jusson. Türelmetlenségét csak növelte ez az ácsorgás és izgatta a félelem is, hogy míg fel-alá jár, ép akkor megy el majd Mári az ablak alatt, mikor ő háttal van az ablakhoz. Félszemmel tehát mindig kisanditott s mikor megpillantotta az asszonyt cekkerrel a kezében, olyan erősen kopogtatta meg rá az ablak üvegét, mint aki haragszik. Tréber Tóni nem nyitotta ki az ablakot, csak begörbítve mutatóujját adta értésére, hogy jöjjön be hozzá.

Tréber Tóni nem is próbált magán uralkodni. Szinte lecsapott a szemével a belépő asszonyra, de egyáltalán nem éhes, csak mindent látni akaró, vizsgáló tekintettel. Az arcára csak futó pillantást vetett. A színes hímzésű pamutpapucsos meztelen lábak fölött elálló széles sötét szoknyát erős csípők tartották s följebb a szoros szoknyától kifeszítve a parasztasszonyok könyök fölött végződő, szorosan a gömbölyű karhoz tapadó, nyakig begombolt színes vászon inge.

A parasztok már azért se szerették Márit, mert legalább is egy kicsit mindig mosolygott. Még a gyereke, meg a férje temetésén is ott volt a könnyes barnapiros arcán ez a furcsa derűs vonás. Most is ezzel a lappangó mosollyal, de némi nyugtalanságban várakozó szemekkel nézte a föl-alá járó, furcsa járású, tömzsi öreget, aki mióta behívta, csak járkál és néz, anélkül, hogy egy szót is szólna. Most megint Mári arcára pillantott és könnyűvé tette neki a dolgot, hogy ott látta azt az elriaszthatatlan világos vonást a félig nyitott ajka környékén.

- Hadd ott Hack Hanzit - állt hirtelen Mári elé és maga is igyekezett Márit a könnyedén mosolygó arcában utánozni. - Hadd ott a Hack Hanzit és legyél a Kaspar fiam felesége.

A nagy fehér bajusz alatt azonban valami kínos rángássá vált ez a mosoly. Az öreg ember mégse tudott elfogulatlanul mosolyogni. És a nyugtalan lélekzésén is hallani lehetett, hogy érzi, milyen esetlenül veszi kezébe a dolgát. De azért folytatta:

- Vagy tán azt hiszed, Hack Hanzi nem fog otthagyni, ha gazdag asszony kínálkozik majd neki házasságra? Hiszen akkor már rég feleségül vehetett volna téged. Érts szót, Mári. Gyereket szülsz Kasparnak s aztán tehetsz, amit akarsz... Érted?

Mári arcáról nem tünt el a mosoly, csak még bizonytalanabbá vált az arcát lassan elborító halvány pirosságban. Tréber Tóni nagy gesztussal emelte fel jobbkezét s hasított vele a levegőbe, mintha valamit ketté akart volna vágni, ami közöttük áll s elhomályosíthatná a szavaknak oly kézenfekvő, egyszerű értelmét.

- No? - dobbantott türelmetlenül s már megint fel-alá járt a furcsa lépéseivel. Úgy mozgott, mint valami ladik; mintha nem is a szilárd földön járna. Csak maga kelletésnek tartotta Mári hallgatását, de azért nemcsak ingerelte, hanem nyugtalanította is ez a komoly, hallgató tekintet, mely az asszony friss, barnapiros arcából szinte nem oda valón, az arctól idegen emberi szemből súlyosodott rája.

Mióta Kobilán volt, de különösen Jóska halála óta sokszor el kellett Márinak csodálkozni azon, hogy az emberek itt mit gondolnak róla. Legutóbb ép a Rundio Szepivel gyűlt meg a baja, aki az öreg Tréberhez hasonlóan a kövér erszényére ütve, minden teketória nélkül akarta őt magának megszerezni. És nagyon csodálkozott, mikor a mosolygós Mári, aki tudtával már előtte is, még férje életében is nem is kevesen s nem is a legjobbak mondhattak időnként a magukénak, ép ő vele szemben inkább valami Szűz Máriára, mint önönmagára, a mosolygós Márira hasonlított. Márinak nem volt természete a gondolkodás és bizonyos értelemben könnyelmű teremtés volt, sőt léha is. Ha megkívánt valamit, kinyújtotta utána a kezét és nem törődött azontúl semmivel. Most, hogy itt állt Tréber Tónival szemben és az öreg várakozásteljesen futkosott a szeme előtt, várva a választ - Mári ahelyett, hogy a dolog foglalná le, megélénkült arccal egyszerre csak a meghalt tüdőlövéses Jóskára gondolt. Akkor is könnyelmű volt. Nem gondolt a holnapi napra, kicsi pesti munkáslány ment az idegen ember után egyszerűen azért, mert tetszett neki, hogy valaki vele olyan halálos komolyan beszél és az Istenért se mondaná Mári, Marika, vagy mint a kereskedősegédek, hogy nagysád, hanem: elvtársnő. Budapesten akkor hóbortos napok jártak. Mintha sok-sok év előtt lett volna: május elsején pirossal bevont óriási szobrokkal díszített Országháztéren rettenetes nagy embertömegben találkozott Jóskával, aki ahelyett, hogy udvarolt volna a mosolygós Márinak, azt mondta: elvtársnő és komoly és megfoghatatlanul nagy dolgokról beszélt vele. Márinak a kedvenc nótája az volt eddig, hogy: «Mikor az est mesélni kezd», Jóska azonban még akkor is, mikor este kint sétáltak a Városligetben, azt fütyülte, hogy: Fel, fel ti rabjai a földnek. Ha Mári azt kérdezte, hogy mit ebédelt Jóska, vagy panaszkodott, hogy már megint csak káposztát lehetett kapni, Jóska a világ bekövetkezendő nagy átváltozásáról beszélt és a harcokról, melyekben érdemes meghalni. Mikor már tisztában voltak vele, hogy együtt maradnak, Mári egész elfelejtkezett róla, hogy azelőtt a házasságot úgy gondolta el, hogy szépen berendezett konyhája lesz a habosfehér, függönyös, kétágyas szoba mellett, egyszerűen elfelejtkezett erről, mert az egész élet a Jóska hitén keresztül csak egy ideiglenes, nagy készülődésként jelent meg előtte. De az ünnep helyett, amire várt Jóska, s amire Jóska őt is várni tanította, bújdosó menekülés napjai jöttek. Mári ekkor még hitt Jóskának. Elhitte, hogy ez a vereség nem jelenti a tűznek kioltását, sőt elhitte és tetszett neki a gondolat, hogy Jóska és közvetve ő is fontos két ember ebben a világban, mert őrízve elhozzák még Kobilára is a szikrákat, melyekből kis vártatva elfojthatatlan láng fog felcsapni a világ minden sarkában s Kobilán is. Hanem aztán, mikor már jóideje Kobilán éltek, akkor kezdte csak becsapódottnak érezni magát. Tudta, nem a Jóska csapta be, dehogy Jóskát becsapta a világ. Jóska nem akarta ezt beismerni s mikor már inni járt a kocsmába, még akkor is azt mondta, hogy csak azért jár oda, mert tanítani akarja a szegénységet az igazságra. Mári sajnálta a tüdőlövéses Jóskát, akiből önámító, fecsegő, izgága falusi koldus lett; ha nem lett volna olyan szánalmas alak s ha a betegség megkímélte volna, talán ki se tartott volna mellette, de így gondozta, dolgozott helyette is. Ez volt azonban minden s ezentúl lelkifurdalás nélkül itt is, ott is összeadta magát egy-egy időre béressel, parasztlegénnyel, iparosemberrel, aszerint, ahogy kedve tartotta.

- Hát érts szót, no - szólalt meg újra Tréber Tóni, akit az asszonynak ez a szótlansága egészen kihozott a sodrából. - Mit studirozol? Két kézzel kell kapnod utána...

Mári mosolygós arccal nézett rá az öreg emberre. És nem haraggal s nem is bántó szándékkal, inkább hirtelen rádöbbenéssel szaladt ki a száján, miközben a szeme is nevetősre fordult:

- Jaj de disznó!

Megrázta a fejét és ment az ajtó felé. Tréber Tóni erőt vett magán és utána szólt szelíden:

- Gondold meg a dolgot!

Mári nem mondott erre semmit, ment ki a piacra. Csak mikor kiért az utcára, ismételte magában: gondold meg, gondold meg! Mintha ő le szokott volna ülni, ujját a homlokára tenni és gondolkodáshoz fogni, hozzáfogni, mint ahogy az ember a szoba kisöpréséhez fog hozzá. Ezt nevetségesnek találta. Lám, akkor este már, mikor a hosszú, gödrös szemű süketnéma és Hack Hanzi a régi községháza kapujában majd összeverekedtek, akkor se tette homlokára az ujját és nem ült neki, hogy nosza gondolkodjék. Csak azt gondolta: furcsa, ha igaz, amit Hack Hanzi beszél és ez a süketnéma ép őt szeretné megkaparítani. Ez volt minden, amit gondolt és lám, elég meglepően itt a folytatás. Hangosan felnevetett, mikor elképzelte magát gazdag sváb parasztasszonynak.

A piacon nyitott szájú kis zsákokban pirospaprika, friss káposztafejek, halomba rakott dinnyék, hagyma és zöldség mögött guggoltak vagy álltak fának támaszkodva a tarka ruhás, hangos, tótosan beszélő kupusziniai magyar asszonyok. Még csak most érkeztek a szekerek, éphogy kiraktak az emberek és az árok körül sétálgató libák már előrenyújtott nyakkal indultak a káposztafejek irányában. Időnként valóságos csatározás folyt a piaci árusok és a kobilai libák között. Egy-egy közéjük dobott kőre nagy gágogással vonult hátrébb a piroscsőrű ármádia, de nyomban csendben előretörtek, ha az egyik asszony kicsit elfordult az őrhelyéről. Márit ez mindig mulattatta s most is megállt és örült neki, ha egy-egy merész gunárnak sikerült káposztalevelet vagy eldobott dinnyehéjat zsákmányolni. A kupuszinai asszonyok mérgelődtek, de egy-egy ügyesebb esetben maguk is szinte jóindulattal kiáltoztak az elrohanó ellenség után: no de ilyet, az anyja istenit!

Mári ezúttal nagyon soká maradt a piacon. Tudta, hogy szombat este lévén, Hack Hanzi már benyitott a régi községháza kapuján és az udvari ablakból, mely ép csak be volt támasztva, szokás szerint kivette már a kulcsot és ott ül az ő szobájában és várja haza. Márinak azonban most jobban tetszett itt és azonkívül nem is volt kedve Hanzihoz. Ez már azelőtt is volt így néha, noha általában kitünően megfértek egymással. Ha Hack Hanzi szidta az apósát, Mári egyetértően bólintott rá. Mári, mióta csak Kobilára került, rossz szemmel nézte a parasztokat, legalább is nem tudott felmelegedni köztük. A gazdag svábokat meg éppen nem szerette, túljózanok, garasoskodók voltak neki és egyszerűen kinevette őket a gazdagságukkal való hivalkodásukért. Hack Hanzival ép az hozta össze, hogy az is - igaz, hogy csak azóta, mióta kiesett a gazdagok közül - haragudott a pénzesekre és így különösen fogékony volt a Mári városi nézetei iránt. Vígasztalanul elkeseredett volt a rászakadt szegénység miatt, jólesett neki ez a vídám szövetséges, akit Máriban talált.

Mári háromszor is végigsétált a piaci árusok két sora közt, így ballagva mindegyiknek megnézte a portékáját, de magának is nagy csudálkozására üres cekkerrel tért haza a régi községházába, a lakására. Kacagva megélte el Hanzinak, hogy a nagy bámészkodásban elfelejtette a vásárlást. Egyébként azonban épúgy üdvözölte Hanzit, mint máskor. Hanzi a szállásról, ahol munkában volt hétközben, kis kosár tojást hozott; Mári hozzálátott a vacsora megfőzéséhez, de Hanzi közben elbóbiskolt. Mári felköltötte, hogy míg borért szalad a kocsmába, addig legyen rajta szeme az ételen. Már délben elkészítette a töltött káposztát, hogy egyszer egy héten hadd egyen Hanzi meleg ételt. Az étel és ital felfrissítette az embert, tehát vacsora közben beszélgettek kicsit. Arról, hogy odakint reggel kettőkor kellett kelnie és esti sötétig dolgozni, arról, hogy kint kedden zivatar volt és hogy Kobilán azonban egész héten nem esett csöpp eső se, meg arról, hogy ha elmúlt az aratás, akkor a kenderkóró ad majd munkát, hacsak idegen munkások nem nyomják le a béreket. Ezenközben a szomszéd szobából, ahol a kondás és a családja lakott, veszekedés lármája hallatszott át. Mári egyetértett Hanzival, hogy a kondás felesége a hibás. De akkor már Hanzi jóllakottan terpeszkedett, kinyújtotta a lábát, úgyhogy a farcsontjával ült már csak a széken, mikor a cigarettáját sodorta. Hanzi ágyat vetett, míg Mári az edényeket mosta el - különben nem hagynák a legyek élni - s míg Mári ezzel elkészült, a szegény agyonfáradt ember már aludt is az ágyban. Mári csendben nagy rendszeretettel mindent a helyére tett s nem kellett hozzá nagy óvatosság, hogy - mikor ő is lefeküdt az ágyba - fel ne zavarja álmából a hálópajtását.

Mári is hamar elaludt, hajnalban pedig elsőnek Hanzi ébredt. A nap elöntötte a szobát és ahogy Hanzi a szemét dörzsölve kinyújtózott és teste friss erejét érezte és egy pillantást vetett Márira, akinek egészséges arcán jó álomnak csendje, elégedett és boldog volt és az asszony föl hajolt. Mári mindjárt felébredt és mintha az ő hozzátevése nélkül álmában érlelődött volna meg benne minden.

- Előbb beszélni kell - hallotta a saját még kicsit álmos hangját s felült az ágyban. - Tréber Tóni tegnap beszólított és azt mondta, hogy legyek a fia felesége.

- A felesége? - kérdezte nyomatékosan Hanzi.

Mári most már nem volt álmos.

- Mért vágsz olyan ijedt képet? - nevette el magát, de közben nyitott szemekkel figyelte a másikat. - Hiszen Rundio Szepi is gazdag és mégis...

- Igen ám - sóhajtott együgyű őszinteséggel Hanzi -, de az nem a feleségének, hanem a szeretőjének akart.

Mári jóízűt kacagott ezen a különbségtevésen és Hanzi nem értette meg, vagy nem hitte el neki, hogy ő erre a különbségre még nem is gondolt. - Hát ezért ijedtél úgy meg? - ismételte meg a kérdését Mári.

Hack Hanzi dühös lett és azt mondta, hogy még ma este beveri Tréber Tóninak mind a kilenc ablakát.

- Ez ugyan nem felelet arra, amit kérdeztem - állapitotta meg Mári magában, aztán fennhangon folytatta:

- Mond csak, ha a Tréber Szuzi még nem lenne férjnél és az öreg most neked kínálná...

Hack Hanzi haragosan dörmögött.

- Na, elég már ebből a bolond beszédből - mondta rosszkedvűen, de mielőtt még Márit elérte volna, az felkelt és kifürkészhetetlenül a megszokott arcával öltözködni kezdett. Megmosdott, fejére tette a kendőjét és csak akkor vetett egy pillantást Hack Hanzira, aki félkarjára könyökölve, komoran bámult rá. Gondold meg a dolgot - jutott eszébe Márinak az öreg Tréber szava. Lám - gondolta - nem kell nekiülni a gondolkodásnak. Minden magától adódik. Egy tréfa jutott eszébe.

- Látod - fordult Hack Hanzihoz -, én választhatok. Választhatok, hogy a gazdag Tréber Kasparnak, vagy a szegény Hack Hanzinak legyek-e felesége. Téged választlak.

Hack Hanzi nem vette észre a tréfát.

- Két ilyen szegény ördög, mint mi? - tiltakozott.

- Tehát te küldesz a Tréber Kasparhoz - szólt Mári, aki ebben a percben élvezte, hogy okosabb ennél a parasztnál, aki maflán s ha haraggal is, de természetesnek s leküzdhetetlennek érzi a sok pénz hatalmát. Persze, Hack Hanzinak nem volt tüdőlövése, mint Jóskának, sőt Hack Hanzi nem is volt a háborúban, mert akkor még fiatal volt, Hack Hanzi csak irígyelte a gazdagokat - gondolta Mári, mikor künn volt az utcán s rajta kapta magát, hogy ő most gondolkozik. Muszáj volt gondolkoznia, akármilyen különös is volt ez az ő számára. Mert ez a Hack Hanzival való dolga tulajdonkép szomorúvá tette és nem tudta, hogy miért. Hiszen ő se gondolta, hogy mindig együtt maradnak, sőt másoknál még rövidebb ideig tartott ki és mégse volt szomorú. Igen ám, de azoknál azért lett vége, mert vége lett... úgy, egyszerűen magától, most azonban Hack Hanzival amiatt, mert Hack Hanzi fél a pénztől, uralja a pénzt és pénzért ő is otthagyta volna. Hát nem tudta ezt ő eddig? Dehogy is nem, csak sose gondolt rá. Valami más az, amit nem tudott és amire most rá kellene jönnie, de nem tud. Valahol valami nagy hiba volt az ő életében, nem ép Hack Hanzival való dolgában, hanem általában, már régóta. Órákhosszat járt, míg egyszer csak odaért a kilencablakos sarokházhoz, benyitott a rézkilincses kapun.

Még Tréber Tóni is észrevett valami furcsa kifejezést a Mári arcán, mikor az asszony a vasárnapi fekete szoknyában, kék selyemkendőben és a csípőhöz feszülő hosszúujjú karcsú kabátkában megállt előtte. Már az ablakból észrevette, amint a templomtéren feketéllő tömeg között lassan közeledik a háza felé.

- Hát eljöttél, Mári - mondta Tréber Tóni szinte félénken, de azért sietve már is ment, hogy előkeresse Kaspart. Az ajtóban azonban még megállt.

- Kasparral, tudod - szólt zavartan - nem ismerem ki magam egészen. Nem akart megházasodni, nem tudom, miért. Aztán megtudtam, hogy azért, mert te tetszel neki és azt hitte, hogy én nem engedem meg, hogy téged elvegyen. Mindjárt, amint megtudtam, megmondtam neki, hogy ne féljen és mégis. Mikor tegnap megmondtam neki, hogy már szóltam neked, vörös lett és fehér lett... és kiszaladt a szobából.

Az öreg Tréber habozva állt meg az ajtóban, aztán sóhajtva ment Kaspart keresni, akiről tudta, hogy vasárnap, mikor sokan vannak az utcán, otthon szokott maradni.

Mári állt a szoba közepén. Nem érezte, hogy ő határozott. Mintha valami húzta és minden taszította volna ide, ahol most nézelődve állt és várta, hogy mi fog tovább történni vele. Egyszerre csak a Csuli kutya ugrált föl rá. Az állat örült a régi gazdájával való váratlan találkozásnak. A kutya mellett a nagy szál süketnéma állt bíborszínű arccal és Mári hallotta, amint a kutyának azt mondja: Tete és a kutya nyomban mozdulatlanul lefekszik. Mári hallotta, hogy az öreg beszél, de nem értette, mit mond, semmit se értett; úgy szégyelte magát, mintha szinmeztelenül állna itt az öreg ember és a süketnéma között. Egyébként egész idő alatt Jóskára gondolt, a tüdőlövésével és most úgy, vagy még jobban fájt benne a szegénynek halála, mint az első órában. És ekkor jutott eszébe, amin egész reggel, mióta otthonról elment, órákhosszat gondolkozott és amire nem tudott rájönni. Igen, a tüdőlövéses Jóska izgága, fecsegő, falusi nagyszáj lett, de őhozzá hű volt. És Hack Hanzi nem az és ő se az, ő se volt senkihez, még a tüdőlövéses Jóskához se az. És a mosolygós Mári érezte, hogy reszket a térde és ha egyedül lett volna, biztosan sírva fakad.

(Vége következik)