Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám · / · Sinkó Ervin: Sorsok (4)

Sinkó Ervin: Sorsok (4)
Falusi történet
IV.

Tréber Tóni örvendezően, diadalmasan mondta fia szemébe a Mári nevét. És az arcára volt írva a föllélegző, engedékeny jókedv. Azt akarta tudtára adni a fiának, hogy ártatlannak tartja ezt a titkot és ha úgy tetszik, jóvá is hagyja. És Kaspar mindezt pontosan így megértette és épp azért rettent meg. Mégha nem is lenne nyelve az élőszótól megfosztva, akkor se tudná - úgy érezte - senkinek a világon világossá tenni, hogy mit jelent az ő számára az asszony, akinek nevét az apja az imént mondta ki. És ha a ház hirtelen ráomlott volna, nem ijed meg jobban, mint mikor az apja ilyen egyszerűen igéretteljesen kimondta azt a nevet. Eddig csak önmagával kellett küzdelmet vívnia s most bekövetkezett, amire, tudta, előbb-utóbb sor kerül, az apja ellen is fel kell vennie a harcot.

Mári úgy harminc év körüli özvegyasszony volt ez időben. A régi községházában lakott. Ez a régi községháza egy az utcára csak két ablakkal néző, hosszan az udvarba nyúló, düledező, elhanyagolt épület, valami öt darab külön az udvarra nyíló szobával. Egyidőben szegényháznak is tervezték, de a kobilaiak többsége elvetette a tervet, mert felmerült a kétség, hogy az ilyen intézmény esetleg henyélésre biztathatná a rosszabb hajlamú embereket. Így a régi községházába öt család költözött az öt szobába a háború idején. A tehén- és disznópásztorok, mint a község alkalmazottai, minden pereputtyukkal ingyen kapták a lakást s a gazdag parasztok úgy beszéltek a régi községháza lakóiról, minthogyha írígyelni kellene a jó sorsukat. Elmondták egymásközt, hogy az ingyen lakáson kívül aratás után minden a legelőre kihajtott tehén vagy bükkösbe terelt disznó után mennyi búzát kapnak, számlálgatták, hogy összesen hány métermázsára rúg, amit így évenként összeszednek, átszámították pénzértékre és rossz szemmel nézték a régi községházának ezeket a lakóit, akik ennek a jövedelemnek ellenére, két-három hónapra az aratás után már kölcsönbe vásároltak a fűszeresnél, még vasárnap se öltöztek fel oly rendesen, mint a többiek és ha valamelyikük megbetegedett, a gazdag parasztok nyakára küldték tejet koldulni a családtagjaikat. A régi községháza a megbízhatatlanság fogalmaként szerepelt Kobilán és a régi községháza lakói képviselték Kobilán a rosszul, sőt egyáltalán nem gazdálkodó bohémeknek gyanus fajzatját, mert mikor aratás után beszedték búzában a bérüket, akkor a régi községháza - legalább is a kobilaiak ítélete szerint - hetekig lakmározó társaság vidám székhelyévé változott. Naphosszant füstölt a kémény és a szurtos gyerekeket mindúntalan újabb porció borokért küldözgették a kocsmába.

Márit már az első időben se látták szívesen Kobilán. Jóskának hívták a Mári elhalt férjét, aki a község teheneit legeltette és már a háború előtt is izgága legény hírében állott. Ha nem lett volna régebben is a község szolgálatában, akkor aligha fogadták volna vissza, hogy a háború után félévvel hazajött. Pesten szerzett feleséggel, a Márival tért haza és azt beszélték róla, hogy odaát Magyarországon a forradalom idején vöröskatonának szegődött el, mely multját lépten-nyomon elárulta templomkerülésével, itt-ott elejtett beszédeivel. Meg is fenyegették, de azért megtartották a szolgálatban, mert mégse lehetett a kenyerétől megfosztani egy embert, aki tüdőlövéssel jött haza a háborúból. S azután, akárhogy is járatta a száját, Kobilán nem jelentett veszedelmet, mert ha akadt is a szegények között egy-kettő, akinek Jóska egy-egy szava szeget ütött a fejébe, még ezek a kevesen is mindig nagyokat bólintottak, ha a Jóskát korholó nagy gazdák a szorgalmas munkáról és a takarékosságról beszéltek, mint a meggazdagodáshoz vezető fáradtságos, de mindenki számára járható, biztos útról.

A régi községházában egyébként mindig benn ült a betegség és télidőben éjszaka nem lehetett aludni a sok szamárköhögéses gyerektől. Jóskáék gyereke is megkapta a szamárköhögést és a betegség hamar végzett vele. De Jóska tüdőlövéses melle se bírta soká a legeltetés munkáját, a nedves, esős tavaszi napokban a futkosást az elbitangoló tehenek után s egyszer bőrig ázva épp csakhogy hazavánszorgott, le is feküdt és többet fel se kelt. A teheneket azonban Jóska betegsége alatt is ki kellett hajtani, tehát Mári állt a Jóska helyére.

Ez időben történt, hogy Kaspar szeme megütközött Márin. Zuhogott a májusi, aranyatérő eső, hirtelen szakadtak széjjel a felhők és akiket utcán vagy szabadban ért, azok szaladva kerestek menedéket ahol csak lehetett. Kaspar az erősödő záporban mind nagyobbakat lépve igyekszik előre, az egyik utca sarkon lassan, kullogva feltünik a tehéncsorda s a nyomukban a gyorsan képződött tócsában átbukdácsol a Mári. A karikásostor a vállára vetve, mint ahogy az szokásos, de az ostor kötele belelóg a sárba s a másik kezében ügyetlenül áll a tehénszarvból készült tülök. A tehenek mintha éreznék a gyönge kezet, lompos egykedvűséggel szélednek jobbra-balra, az egyik ép most megy bele az árokba. Mári utána, de csak akar, mert a cipője beleragad a sárba és most meg kell állnia, hogy lehajoljon érte és a rácsurgó esőben féllábon állva erőltesse fel a felemelt lábára. A tehén tovább harapdálja a friss zöld füvet az árokban. Mári leemeli a karikásostort a válláról és forgatja a feje körül, de félszegen és nem tudja megcsattogtatni úgy, ahogy kell. Körülnéz, segítséget szeretne. Kaspar csak áll, nem mer segítségére menni, de tovább menni se tud. Csuli, Csuli! hangzik az eső bugyborékoló lármáján keresztül az ijedt asszonyhang és előrenyújtott fejjel, ugatva ott terem egy kis aféle falusi korcs daxlikutya az asszony mellett, aki már egész tehetetlenül áll. Csuli a két sáros mancsával felugrik az asszonyára és a következő pillanatban, mint aki megértette a gazdája kétségbeesését, egyenesen az árokban legelésző tehénre ront. A tehén cammogva baktat előre, a kutya a nyomába és egyszerre minden rendbe jön. A kutya segítsége Márinak visszaadta a bátorságát és a kezével és a karikásostor nyelével ütögeti, kergeti előre a csordát. S Kaspar az esőben egész önfeledten mindenütt a Csuli, a Mári és a csorda mellett a gyalogjárón, szemét le nem véve a kocsiútról.

Itt-ott látta már azelőtt is Márit, de most vette csak észre, mikor ilyen kiáltó gyámoltalanságban, csapzottan került a szeme elé. A Csuli kutya még az utolsó tehénnel volt elfoglalva, mikor Mári mögött már becsukódott a régi községháza kapuja; az eső még mindig zuhogott és az esti sötétségbe vesző utcában az egyetlen ember Kaspar volt, aki Márihoz hasonlóan elázott állapotban, de bámész öntudatlansággal határozatlanul állt meg a régi községháza kis fakapuja előtt. Csuli ugrálva egyenesen hozzá szaladt, s hegyes pofáját felfelé fordítva, mozdulatlanul foglalt helyet közvetlenül Kaspar lába előtt. Figyelmesen nézték egymást, amennyire csak a sötétben lehetséges volt s mintha a kutya egyszerre megtudott volna valamit, amin eddig gondolkodott, szaglászva és vidáman ugrálta körül az embert. Tete, - mondta halkan Kaspar, aki nagyon szerette volna a kutya bizalmát legalább azzal viszonozni, hogy néven szólítja, ha nem is tudja nevét s ha tudta volna is, kimondani nem tudja. De mintha Csuli neve mindig is Tete lett volna, felágaskodott s két elülső görbe lábát a kis jószág az ember lábához támasztotta. Tete, - ismételte Kaspar és lehajolva, kezébe vette a kutya vizes lábait, a másik kezével pedig a fejét simogatta. Mit akar tőlem? - igyekezett kitalálni és kinyitotta a kaput, hogy a kutya be tudjon menni. De Tete erre határozottan leült és csak mikor Kaspar újra lassan becsukta a kaput, bújt be az ő megszokott külön kis kapuján a gazdái házába. Kis négyszögű nyílás volt a fakapu aljába vágva, ezen bújt be farkcsóválva.

Mári azonban még a kutya segítségével se bírt tartósan megbírkózni a tehéncsordával s a parasztok új pásztort fogadtak, de könyörületességből meghagyták Jóskáéknak a lakást. Kaspar pedig azóta az esős este óta gondolatban legtöbbet Márival foglalkozott. Gyakrabban járt ki az utcára, abban a reményben, hogy valahol megláthatja és éjszaka álmodott róla. És akárhányszor is találkozott az utcán Márival, soha annyi lélekjelenlétet megőrízni nem tudott, hogy legalább megnézze az arcát, úgyhogy hetekkel azután az esős este után, még mindig nem tudott róla magának közelebbi képet alkotni. Egy ismeretlen nő szánalmas városi ruhákban s az álmaiban is egy megvadult, komisz nagy tehéncsorda közepette látta. Ha beszélni tudott volna, akkor még, mint a többi akadozó parasztok, elment volna a nagybeteg Jóskához, hiszen Szuzi is vitt oda egyszer befőttet, meg tejet; de Szuzinak ez egyszerű dolog és senkinek se tűnt fel, míg ha ő egyszerre oda betoppanna, nemcsak hogy nem tudná, hogy kezdje, mit csináljon, hanem meg kellene magyaráznia a tőle szokatlan cselekedetet. És azonkívül, ami az odavezető utra elsősorban akadály, az maga Mári volt; és pedig egyideig azért, mert Mári egyáltalán nem is sejthette, hogy a süketnéma Tréber Kaspar gondolatban vele ébred és vele alszik el, hiszen még soha egyetlen szóra se állt meg vele; később azonban, tán egy héttel Jóska halála előtt, Kaspar olyan kellemetlen módon került érintkezésbe Márival, hogy most emiatt szégyelnie kellett magát. Történt ugyanis, hogy egy utcakereszteződésnél, a régi községháza közelében, egyszerre szembejött vele Mári és ő azonnal ráismert, de mint mindig, ez alkalommal se tudott nyiltan ránézni és zavarában sietve tovább akart menni. Ebben azonban ezúttal megakadályozta már el is felejtett estéli ismerőse, Mári kutyája. Az állat lelkendezve ugrált föl rá és mikor ő a lábával magasba emelve, vídáman és egyben félénken csóválta hosszú, vékony farkát. Márit egy percre megállította kutyájának különös viselkedése, de mikor Kaspar egyszerre magán érezte Mári kíváncsi tekintetét, arcát elöntötte a vér és teljes erejéből belerugott a kutyába. Az állat talán játéknak fogta fel a rúgást, melytől pár lépésre gurult és már vissza is ugrott. De mint aki nem egész biztos a dolgában, nem merte mindjárt megismételni az előző bizalmaskodást. Mári már tovább ment és Kaspar most lehajolt és megveregette a kutya hátát. Tete - mondta neki alig hallhatóan, mert az utcán emberek voltak és Kaspar soha emberek előtt nem kísérelte meg, hogy hanggal fejezze ki magát. De Tete mintha megértette volna így is a nevét, egy ugrással elérte és megnyalta a hosszú ember kezét s aztán Mári után iramodott s ahogy bukdácsolva futott, a nagy fülek fel-le ugrálgattak a kis kutya hosszú fején. Noha Mári igen természetesnek találta, hogy valaki az ő tolakodó kutyáját odébb löki, Kaspar előtt most végleg lehetetlenségszámba ment, hogy közeledést keressen. Végsőképp pedig ez összes nehézségek csak azért voltak legyőzhetetlenek, mert Kaspar tisztában volt vele, hogy semmiféle kívánsággal ő, a süketnéma férfi, nem állhat ez elé az asszony elé, akivel szemben gyalázatosnak tudott álmokért és az egész, már meglehetős régóta tartó egyoldalú viszonyért, különös módon bűnösnek és adósnak érezte magát. Messziről látta, amint ez az asszony a beteg embere helyett záporban a teheneket hajtja, amint a gazdag parasztok házaiban kilincsel tejért és látta ezt az asszonyt az ablakból a férje temetésén is a koporsó mögött és a süketnéma ember képzeletében nagyszerű, már-már megközelíthetetlenül felmagasztosodott ez a nő, akit aztán álmaiban a fizetett szerelmektől megrontott érzékeivel rántott le magához, hogy felébredve, undor és zavar gyötörje. Csak akkor szállt rá valami szomorú és enyhe nyugalom, ha messziről megpillantotta, amint az utcán megy; más ruhában, más járással, mint a többiek. Ez az asszony - úgy érezte ilyenkor - époly idegen itt, mint ő a világban és talán, mikor ott a tehéncsorda között először látta meg, elsősorban a rokonságnak ez a feltámadó érzése tette számára oly végtelenül érdekessé. És mégse kívánt szabadulni ettől a megnyomorító és kilátástalan valamitől, amit se viszonynak, se szerelemnek nem lehet nevezni és aminek kibeszélhetetlen terhe az arcvonásait megkeményítette és szokásává tette, hogy a fogait összeszorítsa, mint aki valóságos megeröltető súlyt cipel megfeszülő hátán.

Csak Tete-vel való ismeretsége fejlődött ki különös barátsággá. Talán azért, mert a kutya megszokta a csorda után való futkosást és gazdája betegsége és halála után ezt a foglalkozását nem folytathatta, Tete sokat kószált az utcán és ha Kaspart messziről észrevette valahol, mellső és hátsó lábait kinyújtva, egy pillanatra lelapult, hogy a következő percben nyílegyenesen hosszabb hátsó lábaitól föl-fölvetődő farral, hátracsapódó fülekkel fusson hozzá. És Kaspar is kezdett hozzászokni, hogy Tete-nek, Tete akaratából és választásából aféle második gazdája ő legyen. Tete volt Kobilán az egyetlen lény, akinek láttán Kaspar elfelejtkezett nyomorék nyelvének szemérméről és már hangosan is elkiáltotta magát, ha a kutyát hívta: Tete. És a tört tompa a hangokat a kutya épúgy a saját neveként értette meg, mint régi nevét, a Csulit, mely név azonban lassan feledésbe ment, mert az utcán a kis sváb gyerekek is már Tete-t kiabáltak Csulira. Néha egész váratlanul bukkant fel. Például éjjel a Szuzi lakodalmán, mikor Kaspar kiosont a lakodalmas nép közül, egyszerre az éjszakában az ismert, apró léptek egyenletes topogását hallja: Tete már jóideje ment megette és elkísérte egész hazáig. Akkor először, Kaspar behívta magához. Annyira egyedül volt és az egész nagy kilencablakos házban egy lélek se volt; nehezére esett volna az egyetlen élő lénytől megválni. Tete kíváncsian, de Kasparral lépését tartva, ment be a kapun, s Kaspar igazi vendéglátó örömmel vágott kenyeret, szalonnát és vendégelte meg barátságos tekintetű kísérőjét. Az mindjárt otthonosan nekilátott a falatozásnak. És ez idő óta gyakran megtörtént, hogy Kaspar a kapun kilépve, Tete-be ütközött. Az állat várt rá vagy ha a kapu nyitva volt, egyszerre csak benntermett s örömében bolondul, mintha kergetnék, többször rohanva futotta körül a nagy udvart.

Kaspar csukott szemekkel, ébren feküdt az ágyában és amint emlékezett és gondolkozott, a homlokára izzadságcseppek ültek ki. Mindig várta és régóta félt tőle, hogy valami bekövetkezik, ami ennek a némaságnak nyelvét megoldja. És minden hirtelen történt: minden egy este, majdnem egyazon órában. Úgy érezte magát, mint a gonosztevő, akit tetten érnek. Nem volt elég óvatos, elvesztette a fejét, mióta Mári összeállt Hack Hanzival. Hiszen Mári Jóskával is együtt volt és akkor be tudta érni azzal, hogy nappal még csak ne is köszöntse és éjszakánként, minden éjszakán, mint valami megbűvölt bűvölő, ellenállhatatlanul és az asszony tudtán kívül birtokba vegye. De mintha íratlan, titkosan létező szerződésüket szegte volna meg Mári. Nem lett volna szabad, hogy Mári életében ilyen változás történjék; ahhoz, hogy ő nála, Kasparnál minden változatlanul néma maradjon, Márinak is szoborszerűen meg kellett volna maradni úgy és olyannak, amint távolian és magányosságának gyámoltalanságában neki először megjelent. Kaspar számára Jóska, míg élt, épúgy hozzátartozott Márihoz, mint a régi községháza vagy Tete; mint a Jóska feleségét látta meg Márit s mint a Jóska feleségével szövődött köztük az a nevetséges, de őneki egész életét gyönyörűséggel és kínnal kitöltő viszony, így fogadta el Márit és soha eszébe se jutott, hogy féltékenyen gyűlölje a tüdőlövéses, szegény Jóskát.

De minden megváltozott, mikor Márit egy napon kobilai parasztviseletben pillantotta meg. Kobilán némelyek, különösen fiatal lányok és asszonyok, a háborút követő első esztendőkben egyik napról a másikra elcserélték eddigi parasztos népviseletüket nóblis városi öltözettel. Ezen már senki se ütközött meg. Ha valamelyik nagy gazda kidoboltatta, hogy eladók a felesége parasztruhái, mindenki tudta, hogy ezentúl a parasztasszony nóblisan fog öltözni. De a parasztoknál ez azért történt, mert gazdaságuktól elkapatva, urak akartak lenni. A nóblis és a parasztviselet mellett még egy öltözködési mód dívik Kobilán: ez az iparosembereké, akiknek feleségei és lányai kendőbe járnak, de magassarkú cipőben és hosszú, bokáig érő, egyszínű szoknyában. Itt is előfordul, hogy az iparos-viseletet parasztival cseréli föl a kézműves ember lánya, hogyha paraszt veszi feleségül. De Márinál egyik eset se állt fenn és ezért Kobilán mindenki felfigyelt és nemsokára mindenki annyira tudta a változás hátterét, hogy még a Kobilán vadember módjára élő süketnéma Tréber Kaspar előtt se maradt rejtve, hogy Hack Hanzitól kapta Mári a parasztruhákat. Ez a Hack Hanzi még csak harmincéves se volt, mikor a felesége meghalt és két gyerekkel özvegyen maradt. A gyerekeket az elhalt asszony szülei vették magukhoz, akik tehetős parasztok voltak és így ráparancsolhatták akaratukat a vőre. Hack Hanzit még a házból is kitették, mert a ház is még az ő nevükön szerepelt a telekkönyvben. Ekép Hack Hanzi aféle esett exisztencia lett, visszavedlett szegény emberré, aki volt is házassága előtt, de most tele keserűséggel és haraggal, mint a száműzöttek. Így akadt össze Márival, aki már jóformán rongyokba járt és szívesen fogadta el Hack Hanzi elhalt feleségének ruháit. Egész természetes volt, hogy ez a két ember összekerült, Kaspar azonban meg tudta volna fojtani Hack Hanzit, akinek erről époly kevéssé volt sejtelme, mint magának Márinak, míg - ép az este, mikor Kasparnak az öreg Tréber szemébe mondta a Mári nevét - egyszerre Kaspar a régi községháza körül ólálkodva, nem toppant Hanzi elé. Kasparnak nem volt szándékában semmi rossz, egyáltalán semmit se akart tenni, de mikor Hanzi be akart menni a régi községházába, Kaspar hátán végigszaladt a hideg, a torka összeszorult és szétvetett lábakkal megállva a kapuban, útját állta a csodálkozó Hack Hanzinak. Érezte, hogy esztelenség, amit tesz és reszketett egész testében, de mintha gyökeret vert volna a lába, állt és nem mozdult.

Meleg nyári este volt, későre járt az idő, de a holdfényben világosan látta egymást a két ember. Kaspart senki se szerette Kobilán, de Hack Hanzi azonkívül még a gazdag Tréber Kaspart is útálta benne. Nem értette a dolgot, csak azért állt meg tétovázva. Az is eszébe jutott, hogy nincs-e ennek a süketnémának a viselkedése valami összefüggésben Rundio Szepivel, akiről tudta, hogy fogát fente Márira. De ez képtelenség, - jutott aztán eszébe - mindenki tudja, hogy ez a két sógor rá se néz egymásra. De volt valami furcsa és elszánt a süketnéma kemény arcában, ami Hack Hanzit felingerelte. Egy lépést tett előre, hogy félrelökje, de Kaspar mint valami gép a lökésre lökéssel felelt és Hack Hanzi dühösen kiabált. Nagyon rosszul végződhetett volna a dolog, ha a lármára Mári ki nem jön a ház elé. De kijöttek a ház többi lakói is. Kaspar azonban most már csak Márit látta. Piros alsószoknyában volt és térdig látszott az erős, de bokában vékony, fehér lábszára. Megmozdult a szobor. Valami iszonyú vontatott hanggal lépett oda Márihoz és szétvetette a két karját tehetetlenül. Mári jobbra-balra nézett, magyarázatot keresett. Elállta az utamat - mondta Hack Hanzi nem egészen szívből jövő nevetéssel - féltékeny, vagy mi a csoda. Tete már néhány pillanat óta ott ugrált Kaspar körül, de Kaspar csak most vette észre. S mintha Tete térítette volna észre, egyszerre összeroppant és marcangolta a szégyenérzése. Körülnézett s mintha mindenki arcán nevetést látott volna. Csak egy futó pillantást vetett Márira, aki kicsit ráncolt homlokkal, de nagyranyitott szemekkel bámult. De az ajka körül nála is mosoly játszott, ha zavartan is. Valamit tennie kellene, hogy valami történjék - ezt érezte Kaspar. És hogy valamit csináljon, lehajolt és megsímogatta Tete fejét. A kutya farkcsóválva sietett előre, a Tréber-ház irányába. Kaspar hirtelen sarkon fordult és hosszú léptekkel, mint a menekülő, aki nem mer hátranézni, ment Tete után hazafelé. A kapuban azonban megállt. Ha Tete-t most megint behívhatta volna magához a szobába, akkor mindjárt be is fordult volna a kapun. Így azonban, mert tudta, hogy az apja otthon van, nem ment be és elindult kószálni. És mellette hűségesen topogott a dakszli. Éjfél felé az egyik kocsmából Hack Hanzi jött ki ép akkor, mikor ő arra haladt. Mellette Rundio Szepi. Hack Hanzinak láthatóan kellemetlen volt ez az ismételt találkozás, de ezúttal nem történt semmi. Békés, szomorú szemekkel nézett rá a süketnéma és ment tovább. És Hack Hanzi most már nevetve mesélte Rundio Szepinek, hogy a sógorában Mári körül második riválist kapott. A süketnéma érezte, hogy a két ittas ember róla beszél és azért sem volt a számára túlnagy meglepetés, mikor az apja a Mári nevével fogadta. És mégis megrettent, nem az apjától, magamagától félt. Tudta, hogy az apja most már névszerint Márit fogja neki ajánlani, az asszonyt, aki már több éve lidérces gyönyörökkel háboritja az éjszakáit, akit mindennél jobban akar s akit ő eddig csak minden akaratának összeszorított erejével tudott ez akarattól háborítatlanul élni hagyni. Kinek a számára? - jutott azonban eszébe - Hack Hanzi számára?

Reggel, mikor keresztülment az apja szobáján, az apja még otthon volt. Kaspar megérezte: ő rá várt, a válaszára, a felhatalmazására. Kaspar odament az apjához és feltünően sápadt arcát hirtelen elöntötte a vörösség, mikor elszántan igent bólintott apja kérdő és bíztató tekintetére felelve.