Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám
Révész Béla: Ady útja az Ady-versig
Fejezet a Léda-könyvből
Nyomok gyüjtésével, adatok vizsgálásával [*] felépíteni akarjuk Ady életét, a megérkezésig, amikor Léda eléje került.
Két felől figyeljük a zsenge Adyt.
Felsoroljuk a tűnő kis szerelmeit, a balga, hajlamos, de versmozdító erótikáját, a tartósabb vonzalmait, amelyek bánatosan, vagy rútul megszegődnek, ám összesen, kikelet-mozdulással, megzugó foganással, az elkészült lélek várja az eseményeit.
Párhuzamosan számontartjuk Ady gondolatvilágának emelkedését, kiszélesülését.
A motívumok lépcsőzetével eljutni akarunk a magaslatig, ahol Ady felismeri küldetését, lelkisége a megnyilatkozás föltámadt viharzásával elérne már mindent, amerről a téma int és a távlatot, mely megérleli szavát. Léda mellett fogja megpillantani.
Lehet-e az útvesztők bonyodalmasságain át kalauzolni, miként fejlődik elénk a zseni? Persze, nem ez a kísértés a mi dolgunk és a szökevényesség titkait, hogyan is bolygathatnánk?
De a jeleket egymás mellé fogjuk, amelyek pszichikusan és logikusan demonstrálják, hogy a debreceni, váradi menetrenddel érkezik el Ady Párizsig, Lédáig. Eljut Lédához, akit nem ismert, aki sorsát ugyancsak nem tudhatta, de Adyt várta. A végzetességnek e megkuszált fantasztikumáról lesz mondanivalónk, de itt, egyelőre, a noviciust keresgéljük, aki fölavatódik majd a liturgiára.
Az alakuló lélek históriáját akarjuk elmondani, de tulajdonképpen már az Ady-Léda-történetet írjuk.
A láthatatlan kísérő, a Sors, a váratlan kanyargóknál itt-ott megmutatja magát és mi látjuk, akkor indulnak egymás felé Ady és Léda, amikor még nem ismerték egymást.
Az elrendelt fátum, mely osztani fogja az örömet, vakmerő fordulatokkal egymás mellé tereli a két embert, akiket a táj, életkeret még elválaszt egymástól.
Kellett, hogy találkozzanak.
*
Megválasztott legényke, aki a nagykárolyi gimnáziumból, a zilahi kollégiumból jurátusi szándékokkal Debrecenbe került.
A csöndes természetű diák nyugtalankodik az ábráktól, amikkel teliszórja a szilágysági tájék.
Fantómok, motívumok, amelyek közömbösen rajzanak más emberek körül, a gyerekifjú bámész képzeletén, kívánkozó érzelemvilágán rajtaakadnak.
Az olvasmányok mindenfelől tárják-nyitják a csudálkoznivalót, Jókai, Vörösmarty, Erdély históriája és az ilyenfajta magyar könyvek foglalkoztatják a szellemet, melynek meglendülései váratlanok, rejtelmesen feltörőek, ahogy a tájék felett csapdos tavaszias megbuzdulással a Nemere-szél.
A kollégiumban olyan a pedagógia, hogy a diákot siettetik a büszkeségek felé, sétapálcával járhat, férfias kocogtatással a kövezeten, tankönyvekkel az oldalán sétafikál a leánykák előtt, kocsmázhatik, ha talentumos szomjúsága és valóban édes a vinkó savanyú és avató íze.
A diák megemberesedve magaslik ki a társai közül, húzódnék, de vezérkednie kell a borosasztalok mellett.
Az önképzőkörben hallgatja a verset és gúnnyal támad, bírál.
A gúnnyal támad... amit valahonnan a messziségből a garabonciás ősök valamelyikétől hozott magával és passzív lényének ez az agresszívitása már mozdítja a tagadást, mely meg fogja fordítani a magyar líra arculatát.
Firtatja, csúfolja, bírálja a nagy diák az önképzőkörben a verset, mert már érzi a verset, írja is azokat, ágáló igyekezettel, a gyér vinkó tartalmatlan, de elragadó mámorával.
Tétovázik a gyerek-diák a rigmusokkal és a zilahi poéták fölött, Ady Endre Reviczky Gyulát olvassa.
Az érettségi aztán fölszakítja a határokat, szabad iramlás az ifjúé, akit tanulni küldenek Budapestre, Temesvárra, Debrecenbe, ám megzaklatott, másképpen studirozó, több életet sejtő valaki a jurátus, akinek első kéziratai megjelennek a debreceni lapokban és a betűk tivornyája mellől senki többé elverni nem fogja.
Ady Endre beszegődik ujságírónak a debreceni ujsághoz, édesanyjának, apjának nagy bánatára, sőt tiltakozására.
Két vallomással Ady Endre megokolja az elhatározását és ezek az ujságközlemények akármennyire ifjonti hevületűek, pompás nagyzolásukból kimenteni lehet a dokumentumokat, amelyek rávallanak Ady lelkületére, süldő korától, változatlanul haláláig.
Lajos öccséhez nyílt levelet ír, kérve őt, hogy nyugtassa meg szüleit és ebben az írásában írja le először önmagáról Ady Endre a hitet, hogy az ő sorsa elrendeltetett:
- A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket... Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet...
A huszonnégyéves Ady Endre találja meg a nehéz summázást eljövendő éveiről és ebben a tanulmányunkban rá fogunk mutatni arra, hogy a komor tudatosság végigkíséri Ady Endre alakuló életét a megszárnyalásig, amikor már vers lesz a fekete jelzőből.
Mindenképpen izgalom, élmény a számunkra Ady Endre pszichéjének mutatkozó tulajdonságait meglesni és ideírjuk azt is, hogy a fátum gyökérzete mellett megtaláljuk Ady Endre legjellemzőbb karaktereit is; a vátes-hajlandóságát, a prófétáló megérzéseit, első gondolatait a progresszióról, demokráciáról, arról az egyenlőségről, mely emberi különbséget nem ismer, legfeljebb azt, hogy a gyengék mellé áll az erősebbekkel szemben.
Mindezzel lélekzik Ady Endre, a legfiatalabb idejétől, a megprófétált bukásáig.
Húszéves Ady Endre, amikor hitvallást tesz arról, miért megy ujságírónak:
- Viziókat látok...
- Látok egy éhes embertábort, csoportokban harcol a kenyérért...
- Ott, ahol a legnagyobb kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb küzdelem. Már beletaposták a porba, már bepiszkolták vérrel, mégis milyen pokoli triumfussal rohannak el vele az erősebb küzdők, amikor leverték versenytársaikat...
Ady Endre a zilahi kollégiumban kitűnő latinista volt és mire beállt ujságírónak, mindössze az ábécéjét hirdeti meg tudományának:
- Cogito, ergo sum...
A gondolkodás kötelességéről és a gondolat embereiről ezt vallja:
- Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság, tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magukhoz hasonlóvá tenni a világot...
Rajongó szentenciák, amikkel az ifjú hajigálódzik, aki az imént hagyta el gyermekkorát.
Jelszavak lázas proklamálása, amikkel könnyedén, szívesen zenebonál az alig felserdült fiatalember.
Általában az ilyen dörömbölések, ha a példáktól hangosak, lecsittulnak, a hevességük is a mások gyujtogatásaitól gyulladnak és később kihülnek.
Ady Endre szózatos lélek marad mindvégig, hangját kereső, első szólamait mondja tovább, amíg csak értelme, érzelme ütközik a világgal.
Invitál a megfigyelésre, hogy mint ébred Ady Endre a gondolatvilágának mozdulásával mingyárt az ideálok felé, amelyek nyomban hozzákötik az egyetemességhez.
Ady Endre magát érzi, de már mindenki a gondolata.
A líra szedelődzködik a képzelete mögött és a líra friss íze, szomjú pátosza a humanitás mámorától telik.
A későbbi lirikus lírája is olyanná válik, ha az Asszonyról van mondanivalója, túlhalad egyéni élményei, és indulata átöltözködik, túl a szerelmi meghatottságán, a megnyilatkozással, melyben a teljes lélek skálázik. Így neszelnek Ady Endre próbálkozó debreceni, váradi versei is és így kondulnak meg, magyar vallással, politikával, világérző viharokkal a Léda-versek is.
Ady Endre a diáklegátus a másik szószékre lép, ujságot ír, a rigmus sípjai az ajka előtt és az akadozó, torlódó első szava az igazságról, egyenlőségről, az emberről hangzik. Egész életének, küzdelmeinek, poézisének summája ez és kedvünk van hozzá, hogy az út elején vesztegeljünk, kutatva a pszichikus titkait annak, miként, miért, a titok milyen szövevényével mutatkozott a legfiatalabb Ady Endre olyannak, amilyennek megmaradt az összeomlásig.
A talentum természetéről itt most nincs mondanivalónk, a talentum igyekszik magát olyanformán kiélni, amilyen tulajdonságokkal küldik céljai felé.
Mi, itt közelebbről keressük a magyarázatát, olyan közelről, ami maga a sors, helyzet, történő élet és ez az állapot gyurja, formálja, érlelődésre sietteti a hajlamos talentum tulajdonságait.
Azt hisszük, nem tévedünk, ha elgondoljuk, hogy Ady Endre értelmét, lelkületét már gyerek-életében meglepte az igazságtalanság érzete és az érzékenységre született ember, zaklató korán ismerhette meg a ki nem járó szomorúságokat, a lázadásra serkentő elgondolkoznivalót.
Ady Endre imádta az anyját, szerette az apját és az öccsét, beleölelkezett az összetartó családjába és ha kijjebb lépett, iskolázni küldték Károlyba, Zilahra, észre kellett vennie, hogy más diákok, más családok, rangoskodnak vele szemben. Éreztetik a különbséget, ha nem is éreztetik, emberek páváskodnak előtte, akik ha nem is bántanak, a titán-fióka sajgó önérzettel szembe kerül velük.
A komplikált összeütközést már ott Zilahon megpróbálhatta.
A készülő szenvedély, mely föltornyosul majdan a Léda-dalokkal, Zilahon érinti meg először, halkan, majdnem pubertas-bujtogatással, már versetóhajtó öntudatossággal.
Ady Endre Zilahon megismerkedik egyik kollégiumi diáktársának fruska hugával, Zsókával és áldozna Hágár oltárán «gyermekded-kost, fehér gerléket, első-fű-bárányt.»
Először áldozó óhajok, sóhajok zsengéivel közeledik Ady Endre Zsókához és a diák megtorpan.
A leányka módosabb család messziségében van tőle, pedig mosolyosan üzenő, kacérsággal hajló Ady felé, a kollégiumi öccse is alkalmasan közelebb hozná a félénk legénykét, de az eminens, társai közül is kiemelkedő, diadalokkal híres diák, Ady gyávulva, bántó mellékérzésekkel bizonytalanodik a rangosabb kisasszonyka körül.
Ismerjük a Zsóka-epizódnak takartabb históriáját, azt is, amennyire játék lehetett az ismerkedésből, annak inkább az akaratosabb Zsóka volt az oka, a kislány bátyja besodorta Adyt a familiába, a dölyfös retirálások után Ady hozzászelídült a családhoz és az andalgást már mi sem zavarta, de Ady érezte Zsókával szemben a távolságot.
Képzelődve, igazság nélkül és főként és bizonyára a megalázottság izgalmaival érezhette Ady a helyzetét, akkor, amikor indulata, az Ady-halhatatlanság forrása, az első buggyanással megmozdult.
A lélekrengésnek ilyen viharzása, alakíthatja, megjelölheti, deformálhatja a tájékot.
Ismeretlenebb története lehet annak, hogy Ady már egész fiatalon így szemlélte az embereket.
Ingerlékenyen, eltökélten felsorakozott «ellenfeleivel» szemben, ha képzelődött róluk, ha az önérzete gyanakodott rájuk.
Valahonnan az elködölt időkből tetszik elénk ennek az elgyökerezett kétkedésnek, protestálásnak egyik titka.
Ady a beszéddel egyidőben tanulhatta meg az érzést, mely riasztó, fájdalmas lehetett a számára annyiszor és úgy véljük, belőle is felemelkedhetett Ady nagy tulajdonsága: a humanitása, demokráciája, progressziója.
Nem akarunk föltevésekkel kísérletezni, amikor Ady alakuló lelkiségét vigyázzuk.
Máskép is eligazodhatunk.
Az «Új versek» «Vér és arany» idejében látogatóban voltam Adyéknál, Érmindszenten. Erről a tisztelgésről már írtam másutt, de nem mondtam el minden impressziómat a mindszenti szemlélődésről. Nem is került elém az anyag, szívesebben hallgattam is róla, most, vizsgáló dolgomban, nem térek ki a feljegyzés elől.
Sétára indultunk Adyval a faluba.
Ady jókedvű, derült volt, örült, hogy összebarátkoztam az édesapjával, aki nem okvetlenül kedvelte az ujságírószínezetű nem református embert.
Csípős, de kedves tavaszi délelőtt, cuppogtuk a sárban.
Ady gajmos bottal mutogatta a határt, a «zengő dombot» is, ahol a kincs zenél és ástak, ásnak a mindszenti proletárok, ükapáktól unokákig.
Vidor, különös séta volt ez a kikeleti botorkálás, a tócsákkal megtelt «hepehupás» promenádon.
Ady kajánkodott, el nem fakulhatóan emlékszem a zavartalan jókedvére.
Erre emlékszem, mert váratlan hirtelenséggel megfordult a jókedve, meghökkentem.
Az utca másik oldalán, gondozottabbarcú portáról kilépett egy fekete ruhás asszony, szigorú külsejű, a csatakos talajon is igyekvően gőgösléptű, kényes valaki.
Ady, a gajmos botot megemelte, az asszony felé mutogatott, a vidámságát felejtette és morduló megjegyzéseit a perszóna után hajigálta.
A séta most már ilyen jellegű maradt.
Ady egyre himbálta a gajmos botot, majd hogy meg nem bökte a zárkózó kapukat, zsalugáteres ablakokat és ócsárolta, támadta a dzsentri családokat, akikkel ők Érmindszenten együtt élnek, illetve az Ady-család csak magának, magában él, a többiek fennhordják az orrukat, büszkélkednek.
Ady Endre, amikor megnyitotta a nagyszerű szemeit, az első pillantása megakadt az embereken, akik bántanak...
Egyik este Zilahra mentünk be. Az úri vendéglőben elidőztünk egy darabig. Egyedül voltunk, amíg nem jöttek Ady hívei, volt tanárai és amíg ketten ültünk az asztal mellett, ismétlődött a mindszenti különösség.
Arrébb, más asztaloknál zilahi, szilágysági tekintélyek italoztak, hangoskodtak és Ady a kesztyüs kezével megint az emberek felé bökdösött, a megszólás dühös kedvével magyarázta nekem, kik azok a figurák, akik amott kevélykednek, csak éppen ittak, uraskodtak, Ady volt a kevélyebb, de ebben a rátartiságban forrt, új érintéstől mozdulhatott a gyerek-, diák-, családi életének jólmegőrzött annyi emléke.
A felgyüjtött élmény tovább élt, frissen maradt, az emlékezés legfeketébb humuszában megtermékenyült s idetartozik az is, hogy a pesti éjszakákban, meghittségben, ha a társak nem bolygattak bennünket, Ady sokszor, minden provokáló előzmény nélkül, ha származását firtatta, védte a familiáját a láthatatlan ellenségekkel szemben és megnevezte a nagy urakat, akiknek ősiségénél különb a diósadi, menyői, lellei nemzetiség.
A «Három holló» elrepült, kocsma, szaletli elhajolt, Ady ömlő dühökkel már nem is volt Pesten, a pátriáját maga köré vonta és háborgott, mint a tagadás, a felvert fantomjai ellen.
Milyen megmunkált, adományos gyerekélete lehetett Ady Endrének, ha a fondorlatosan megszőtt bántalom megcsípi az első boldogságát Zsóka körül, fodrozódik, ha megpillantja a szikár dzsentri asszonyt a szomszédos portájuk mellett, a vihar nyilaival hadakozik a kocsmaasztalok felé, ahol a zilahi nagyfejűek ülnek és az elcsöndesült békés pesti éjszakában váratlanul megszilajodik s Ady vonul, Barla ősével a tájékon: ki különb nálunk?...
Amikor Ady megleli a redakciót és a gondolat kürtje: az írás, már az övé, az első hangja, szava: a demokrácia. Majd megfujja a tisztultabb nagy dallamokat később, de megható, szép a magával nem bíró hangzavar is, ahogyan fölavató Debrecenből inti meg a világot, emberiséget, embereket. Hozzájutott az ujságíráshoz és hozzáfér mindenhez, hogy elmondja vallomásait:
- Az egész társadalom befogja a fülét, hogy ne hallja a milliók nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő század megváltásthirdető hatalmas zenéjével...
- Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében s a reformátorok most is megkapják a feszületet...
Petőfiről ír a betűszomjas Ady Endre, egy hónap alatt harmincszor szerepel a lapjában és pazarolja mámoros szavait:
- Félszázad év után eszébe jutott a nemzetnek, hogy valaha régen, mikor nem «Übermenschek», de félistenek éltek és küzdöttek a legfelségesebb harcban, volt neki egy nagy dalnoka, akit átszúrt szívvel dobhattak be egy hevenyében ásott közös sírba s kinél nagyobb költője nem volt s nem is lesz tán soha!... Az iskolában talán nem így tanítják, az Akadémia talán kétségbevonja, hogy valaki lehet nagy költő anélkül, hogy középiskolai tanár, vagy biztosító intézeti hivatalnok lett volna, de a nemzetre nem lehet így reáoktrojálni a poétákat, mint a központból támogatott képviselőjelölteket...
A jelszavak surolják Ady Endrét, nem engedi el őket.
A szocializmust máskép fogja érteni, írni, de Debrecenben már érzelmeskedik róla:
- A szocializmus, melyet a «Jövő zenéjének» nevezett el a tartalom nélküli frázisok kora, nagyon is hangosan kezdett bele a forradalmi indulóba. Nemcsak Belgiumban, nálunk is. Pedig még most sokat segíthetne, egy kis humanizmus, egy kis demokrácia...
Szocializmus, demokrácia, humanizmus... szűzi szavak a világfordító fogalmakról Debrecenben, ahol «a Maradandóság lakik.»
Errefelé «a világ: Nagyerdőtől a vasútig», de Ady átlép a parcellán és itt, Debrecenben fordul először Párizs felé. Az ujságírót foglalkoztatja a Dreyfuss-per, ír róla, Csokonaira, Petőfire gondol, akiket ugyancsak marasztalt a Maradandóság városa, akik Párizsról képzelődtek. A riporter átcseréli a tollát a másikkal, mely próbálkozik és Ady megtalálja a rajongó szavait:
- Gloire nemzete, a te földeden játszik az Élet komédiája legmegrázóbban! Fenséges és nevetséges, égi és pokoli, szűzi és megfertőzött, egy káosszá verődve nyűzsög a te szőkevizű Szajnád partján, mely annyi lázas agynak adott már örök nyugalmat...
Forró szóhalmozás, mely lehetne ujságírói sablon, de Ady érkező élete majd rávall, hogy az ujsághírben, már a tanácstalan álmokkal érintett önmagát írta. Még céltalanul, de nagy nekidurálással, franciául tanul.
Ady Endre, a riporter, a publicista, a költő olyan étvággyal szántja az ujságpapírost, hogy színházba is küldik.
A vidéki teátrum, az esti napsütésével, papíros erdőivel, álarcos hőseivel, nagyon elkapja Ady Endrét, aki később alig járt színházba. A darabok is, a színészek is adják a témát: az írnivalót, akár riportot krónikáz, akár külföldi táviratot dolgoz fel Ady Endre. Az operett, vígjáték, dráma is alkalom, hogy Ady Endre továbbmondja gondolatait. Mily lelkesen tud mérgelődni, amikor filippikázik az operettről:
- Higyje el, aki akarja, hogy az életben csak egy probléma van: a tisztes munka és a születési előkelőség harca. Nincs nekünk a világon semmi egyéb bajunk. Nincs már előítélet, nincs leigázó tőke, nincs nyomorgó munkásosztály, nincs jobbágy-intelligencia, nincs erkölcsi anarchia, kérem, nincs az életben semmi, csak munka és munkátlanság...
A másik darab, Berczik Árpád: «Himfy» című vígjátéka, ingerlő zsákmány, fiatalos könyörtelenséggel bánik el vele Ady Endre. Érdemes passzusról passzusra követni e közleményt, szinte minden irányban felmutatja az embriót, Ady fejlődő lelkületétől, gondolatvilágáról. A ranggyűlölő, keserűségekre emlékező Ady Endre így exponál:
- A méltóságos úrnak legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr. Igazán, milyen szép dolog! S a miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja s nem óhajtanak tanácsosi karriert csinálni...
Ady sebző szarkazmusa megrohanja a darabot:
- Hát problémák is vannak a világon? - kételkedik a méltóságos úr. - A tanácsos úr megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt közönséges élettől s előkelőbb finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált előkelő ösztönével harmonizál, mely korban szocializmus nem volt...
A húszéves Ady Endre, Debrecenben, ebben a Berczik-bírálatban vélekedik először a nacionalizmusról, a fogalomról, ami sokszor fog elhangzani körülötte, ellene. Nem fogja teljesebben mondani a meghatalmasodott Ady Endre sem:
- Berczik darabját azért dícsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni. Az irodalomban nincsen jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre. A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt: «Torquato Tasso»-ról és ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német alkotás. Berczik egy magyar költőről írt magyarul - fájdalom nem mondhatunk többet róla...
Tehát a színház is filippikákra való, ám a kérlelhetetlen igényű, szociológus kedvű kritikus mögött, nyújtózva lélekzik a lírikus is, akit meglegyint a színház.
Az operett is kedvesség, esemény lehet, ha a primadonna tüneményesebb.
Ady Endre a csudalátó szemeivel megbámulta a debreceni színpadon Perényi Margitot. Híres vidéki színésznő volt akkortájban. Debrecenbe került, föllépett a bohó darabban és bíráló falánkságával Ady Endre ejtegette Perényi Margitért a lágy szavakat:
- Akik végignézték a kisasszony játékát, el vannak ragadtatva a csinos hangjától, bájos egyéniségétől, fínom játékától... Kifejező arca, élénk temperamentuma megnyerő erővel hatnak. Hangja tisztacsengésű, végtelenül kellemes...
Verset ír Ady Endre Perényi Margitról, ritmus zenél a primadonna körül, akinek hangja végtelenül kellemes... végtelenül: nem tudhatta az a látogató hang, milyen rejtett melódiákat érint.
Ady Endre ifjú arzenáljának minden ékességét, hódoló hevületét kiterítette a Debreceni Ujság hasábjaira a színésznőért, akit szintén oda sorolhatunk az első nők mellé, «kiknek bőrét» Ady nem érinthette meg. Nem érinthette...
Megállunk a színésznő alakjánál, mert van róla érdemesebb mondanivalónk...
Szemügyre való a történetnélküli történet.
Jól megjellemzi Ady szerelmi életének eredendő hajlandóságát, hogy az ébredő lírai figyelmét csak a nő rezzenti meg, aki ígéri a rendkívüliséget. A nő, akinek életformája villantja a bizarrságot és az a bizarrság pergeti a játékosságot, akár érzelmesség, akár gondolat, de új legyen, más legyen, frontba-alakuló legyen az, olyan legyen, ahogyan Ady már a megnyilatkozás hajnalán szembekerül mindennel, ami tömegszerűen megszokott, ismétlődő volt.
Perényi Margit, ha nem is tehet róla, megcsillogott különösségeivel a debreceni rivaldán.
Hiszen véletlen, felséges véletlen, hogy az életem összefonódott Ady Endre életével, de a véletlenek sorozata másként is vigyázott rám, hogy babonásan testvériesült legyen az ismeretségünk.
Nem ismertem még Adyt, de ismertem már Perényi Margitot, akiről itt Pesten Adyval sokszor elbeszélgettünk, amikor a barátságot már megkötöttük.
Ady képzeletét tarkálta, bolygatta Perényi Margit híre, amivel Debrecenbe érkezett, amiről nekem, ama settenkedő véletlennel, különös élményeim voltak.
Nem a Perényi Margit színésznői talentumára gondolunk. Híres primadonna volt Kolozsvárott, Nagyváradon, Debrecenben, úgy látszott Blaha Lujza zsenije nem tűnik el a színpadról, fel is hozták Perényi Margitot egy időre Budapestre, de a pályaút valamiképpen megszegődött.
Valóban a gráciás alakzatú, Blaháné-arcú színésznő hangja «végtelen kellemes volt»... és Ady tudta, hogy ez a csilingelő szárnyas szoprán azelőtt Ave Máriákat énekelt a templomban. Az Esztergomi Bazilikában.
Az én hazámból szállott el a hallelujás pacsirta, aki később Offenbach-ot dalolt. Én már előbb tudtam, amit Ady is tudott Perényi Margitról, hogy ősi dzsentricsaládból származik, a legelőkelőbb esztergomi familiának híressége a kisasszony, akinek hangját felfedezte a Bazilika orgonistája és befogta a hangok közé, akik a kóruson, kísérték, díszítették a bíboros hercegprimás miséjét.
A nevezetes szép kisasszony énekelt a kóruson, vasárnap délelőttönként felszöktem a magaslatra, mágneshegy volt az a hegy, ahol búgott az orgona és megbújva, megtürten hallgattam odafönn a női, férfi dalosok énekét, a Perényi Margit magános szopránját is, aki egyedül dalolta a Glóriát, a Halleluját. Pogány emlékezetemen ma is imádkozik Perényi Margit istenes hangja...
Az esztergomi áriázásnak híre kelt és Perényi Margitot elirányították a templomból a színház felé, pezsdült izgalom volt ez az esemény az én szunyókás hazámban. Az úrileány felbukkanása a színpadon, egykettőre országos esemény lett, a romantikát szolgáló ujságok sokat írtak a dzsentrikisasszonyról, aki Palestrina helyett, operetteket énekel és ahová Perényi Margit szerződött, mindenütt megírták a templomos kisasszony esetét. Vele ment a híre és az ujságos nő megérkezett, Ady elé is.
Ady későbbi lírája már sejti, válogatja a nőt, akiről ő mondta:
- Én hároméves korom óta mindig szerettem, emésztően, viharosan...
- Idegeidre vigyázz, de ha kedvelsz egy nőt, add oda az utolsó szálat is. Ez az egyetlen, ami az életért kárpótol s legrokonibb a Halállal s az Istennel...
Ez: Ady állapota gyerekkorától haláláig; a költészet teremtő szenvedélye vele van, rajta van, amikor az igazi verseit még nem is írja, de neveli Ady szemlélődését, irányítja hajlandóságát, hogy a nőt úgy találja meg, ahogy hívja az eszét, lelkét a másfajta eszmélés.
A forrás: egybuzdulású, akár a humanitásról, akár a demokráciáról, akár asszonykáprázatról van szó.
Ady értelmét a gondolat csak akkor kapja el, ha különemelkedik a gondolatok közül.
A nő, aki belekap majd a lant idegeibe, akkor tudja maga felé fordítani Ady képzeletét, ha a sablontörő ismeretlenséget hozza figuráján.
Perényi Margit, aztán Paula, Irén és a többi primadonnák, revolucióval költögették a legifjabb Ady Endrét, aki megnyilatkozásra éretlen, írja már glosszáit, vezércikkeit.
Ady szántja az ujságpapírost és forgatja maga körül egyre mélyülőbb szántással az öntudatosság barázdáit. Ujságíróbált rendeznek Debrecenben, az úrinőket is meghívták, és a meginvitált hölgyek megüzenték, hogy derogál nekik a skriblerek mulatsága. Adynak nem kellett volna reagálni a sértésre, de felelt, ő felelt mindannyiunk nevében:
- És hogy társaságba nem járunk? A «skribler»-nép nem tűr lenézést s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol őket meg nem értik, ott becsülni sem fogják. Azután más is van a dologban. Mi nem vagyunk tucatemberek s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket, hanem a saját tehetségünk.
Fölszították Ady gőgjét.
A debreceni érlelődést sietteti a meginzultált eszmélés.
Apolló-fi megtalálja a kevély elszigeteltségét, mámorosodik a magánosságtól, neki-nekilódul az illedelmes konvencióknak, párbajozik az arszlánokkal, tollával befröcsköli a potentátok hívalgó köntösét, kívánja, akarja, hogy maga ellen zudítsa a debreceniek társadalmát.
Sikerül neki.
A krónikamondás másfelé fordul.
Ady alig megkezdett útjába a Nő kerül, aki eseményesebb a primadonnáknál, bárha jelentéktelen valaki a személy, akiről itt írunk.
Tucat-nő, aki azonban kicsiholja Ady eljövendő szerelmi lírájának első hangjait.
Primitív személy, aki azonban akaratlanul már alakítja Ady alakját olyan programossan, dacossá, mint amilyennek később megismerjük.
És mert hisszük, tudjuk, rámutatunk arra is, hogy ez a szimpla nő, szövi meg, minden tudomás nélkül, az Ady-Léda-ismerkedés első és megtéphetetlen szálait.
Három felől fonjuk a fonalat és a guzsalyos emberek nem tudhatják, mi történik velük.
Mondjuk, újra, Végzet jár az Ady-Léda-történet körül.
Tudjuk, hogy amit itt most rendcsinálás céljából is elmondunk, ellenkezést válthat ki az Ady-irodalom kutatóinál, biografusainál, de elmondjuk, mert ez a vállalt dolgunk.
Mindjárt itt lejegyezzük azt is, hogy az emlegetett nő jelentéktelenségét mi nem úgy látjuk, mint a többi Ady-írók, akik csak éppen megemlítik a nevét; rendkívüliségeket okozott, teremtett, akaratlan, a nem illetékes nő. A nevét csak jelezzük: R. Mária Marcsa, tébolydában pusztul a szegény és erről az elhelyezkedésről is lesz még mondanivalónk.
Az Ady-biografusokkal való vita előtt elmondjuk, hogy R. Mária Marcsa artistanő volt, abból a régifajtából, aki énekelt, táncolt, ivott, beosztott szorgalommal, a színpadon, az asztal mellett, kicsi lokálokban, hol Budapesten, hol vidéken, szabados emberek társaságában, akik, ha úgy tetszett, fölhágtak a «brettlire», a művésznőt lehozták onnan a sörök, borok mellé, hajnali időtájban, más lokálok, más mulatságok után.
R. Mária Marcsa tucat volt a tucatból, kövérkés, tolakodóan kebles, az arca magyar szabású, inkább csinos, temperamentumát fűtötte a könnyű vér, a hajnali ital és a raison, mert működését a vezetőség csak úgy találhatta érdemesnek, ha a «fogyasztást» is előmozdította.
R. Mária Marcsa hangocskája persze nem győzte a koloraturát. De arra alkalmas volt, hogy a malacos kuplékat bátor illegéssel és brettliről lekiáltsa, külön-külön a megválasztott vendégek felé adresszálja, dolgos teremtés volt, hivatali ébersége mellett őszintén jókedvű, majd jajgatóan érzelmes és virradóra olvadóan jóságos is tudott lenni. Mozgékony karjaival asztalról-asztalra ölelkezett, de karolt úgy is, hogy elázva, kacagva, zokogva megkarolta volna a lila derengést, világot.
Ebből a hiányos jellemzésből kitűnik, hogy én valaha ismerkedtem volna R. Mária Marcsával.
Mi tagadás, ismertem a hölgyet és éppen ezt az ismétlődő véletlent is felhasználom, hogy Ady körül a mondanivalómat csoportosítsam.
R. Mária Marcsa zeg-zúgos pályaútját elébb már jeleztük és az egyik zúgban, Budapesten, a legtipikusabb királyutcai mulatóban találkoztam az aritistanővel. Legeslegifjabb ujságírók jártunk a tanyára, olcsó pénzért itt lelkesen kiszolgáltak bennünket, a lócsiszárok, lesben álló uzsorások, telhetetlen lumpok zenebonája tetszett nekünk és egyideig, jóideig, alvás előtt, errefelé sziesztálunk.
R. Mária Marcsa megjött a vidéki turnéról, elkészült a kupecekkel, a kamatjukat tékozló uzsorásokkal, aztán mellénk fürgélkedett, még fiatal volt, mulatni akart velünk, fecsegett, rázta a selymet, még jobban ismerkedni akart velünk és emlegette a nagyváradi, debreceni ujságíró ismerőseit.
Itt hallottam először Ady Endréről, a debreceni ujságíróról, R. Mária Marcsa beszélt róla.
Ennek a dátumnak pontosságát meg akarjuk állapítani, mert a helyes nyomozással fontosabb érdekességhez érkezünk el, mint R. Mária Marcsa portréjához.
1899 körül én már írogatni kezdtem, sőt süvölvényes ujságíró voltam és nagytörekvésű ifjú társaimmal a királyutcai lokalitást is látogattam.
E nyitány-korszak 1899. év telén kezdődik. Ekkor találkoztam én R. Mária Marcsával a pesti éjszakában és az egész kezdő Ady Endre nevét már ismertem, az egyik redakciós dolgom az volt, hogy a vidéki lapokat olvastam és emlékszem az eseményre, amikor Ady dübörgőkedvű cikkeit a debreceni ujságokban olvastam.
Ady Lajos azt írja a bátyjáról írott könyvében, hogy Ady Endre 1903-ban, véletlenül a vonaton ismerkedett meg R. Máriával. Korrigálni akarjuk ezt az állítását, mert mint mondjuk, nevezetesebb tisztázni valónk van az ügyben.
Mindenképpen ellenőrizni akartam magamat, hogy nem tévedek, amikor azt mondom, hogy Ady Endre és R. Mária, már 1899-ben ismerték egymást! Háromfelől kínálkozik a bizonyítás az én dátumom helyességéről.
Beszéltem Nagy Endrével, aki a nagyváradi «Szabadság» című lapnál kezdte meg az ujságírást, itt dolgozott két éven át, 1900 tavaszáig, amikor Nagy Endrét Pályi Ede meghívta a budapesti lapjához munkatársnak.
Ady Endre az 1899-ik év végén szerződött a nagyváradi «Szabadság»-hoz. Három hónapig együtt dolgozott Nagy Endrével, Biró Lajossal. Nagy Endre elmondja, hogy Ady már az R. Mária-ismeretséggel jött át Nagyváradra, nagyon kialakult volt a barátságuk és Nagy Endre arra is emlékszik, hogy Ady Endre Váradról át is rándult az artistanővel Debrecenbe, ahol mindketten otthonosak, jól ismertek voltak. De mennyire!...
Nagy Endre nem tévedhet abban, hogy mikor került ő Pestre. Vidéki fiatal írónak lehet-e nagyobb eseménye, mintha a fővárosban invitálják írói avatás céljából? Ez 1900. év tavaszán történt. Ha pedig az előző három-négy hónapban ismerte meg Nagy Endre Ady Endrét - R. Máriával együtt, tévedés Ady Lajos állítása, hogy az ismeretség 1903-ban történt.
Nem lankadunk a kalendáriumigazításban; a valóság, igazság talaján akarjuk elindítani tulajdonképpen Ady-Léda-históriánkat.
Felkerestem egyik régi ujságírótársamat, Szentmiklósi Józsefet is, akiről tudtam, hogy valamikor debreceni ujságíró volt, 1899-ben szerkesztette Debrecenben a «Szabadság» című napilapot, amelynek élére később Rudnyánszky Gyula került. Amikor Szentmiklósi Debrecenben ujságíróskodott, éppen akkor ment át Ady Endre a nagyváradi «Szabadság»-hoz. De megismerkedett Adyval és pedig Debrecenben, 1900 telén, amikor átjött vizitelni - R. Mária társaságában.
R. Mária Marcsát tehát oda kell engednünk Ady Endre mellé, már Debrecenben, amikor éppen távozik onnan.
Ady ekkortájban betelt a romantikával, ami terült-derült az édeskés semmiségekkel, Ady a jámbor giccset egyideig fogadta, próbálta, a bizonytalan ízét ízlelgette, de a más gusztusokra termett lírikus, a meddő regényességet elunta.
Egy debreceni kislány, a zsalugáteres fehér leányszobájában olvasta Ady Endre világzörgető cikkeit, furcsaszavú verseit és levelet küldött a szerkesztőségbe, üzenetet kérve a «Szerkesztői üzenetek» rovatában, «Kíváncsi» jeligével.
Az ismerős sablon pergett a megszokott módon, inkognitó-levél érkezett a redakcióba és felelt rá a «szerkesztői üzenet»; így ment ez egy jó darabig, Ady Endre sürgette a realitást, de «Kiváncsi» nem mert kilépni fehér leányszobájából.
Ady ekkortájban már futott az ujságparcellákon a maga gyujtotta gondolat-fáklyákkal, az idegzete, érdeklődése, képzelete vitte túl a debreceni Nagy erdőn, a rámorajló rengetegek felé.
A szerkesztői üzenetek angyala elé, fölrobogtak a színpadi papnők, a jámbortalan primadonnák.
Ady protestáns lelke csak úgy rengett a protestálástól. A debreceni úrnők felé odavetette a frissen szerzett gőgjét; mint a tavaszi rianás, hasad, fordul, jelentkezik a talentuma.
A debreceni évek eligazítják Ady Endrét Nagyvárad felé, a hová készülődik, a szándékkal, hogy kezdődjék számára, ott, Pest, Párizs, Moszkva, a világ.
Később már ki tudja mondani Ady Endre, hogy mi az, ami Debrecenben zaklatja, hogy: «látva lássanak».
Podesztával, korifeusokkal, az egész debreceni világrenddel szemben áll Ady Endre. Nietzsche fújja az eszét, fészkelődik az «Übermensch» a civisek emberfogójában.
Itt-ott felcsóvázik Baudelaire, Verlaine messzi híre és a megbújt vers az Ady álmai között álmodja a sorsát.
«Kíváncsi» alakja eltünik a rezedák mögött.
A Nő legyen ujságos, különböző, külön megtalált, mint a gondolatok fölött járó gondolat.
A szimpla nőszemély, R. Mária Marcsa így találkozik Ady Endrével.
Mit tehet róla a rangtalan nőcske, ha kiemeli a rang egyforma társai közül?
Mit tehet Ady Endre, ha útjába került a senkiasszony s kellett, hogy az ismeretség vészes tüzekkel meglobogjon?
A huszonhároméves Ady ott tart, hogy a színfalak festett díszei igazi selyemmel, bársonnyal omlanak előtte, a színfalak festett hullámai igazi operenciákkal hullámzanak előtte, mert a huszonhároméves Ady Endre nézett a színpadra.
Ki tudná úgy csillogtatni a csillagot, ahogyan Ady Endre nézte a mennyországot, az ámulásnak huszonhároméves korában, életpróbák nélkül, judicium-szédüléssel, ahogy éppen szédített, startolt, első szárnycsapásokkal a képzeletvilága?
A zseni-pubertas idején a csingér sillerből is nektár lehet és a csingér-nő beletévedt a tündöklésbe, melynek fényjátékai éppen kezdődtek.
Operenciák lesznek a kulisszákból és fölsüt arannyal, ami fakó.
Démon lesz, az alkalmatlan Mária Marcsából.
A vidéki éjszakák nomád dzsungeljeiben találkozik Ady Endre a nővel, aki szaturnáliák patakzásában felel, ha nem is akar: kívül élek a társaságok keretein...
Felel Adynak, akit bújtogat az ősi tagadás, friss ingerültségek szitják a támadó indulatait, már bőszül, ujjong rajta, hogy el kell fordulnia a formáktól, a karám körözése kiszakad előle, hogy magára leljen, egyedül járjon:
«Mit bánom én, ha utcasarkok rongya»...
Ady Endre magamellé iktatja a nőt és vonul vele, verőfényben, csődületben, kirakatos tájékokon, a finnyások, botránkozók ellen.
Nem a stilizálásért és nem képletesen mondjuk, amint mondunk.
1900 januárjában a nagyváradi «Szabadság» munkatársa Ady Endre. Ambicionálta ezt a változást. A nagyváradi ujságíráskodást emelkedésnek érezte Ady Endre.
A szerkesztőségben, ahová Ady került, meg is találta az írótársakat, akik nagy hatással voltak reá. Biró Lajos az imént érkezett meg Párizsból, onnan, ahová Ady Endre, fürkészve a világtájakat, már eltekintett. A redakcióban ott találja Nagy Endrét, akinek írásait a fővárosi lapok közlik, két ilyen illő kollega csupán azzal, hogy társulnak Ady köré, már irányítani tudják a megnyugtalanodott debreceni tollforgatót, talán pörölyforgatót.
Fínoman, kedvesen magyarázta nekünk Nagy Endre, hogy mekkora tekintély volt számukra Biró Lajos azzal, hogy Párizsban járt, elmondta az élményeit, inkább csak akkor, ha ők kérdezősködtek, mert Biró Lajos csöndesszavú volt már akkor is, higgadt, orákulum és élvezni való volt, amiről előadott.
Nagy Endre emlékezve, le is írja Biró Lajos akkori alakját, karcsú, szálas ember, ült velük a kávéházban, kocsmában, bodegában, a párizsi író nem ivott, de velük éjszakázott, mámorosodott, az italosabb Ady Endrével, Nagy Endrével.
Nagy Endre szinte megjelenítette az eléje került hajdani együttest, még Biró Lajos szép kezének mozdulatait is leírta, a hosszú fekete nyakkendőjét, szélesen, magasra kötve a keskeny gallér alatt és Biró Lajos pompás homlokára rácsapzott a fekete haja; nemkülönben társának, Ady Endrének, akinek ugyancsak lobogott a zuhatagos haja a boltozatos nagy homlokára, a befelé-kifelé látó nagy szemeire.
Az utat el nem hagyjuk, kísérni fogjuk Ady Endre értelmi, lelki kifejlését és rá fogunk mutatni arra, hogy az áthelyezkedéssel, a miliőcserével, azzal, hogy Ady Debrecenből átkerült Nagyváradra, arra való társak mellé, később Somló Bódog, Dési Géza, Váradi Zsigmond mellé - ebben a keretben Ady Endre talentuma hirtelenül megérik, a debreceni keresgélés után, egykettőre megleli magát és teljesen elkészül, hogy megjárja a beteljesítő Léda-útját.
A renitens debreceni érzelmek feltornyosulnak a nagyváradi új hullámverésben.
Különcködésre, üzenésre, R. Mária Marcsa esete is alkalmas. Az artistanő is áttette működési színterét Nagyváradra.
Ady Endre vállalta a nő szerelmét: csak azért is kívül a sövényen, mindketten, de azért is, mert Mária Marcsa a lócsiszárokat is elhanyagolta Ady Endréért, körülbelül egyidősek voltak, az első tartósabb viszonya Ady Endrének, a nász idején, amikor érettebb, első ízeivel traktálja Adyt az írás.
Ady nem tette véka alá a kedvét, akár az írással, akár a Marcsával demonstrált.
Elbizakodott Ady Endre, bizonyára hitte a táltoslépteit és Debrecen még sajgott rajta és kívánhatta, hogy megmutassa magát az emberek előtt, akiket fitymált, akikkel számolt.
1900 telén Ady Endre meglátogatta «a Maradandóság városát», R. Mária Marcsa társaságában. Mindketten jó ismerősök Debrecenben.
A revoltáló hetykeség talán mégis többet jelent, mint csupán kötekedést?...
Ady Endre megjelent a kávéházban, vendéglőben, R. Mária Marcsával az oldalán. Kedvelt kollegáival összeült a lakoma-asztal mellett, a helyiségben, ahol vacsoráznak, spriccereznek a debreceni tekintélyek.
A nagyváradi garabonciás, dínom-dánomot rögtönöz Marcsa körül, itt a felöntött zajlásban ismerkedett meg Szentmiklósi József, a debreceni «Szabadság» szerkesztője Ady Endrével és R. Máriával.
Ady szilaj, ádáz, aki tudná, mi hajtja a vérét... mi sejtjük...
Hogy tévedés ne essék, Ady Endre karon ölti Mária Marcsát, kijelöli az útirányt, merről folytatódik a mulatság, színházba mentek.
Jól megy a teátrum, teli hajlék, a debreceni társadalom színe-java is együtt.
Komjáthy János színigazgató üdvözölte kedves emberét, a vizitelő, hírbekerült Ady Endrét, aki elkérte a direktor páholyát, vagyis a Város páholyát.
Ady Endre nem engedi el maga mellől Máriát. Szervírozza a közönség elé, maga mellett, a legdekórumosabb páholyban.
Tényleg csak kikezdeni, felháborítani akart volna Ady Endre?...
Célját elérte, háborított, vihart vetett, annyira, hogy még ott az előadás alatt Komjáthy Jánostól szenvedélyesen számonkérték a városi tekintélyek, hogy miként engedhette meg a páholy-jelenetet.
A delnő a bársonyok között, Ady Endre oldalán, sikeresebb figyelmet keltett, mint az előadás.
Delegátusok jelentek meg Ady előtt, hogy beszámoljanak a publikum botránkozásáról. Felkavart estély dúlt a színházban, a frappáns rendező, Ady Endre, konokan, mosolyosan megült páholyában, az izguló hölgyekkel, kivörösödött urakkal szemben.
Csupán az inzultáló kedve vitte volna be így Ady Endrét, krudélis színezetű menyasszonyával, a Város reprezentáló páholyába?
Szolíd, szelíd, szisszenő közönségbeliek tudhatták-e, hogy Ady Endre a Verssel ült ki eléjük, versek után az elsővel, ami megnyitja majd a legegyénibb Ady-líra zsilipjét? Alighanem a líra megszállottja sem tudta az eseményét, csak ágált a debreceni érlelődés utolsó időszakában, ismerkedett a váradi írótársak kihívó, felhívó újdonságaival, a vágy, magaérzés, erő rajtaütött olyan hirtelenséggel, hogy nyomban a rend, a fegyelem ellen fordult és Ady Endre összeütközött a debreceni közönséggel, hogy fölverjék rajta a Verset.
Ady Endre visszatért Mária Marcsával Nagyváradra és azon iziben, a raffináltan megszőtt indulatban megírta strófáit, váltogatva, egymást űzve, a következőképpen:
«Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkísérjen egész a síromba!...
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
«Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam!»...
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szívébe láthassak be néha!...
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk!
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk!
Ha ott fetrengek lenn az utcaporba',
Boruljon rám s óvjon átkarolva!...
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget!
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő, legyen Ő az Élet!...
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom...
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagónak a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve...
Meghalnánk, mondván:
Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek!...»
A vers «Fantom» címmel, a nagyváradi «Szabadság»-ban jelent meg, 1900 március 10-én. Tehát tévesen állítja Ady Lajos, hogy a költeményt Ady Endre 1901-ben írta volna. Ady Lajos magyarázkodik, hogy a vers nem is iródhatott az R. Mária-ismeretség hatása alatt, mert ez a viszony 1902 őszén keletkezett. Arra emlékezhetik Ady Lajos, hogy bátyja 1902 őszén segítségül hívta őt, hogy elválassza R. Máriától, de ez az ismeretség akkor már majdnem kétéves volt. Az is lehet, hogy Ady Lajos 1902 őszén hallott először R. Mária esetéről.
A tényeket felsoroltuk, hogy miként, honnan kell dátumozni a históriát. A további argumentálást későbbre tartogatjuk. Amint említettük, lesz még mondanivalónk a nevezetes artistanőről, aki mikor e sorokat írjuk, tébolydában sínylődik, a szabadulás reménysége nélkül.
Az epilógus-éktelenséget, egyelőre, eltakarítjuk az utunkból.
Deklamáló vers a «Fantom». Nagyon is szavalták, szavalják mindenfelé.
Bennünket ebben az írásban Ady Endre hirdető kedve érdekel, aki nyomban, amikor ráeszmél hivatottságára, érzelmeit túlemeli az egyéni dolgán és kozmikus fölfedezéssel verseli meg a szerelmét is. A Léda-, Csinszka-, Arany-versek tágult horizontjai előtt, a «Fantom» először kísérli a hangot:
«Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot»...
A két sor közül az első tévedhetetlenül végigcsinált Ady-program és mellette a sallangos, teatrális szavak.
Kondul a kinyilatkoztatás és kong a szólam.
A vers rendkívüli pszihikus érdekességét úgy is látjuk, hogy valósággal előttünk fordul Ady lelkisége, aki még belepett az elkölcsönzött versmondó-drapériáktól, de szemünk láttára, romboló formabirkózással, a fölforrt szavak extázisával hántja le magáról az ódonságokat, hogy megmutassa magát már ebben a versben, megmutassa csupaszságát, mely vetkőzik az eljövendő líra elé.
A lélekfordulás változatai nyugtalanítják a türelmetlen, útját érző, előrefutó írást és passzusait úgy írja Ady Endre, ahogy később keríti maga köré az orchestert. Mohó odamarkolással dobja föl a soha nem hallott szavait:
«Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk!»
«Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.»
Nem a hangszerelés, kitakaródzás, minden kőtáblák szétzúzása ez? ahogy Ady Endre a későbbi Léda-verseket írja:
«Hiába libeg félve, fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.»
«Epében, könnyben és mézben,
Halálosan tudatosan
Elfogyni az ölelésben.
Ezt akarom.»
«Seb vagyok,
tüzes, új kínra éhes,
adj kínt nekem, a megéhezettnek:
seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.»
Meg kellett állnunk a kósza nő jelentéktelenségénél, mert jelentőssé vált a vers által, mert a tébolydából is ráhajlik az emléke Ady Endrére - további tárgyalásra való, egészen más matériával.
A végzet tud kombinálni, össze nem tartozó fantasztikumot szervesen egymásmellé hajigálni és kellett, hogy ez a bűnösen ártatlan, szomorú emberke megsurolja Ady Endrét, hogy megírja a Verset, hogy elérje Lédát...
[*] Ady Lajos, Kardos László forrásmunkáit használtuk.