Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 11. szám
Schöpflin Aladár: Az irodalom és a konzulok
A véletlen iróniája, hogy azon a napon, amikor Európa íróinak a Pen-Clubban egyesült kongresszusa a magyar Akadémia termében határozatot fogadott el az íróknak és az írói gondolatnak hatósági üldözése ellen, egy magyar író a bíróság előtt állott azért a vakmerőségeért, hogy önéletrajzi könyvében hitet mert tenni olyan eszméiről, amelyek ellentmondanak a ma uralmon levő hatalmasok eszméinek. A magyar bíróság bölcsesége megmentett minket magyar írókat attól a szégyenkezéstől, amivel társunk elítéltetése esetén mindenféle nemzetekből idesereglett kollégáink szemébe kellett volna néznünk. A vád alá helyezett írót felmentették. De maga a bíróság elé állítás ténye szimbólikusan megmutatta, hogy az író hatósági felügyelet alatt áll, amely mindig kész lecsapni rá, ha nem a fennálló hatalmi rend és az ezáltal kikészített közvélemény jámbor kiszolgálója, hanem gondolkodó és ítélő lény, aki bátor és őszinte hitvallója mer lenni gondolatainak. És talán szimbolikusnak mondható az a tény is, hogy az írók kongresszusa szükségesnek látta egy az irodalom létezésével mondhatni egyidős követelésnek, az írói szabadságnak határozatban való kimondását. Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, beteg-állományban van ebben a mai korban, amelynek számára a mult század közepének gyönyörű szabadság-ideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénz-hegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend egyszerre vonaglik saját belső válságában és egy Keletről jövő állandó fenyegetésben, félelemből támadt gyanuval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él és az erő eszközeivel igyekszik, minden történelmi tanulság ellenére, elnyomni a szellem emberét, ha az gyakorolni akarja hivatását, a világ lelkiismerete, elfojtott emberi vágyak és aspirációk szószólója akar lenni. Az irodalmi és általában a szellemi szabadság védelme majdnem közhely már, alig lehet róla olyat mondani, amit mások, százan el ne mondtak volna; mégis kell róla beszélni, írónak lehetetlen róla nem beszélni, mert éppen ma égetően aktuális, mert mindennap éri sérelem, mert a közhellyé vált argumentumok érvénye semmivel sem több, mint mikor frissek voltak s mert az íróknak éppen bátrabb, önérzetesebb, őszintébb, tehát erkölcsileg is értékesebb része szenved azok miatt a láthatatlan bilincsek miatt, amelyek a szellemet lenyügözik.
De hiszen aránylag ritka az olyan hatósági eljárás, amikor írót írói műve miatt üldöznek s hatóságaink újabban tiszteletreméltó liberalitással intézik az ilyen ügyeket, amit az utóbbi időben hozott felmentő ítéletek is bizonyítanak! Ezt hallottam egy a Pen-kongresszuson hozott határozat kapcsán folyt beszélgetésben. De maga az a tény is, hogy megfigyelés alatt állunk, hogy alkalmunk nyílhatik felmentő ítéletet kapni, hogy akik eszméinkről fizikai szabadságunk rovására ítélhetnek, nem hozzák ítéletüket világfelfogásunk egészéről, nem veszik okvetlenül figyelembe céljaink ideális voltát, már elég arra, hogy az író érzékeny idegrendszerében gátlásokat idézzen elő és a szabadság s a művészi alkotás akadályozójának tünjön fel. Ezt különösen érezhettük a most elmúlt hónapokban, amikor sorozatosan állottak - különböző szerencsével - bíróság előtt a költő, akinek egy versében vallás-sértést vélt felfedezni a hatósági nagyítóüveg, a műkritikus, aki művészeti életünk egy beteg szervét merte a művészet iránti becsületes szeretetből kritikailag érinteni. Ha ennek azt vetik ellene, hogy az irodalomnak azért kell felügyelet alatt állni, mert különben destruálás eszközévé válhatik, - arra csak egy helyes felelet lehet: az irodalomnak bizonyos értelemben nemcsak joga, hanem kötelessége destruálni. Ha nem akar belenyugodni a mindenkori hatalmak jámbor kiszolgálójának s a mindenkori tömegek mindenki nótáját készségesen elmuzsikáló cigányprímásának gyalázatos szerepébe, akkor nem szabad lemondania arról, hogy kritikát mondjon a fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi állapotok fölött, hogy szót emeljen az aktuális élet igazságtalanságai és kegyetlenségei ellen, hogy hangot adjon egyesek és embercsoportok szenvedéseinek és vágyainak, hogy kutassa a bűn szerepét az életben és hogy bátran hirdesse az igazságot, amit felismert vagy felismerni vélt. Az irodalomnak még tévedései is mentelmi jogot kellene, hogy élvezzenek, ha jóra való igyekezetből és becsületes meggyőződésből származnak. Jó és könnyű volna a hatalomnak, ha kritika és feljajdulás nélkül élvezhetné magát, de ez nem jó volna, kárhozatos volna az emberiségnek. Az irodalomban megszólaló kritika nélkül eltespedne, elposványosodna az élet és visszaesne régi korok rabszolgasorsába az emberek óriási tömege. A szabad szellemű és bátor irodalom léte maga is van olyan alkotmánybiztosíték, mint bármely törvényparagrafusokba lefektetett elv. Biztosítéka az igazság és az erkölcs fenmaradásának, annyi ellenük támadó erő között. Nagy dolgokat az emberiség javára nem azok az írók cselekedtek, akik sziruppal kínálták az embereket, s nem egy nagy író nyujtott embertársainak olyan italt, melyet a kor hatalmasai gyilkos méregnek kiáltottak ki, holott utólag kiderült, hogy élet-elixir.
Ma úgy tünik fel, hogy bátorság ilyen maguktól értetődő dolgokat elmondani, mert ellentétben vannak a kor uralkodó tendenciáival. A mi szerencsétlen korunk a matéria lázadásának kora a szellem ellen, ellenségesen áll szemben a tiszta szellemmel és szükségképpen ellenségesen áll szemben a szellem emberével. Nemzeti féltékenységek és gyanakvások, a gazdasági önzés tragikus bűnei, osztályok sebeket okozó és gyógyulni nem engedő súrlódásai, az önkényre való törekvés, a világnézet alappilléreinek megrendülése, az erkölcsi káosz és még sereg más nyugtalanító körülmény teszi napról napra bizonytalanabbá a háború sebeitől vonagló emberiség életét. A beteg emberiséget orvosok állják körül, akiknek hozzáértésében, hivatottságában, annyi kudarc után, senki sem tud már hinni. A bizonytalanságnak ebben a sötétségében egyetlen fénykéve az irodalom, mely nem ígéri ugyan a gazdasági állapotok javulását, a politikai viszálykodások megszünését, de ígéri és meg is tudja adni, ha megadják a szabadságát, az életben való hitet, a nagy emberi eszmények folytonosságát, az ember önbizalmának visszatérését, az örök szépség nemes luxusát. Ellensége az emberi nem jobblétének, aki az irodalmat ebben az életfentartó funkciójában akadályozza és árulója mesterségének az az író, aki «caveant consules» felkiáltással biztatja a hatalmat írók ellen, ha azok vallani merik szolidaritásukat azoknak szenvedéseivel, akikből származnak. S ha valaha szükség volt az irodalom szabad és bátor hitvallására, akkor a mai korban van rá szükség, amikor az önmagához és művészetéhez hű íróé az egyetlen szó, amiben a szenvedő ember még bízhatik.
Minden iróról és minden irodalmi műről mondott ítélet, akár hatóság mondja ki, akár kritika, akár az egyszerű olvasó, örök fellebbezés alatt áll. Fellebbezése alatt az utókornak, amely visszatekintve, a hirdetett eszmék hatását is ismerve, módosítja, feloldja, néha helybenhagyja a kor ítéletét. Az irodalom története tele van ilyen megfellebbezett ítéletekkel. Számtalan marasztaló ítéletét a kornak változtatták dicsőséges felmentéssé késő századok. A büntetett előélet nem jelent feltétlenül szégyent a szellem emberének. Nem egyszer a meghunyászkodással szerzett büntetlen előélet marad stigmának. Abban a társaságban, ahol hóhér vágta le a fülét annak, akit ma mint az ember legnagyobb nevelőinek egyikét magasztalunk, ahol egy nagyratörő kis nemzet irodalmának atyamestere szenvedett sok éven át börtönt olyan eszmékért, melyek ma pillérei a társadalmi rendnek, ahol annyiaknak az életrajzában szerepel börtön, számüzetés, még máglya is, nem az érdemrendek, címek és rangok jelentenek kitüntetést, hanem az eszmékért elszenvedett üldöztetések.
Érdemes elmondani ezeket a közhelyeket? Érdemes volt a Pen-Club kongresszusának meghozni azt a határozatot, amely idei munkájának egyik legkomolyabb eredménye? Lesz-e ennek valami hatálya? Nem lesz hatálya. Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul.